Füredtől Arácson és Akalin át Lókútra
Most ez a hét nekem a kerékpárról szólt. A tavalyi online meetingek után ha fél csapattal is, de végre személyesen is ott lehettünk Balatonfüreden a Fordítóházban a magyar–spanyol műfordító szemináriumon. A munka mellett még egy feladat várt, Akaliból a Fenye-hegyről, hajdani alkotóházamból, ahol 2011-től a regényeim kéziratán dolgoztam, két év után most végre elhozhattam még a pandémia előtt ott rekedt biciklimet. A kivitelezés nem úgy sikerült, ahogyan terveztem, hogy hétfőn korán reggel mindjárt el is megyek érte, hogy mire megjönnek a szeminárium résztvevői, én is visszaérjek. Végül szerda lett belőle, akkor az ebédszünetet és a kötelező sziesztaidőt kihasználva érte mehettem. De haladjunk szép sorjában.
A fordítóházbeli munkakezdés előtt már évek óta minden reggel föltekerek Arácsra, ahol az utolsó házakat elhagyva rátérek a kék jelzésre, az ösvény mellett kikötöm a drótszamarat egy fához, no nem mintha attól kéne tartani, hogy valaki ellopja onnan, de az ördög nem alszik, és hát végső soron ez a ház biciklije, nem az enyém, jobb a biztonság. Miután kikötöttem, beállítom a Runkeepert, mert szeretem mérni a teljesítményemet, és elindulok a Koloska-völgybe. Oda-vissza öt kilométernél valamivel több, nálam ez egy teljes órát jelent, mert én igazából nem is futva, hanem futólépésben haladva teszem meg ezt a távot. Sokszor mondom, jó gyaloglótempóban biztos lehagynám magamat, de nekem ez nem a sebességről szól. Ezek nálam kontemplatív futások. A mindfulness keretében próbálok a lélegzetvételemre és a lépéseimre koncentrálni, és ezúttal azt vettem észre, hogyha a lélegzetvételemet figyelem, akkor legföljebb a hüllőagyammal észlelhetem a körülöttem zajló eseményeket, jelenségeket, mert annyira lefoglal ez a lélegzet- és lépésfigyelés. Vagy-vagy. Úgyhogy felváltva csináltam, hol a lélegzet, hol a környezet. Megállapítottam, hogy már hullani kezdenek az elsárgult levelek, mintha a közelgő őszt jeleznék, észrevettem az eldobott szemetet, egy nejlonzacskót kétes, ámde szinte a porladásig beszáradt tartalmával együtt föl is vittem menetben a kukához, miután hüllőagyam három napon keresztül jelezte, hogy ott van, csak én éppen a lélegzetvételemre figyeltem.
Hamvas Béla emlékpadjáig számos érdekesség akadt útközben. Megállapítottam, ha ez így megy, a Koloska-patak csinos kis szurdokot váj majd magának. Ha két-háromszáz év múlva erre jár valaki, egész más tájat lát itt, mint most én. A fenyves nyilván kipusztul, mint most a völgy bejáratánál az évszázados fűzfa, amelynek hatalmas karjai csupaszon meredeznek a levegőbe, és a legelső szél már alaposan megtördelte a végeit. Maradni fog viszont a tölgyes, a víz pedig járja majd a maga útját és vájja egyre mélyebbre a medrét. És maradnak a sziklák is, Hamvas padja fölött is, meg előtte a többi is, végig a völgyben, viszont a hársfa, amelyről Hamvas esszéje szól, nem tudom, annyi idő elteltével is tartja-e még, mindenesetre most még ott áll, ereje teljében, dacol viharral, széllel a nyárban, faggyal és a kevéske hóval a télben.
A szerda eljöttével a Fenye-hegyről csak visszafelé kellett megtennem az utat a balatoni biciklimmel, amelyet kiszabadítottam messzi szomszédjaim garázsának fogságából. Ahogy száguldottam lefelé a szőlők között, az ismerős helyeken nem is próbáltam fölidézni az emlékezetes pillanatokat, egy-egy villanás jelezte csupán, hogy mégsem úgy kéne elmennem innen, mint aki menekül a múltjából, mert nem biztos, hogy még egyszer az életben ugyanígy fogok leszáguldani innen. És mégsem időztem az emlékeimnél, nem álltam meg azon a ponton, ahol annyiszor, de annyiszor átkeltünk azon az aszfaltúton hűséges futótársammal, Susival, a fekete drótszőrű vizslakeverékkel, hogy aztán folytassuk utunkat Fövenyes felé, a szőlőhegyek közötti erdős és cserszömörcés részeken keresztül, ahol egyszer akkora vaddisznó takarta el előlem a családja többi tagját, hogy hátulról lónak néztem, és miután közeledtemre nem vették be magukat a fák közé, szégyenszemre én fordultam sarkon.
Nem álltam meg sehol, hanem behúzott nyakkal átszáguldottam a fenyvesen is, le a 71-es útig, onnan a lovarda előtt haladó kerékpárútra térve le a völgybe, majd a teniszpálya mellett betértem Fövenyesre, de ott sem gurultam le a mólóra, hogy megnézzem a hollywoodi színészre emlékeztető, napbarnított testű, blazírt arcú, pipás horgászt, hanem hajtottam tovább, mint aki késésben van. Pedig régen mindig megálltam, váltottam vele néhány szót, kedvemre volt a hangja, igaz, ezt többnyire Füredről visszafelé jövet tettem, amikor a Fenyére még hazajártam.
Udvarinál a bolthoz fölérve mindig megálltam vázsonyi kiflire, egy-egy islerre vagy mákos patkóra, és csak miután ezekből jól föltankoltam, azután indultam tovább Örvényes felé a forrásig. Most oda sem tértem be, nem hajtottam el a műemlék vízimalom előtt, a főúton átkelve a búzatábla szélén nem szedtem szarkalábat, pedig néhány tő még virított a kerékpárút mellett, de eszembe villant, mennyire örült messzi szomszédasszonyom, amikor egy csokor búzavirággal állítottam be hozzá egy füredi portyám után.
Aszófőre érve meglepődtem a vadonatúj, széles kerékpárút láttán, és a frissen felhúzott, egyforma házak előtt eltekerve megfordult a fejemben, nehogy a végén autókat is ráengedjenek erre az útra, mondván, hogy a házakból ki is kell majd járni. Amikor legutóbb erre jártam, még csak hirdették az eladó telkeket, mára meg már kész lakópark alakult ki itt a mandulafákkal szemben, ahol 2013 szeptemberében Erikával szedtük a mandulát. Az ő emlékére fordultam le a romtemplom előtti forráshoz, ahonnan rálátni a Tihanyi-félszigetre meg a völgyhídra. Erika árkádiai tájként emlékezett erre a forrásra és környékére, ahol éppen birkanyáj legelt, amikor arra járt, és szeretett volna még egyszer visszamenni oda, úgyhogy tervezett Balaton-kerülő útjának azon az utolsó, idő előtti állomásán mi is letértünk a kerékpárútról, hogy megpihenjünk. Reménykedtem, hogy a nagy melegben nem lesz kedve senkinek lemenni, de már egy pár volt odalenn. Hiába, nyár van, a kerékpárosok lejárnak ide inni, pihenni, ősszel vagy tavasz végén, nyár elején fordulhatott volna csak elő, hogy unokatestvéremre, Erikára gondolva egyedül maradhatok az emlékeimmel. Úgyhogy nem is sokat időztem, egy-két kötelező fénykép után hajtottam is tovább Füred felé, meg sem álltam a Bázsai-öbölnél, Sajkodnál sem emlékeztem meg Németh Lászlóról, nem figyeltem a mezőn az ágaskodó ürgéket, nem gondoltam semmire, csak mentem, tekertem, ahogy bírtam, önvédelemből talán, hogy ne fájjon annyira az emlék.
Tihany után megszaporodtak a kerékpárosok, az autók, Füredre érve kötelező megállómnál, a savanyúvizű Berzsenyi-forrásnál sem álltam meg, egyetlen cél vezérelt csupán, hogy minél előbb érjek vissza a Lipták-ház oltalmazó kertjébe, ami olyan most nekem, mint a Varázshegy. Pedig lett volna még egy jó órám a délutáni kezdésig.
Mint aki lopott holmin menekül, úgy menekültem ki a tíz évből, amely Akalihoz, a Fenyéhez kötött, ahol A test mindent tud és Mindig péntek végső változata is megszületett, és ahol utolsó láncszemként a kerékpárom mint valami zálogtárgy helyettem is ott maradt.
Ezzel a tíz évvel együtt magam mögött hagytam mindent, ami elmúlt – Balatonrendes, Pálköve, Bajcsy-Zsilinszky háza, íróasztalán üveglap alatt az utolsó levele a kőhidai fegyházból, gondosan megformált betűkkel, nem olyan kuszán, mint a Margit körúti fegyházból valók, amelyeket zaklatott idegállapotban, vécépapírra rótt sietve, és amelyek láttán elfogott a sírás, amikor elém hozták egy dobozban a Széchényi könyvtár kézirattárában, amikor anyagot gyűjtöttem a drámámhoz.
És magam mögött hagytam nagy kerékpártúráimat a Tapolcai-medencében, Akalitól Badacsonyig és vissza. Odavan már Szentbékkálla, Kővágóörs a romos zsinagógájával, Kékkút a forrással, Köveskál, Salföld is az impozáns romtemplomával, a Hegyestű, Dörgicse a romtemplomaival, Mencshely a Kossuth gyerekek emléktáblájával, Vöröstó a német feliratú fehér homlokzatos házaival, Barnag, a zádorvári úttal, Csicsó és a Nívegy-völgy, meg ami most hirtelen nem is jut eszembe, vagy amiről nem is szeretném, hogy eszembe jusson.
Visszaérve ráöntöttem társaimra a keservemet, pufogtam egy sort, hogy nem csináltak nekem ebédet, úgyhogy gyorsan hozzáláttam, feszültséglevezetésképpen megfőztem a színes tésztát paradicsomszósszal, aztán mintha mi sem történt volna, folytatódott a hét Füreden, napi Koloskástul, szemináriumostul, immár két biciklivel. Egyik az volt, amelyik már jól bejárta az utat, magától is föltalált volna a Koloskáig, a másik pedig, amelyik néhány év után visszakerült hozzám, és amelyhez ragaszkodom, mert édesapámmal vettük Kaposváron a biciklisnél, amikor a sok baja ellenére még ő is kerékpáron közlekedett.
Küllők tánca. Kísért tovább a hét hátralévő napjain is a kerékpármotívum. Csütörtökön a szabadkai Bíró Tímea versét fordítottuk, melyben a paradicsomokkal megrakott szatyrok a biciklikormány fülbevalói, és a biciklin ülve vagyunk otthon, így a vers, de arra már nem is gondolok, hogy a tíz év alatt én is hányszor elmondhattam volna ezt, összeszámolni sem tudnám, hány kilométert mentem a Balaton-felvidéken. Most viszont fordítottuk ezt a verset.
Hogy teljes legyen a kép, csütörtökön Bíró Tímea, majd péntek délelőtt Ladik Katalin Érezd, amikor bejövök az ablakon című verse után, mint aki vérszemet kapott, jöhetett még ráadásnak délutánra, bónuszképpen Wirth Imre versének fordítása és vele az éj, a két keréken tovanyargaló nagy biciklitolvaj. Így tisztességes ez, ha már egyszer ő vállalta a nemes feladatot, hogy hazaszállítsa velem együtt a biciklimet. Csakhogy beletörik a bicskánk a vers zenéjébe, rímeibe, nem is sikerül másfél óra alatt elfogadható változatot csinálni belőle, el kell tenni, hadd pihenjen egy évet, majd elővesszük jövőre. Két prózai szöveg, egy Krúdy: Előhang és egy Molnár Vilmos: Utazás vonaton, aztán a két vers, ennyi bőven elég egy évre, a tizennyolc év alatt ilyen mennyiségű szöveget még sosem fordítottunk ezen a magyar–spanyol műfordító szemináriumon.
És a szombat reggel elérkeztével jön a nagy dilemma, hogyan fér majd bele a Hauser kerékpárom Wirth Imre Daciájának csomagtartójába. Ki kell szerelni az első kereket, ez az utasítás. Viszonylag egyszerű művelet, gondolom én, a csavarkulcs is megteszi, mivel villáskulcs nincsen, csakhogy az erőkar nem elég hosszú, hogy tiszta erőből neki lehessen menni. Marad a csavarlazító, egyórás pihenő. Nem elég. Marad a helyén a kerék, vagy mi lesz? Kerül, amibe kerül, a keréknek mindenképpen ki kell jönnie, ez az utasítás, úgyhogy újabb egyórás várakozás után újabb csavarlazító, újabb próbálkozás. Semmi. A csavar nem mozdul, pedig már a féket is szétszedtem, hogy majd ki lehessen emelni a kereket.
Délután három óra után végérvényesen feladom. Rácz Péter is, José is megerősít, ez a leghelyesebb, amit tehetek, ez a kerék így nem jön ki, marad, legfeljebb kilóg, majd rácsukjuk a csomagtartót, teszünk a kerék alá és fölé egy lepedőt, és odapókozzuk.
Végül elérkezik a fél öt, a puding próbája, megfogjuk hárman-négyen is, innen is, onnan is, addig húzzuk, toljuk, igazgatjuk, amíg a 26”-os szürke Hauser benn is van a csomagtartóban. Nem volt egyszerű, de rácsukhatjuk az ajtót, és biztosak vagyunk benne, hogy Leányfaluig ki sem nyitjuk majd.
Lókút a következő állomás, ahová négy keréken érkezünk ugyan, ám a kerékpármotívum továbbra is velünk marad, mert bezárandó a hetet, Szajkó István szabadkai festőművész lókúti műtermében és kiállítóterében töltjük. Ez a második alkalom, hogy a kerékpárok nagy festőbarátját nyári otthonában meglátogatom.
Két fekete orr a földön a kapurésben, és ahogy nyílik a kiskapu, Maci és Sálas fogad bennünket nagy csaholással. Beszélgetésünk jócskán belenyúlik majd az éjszakába, közben a pajtaműteremben magamat is megtalálom majd István egyik tavaly készült, szabadkai képén. A fenyves, mely előtt kéken világít a kerékpár, lehetne nekem akár a fenyei is, amelyben úgy tudott fütyülni a feltámadó szél, hogy első éjjel azt hittem, rám dől a ház. De lehetne ez a mostani is éppen, ahol talpam alatt puhán roppantak a tűlevelek, ahogy futottam mindennap a koloskai erdőben.
A Szajkó-képeken felbukkanó kerékpárok mindegyike önálló történetet mesél, így majd talán az enyémé is megszólal egyszer. Most csak így emlékezetből idézem föl egy korábbi képről a két atyafit, az egyik jövetben, a másik menetben, kalaphoz emelt ujjal búcsúznak egymástól, miután útközben megálltak egy szóra, de már sietnek is tovább. Sokat nem időzhettek ott, látom rajtuk, mindketten mennének már a dolgukra, várja őket az asszony vagy a munka. Vagy az is előfordulhat, miért ne, hogy fröccsözés után, mielőtt hazaindulnának, még ráérősen megvitatják a dolgok állását a kocsma előtt, ami persze nem látszik a festmény terében. Igen, talán ez a valószínűbb. Egész a falu szélén vagyunk, az út a másik irányból vezet majd tovább. A két atyafi a zárás utáni utolsó vendég volt a kocsmában, és most búcsúznak, ahogy másnap reggel majd mi is elköszönünk Szajkó Istvánéktól. Búcsúzóul még felolvasom házigazdáinknak Bíró Tímea versét, ezzel bezárom a kört, és nem is marad más hátra, mint négy keréken tovanyargalni, a Dacia fedélzetén azzal a másik kettővel.