Nézem a könyvespolcot, a rajta sorakozó Gion-köteteket… azokat, amelyeket még az újvidéki Forum adott ki, no meg az újabbakat, amelyek a pesti Osiris és Noran kiadásában láttak napvilágot. Hihetetlenül korán lezárult alkotói életpályája tárgyiasult darabjai sorjáznak a családi könyvtárban.
Aztán az jut eszembe, hogy túrkevei muzeológusként majdnem személyesen is találkoztam az íróval. Többször készült a kisvárosban élő öccsét meglátogatni, és olyankor múzeumi kolléganőm, Gion Nándor unokahúga – tudva, mekkora tisztelője vagyok – jelezte a látogatási szándékot: Jön a báttya, találkozhat vele!
Ami végül is elmaradt, mert abban az időben éppen nem jutott el a rokonaihoz. Nem is olyan sokára halálhírét vettük a nagykunsági településen, ahol akkoriban egy kis vajdasági kolónia élt feketicsiekből, szenttamásiakból, magyarkanizsaiakból.
A végtisztességen jelen voltunk. Valaki egy papírzacskónyi szenttamási földet szórt sírjára a nyár végi forró napon, ott a Farkasréti temetőben. Sic transit gloria mundi!
Nyolcvan éve született, és már húsz éve, hogy elhunyt.
Az olvasás élménye
Nem tudom, milyenek mások olvasási szokásai, de velem gyakran megesik, hogy egy-egy írót többször is felfedezek magamnak. Általában véletlenszerűen. Keresgélek, és csak úgy megakad a szemem egy művön. Veszélyes dolog, mert gyorsan elcsábulok. Leveszem a könyvet a polcról, és beleolvasok. Csak úgy, azonmód, ott egy álltó helyemben. Aztán a házban sertepertélő feleségem rám szól: – Miért nem ülsz le?!
No, ettől kezdve elengedem eredeti feladatomat, és tétovázva bár, de csak elindulok egy kényelmes szék felé. Tudom, hogy veszélyes araszolni könyvvel a kezemben, mert ha leülök, benne ragadok a véletlenszerű olvasásban. Ilyen szempontból a legnagyobb veszélyt Gion szövegei jelentik. Miután bármelyiket kézbe vettem, letenni már nem tudom! Egész egyszerűen beleveszek a történetekbe, melyek otthonosak, ismerősek, életszerűek. Alakjai, úgy érzem, a való életből, Bácska magas ege alól léptek át a regényvalóságba, Szenttamás állandóan vajúdó világát idézve az olvasó elé.
Túl azon, hogy a kartali remeteségben, az otthoni történetekre kiéhezetten, jóval több figyelmet szentelek a szövegeinek, azt is látom, hogy Gion cselekményszövése – noha nem vagyok irodalomtörténész, mégis megkockáztatok egy megállapítást – azért érdekfeszítő, mert az olvasói figyelmet állandóan csúcsra tudja járatni. Így aztán olvasás közben megszűnik a külvilág mint zavaró tényező.
Annyira bele tudok szédülni a történetekbe, hogy szinte magam is regényalakká válok! Figyelőként ott állok azon a bizonyos szövegszéli margón, ahonnan egy lépés csupán a textus világa. El kell hajolnom, nehogy Török Ádám ökle engem is elérjen, vagy esetleg Rézi a fiúkkal verekedve megkarmoljon! Ez az igazi varázslat.
Egyébként az apró csetepaték mutatják az állandóan egymásnak feszülő indulatokat, melyek attól igazán bonyolultak, hogy a társadalmi rétegek közötti ellentétet tovább árnyalják a hozzájuk kapcsolódó nemzetiségiek.
Ezzel el is érkeztünk azokhoz a sorozatos konfliktusokhoz, melyek Gion mikrovilágát jellemzik, ami, tudjuk, nem más, mint a valóság tükrözése.
Ilyen szempontból különösen izgalmas a Virágos Katona frappáns felütése, annak a helyi sokszínűségnek a bemutatása, ami a dualista Monarchia mindennapjait jellemezte 1867-től egészen 1918-ig. Sok történész gondolja úgy, hogy Közép-Európa egykori hatalma valójában egy multikulturális birodalom volt. Az akkori etnikai tarkaság a térséget és Szenttamást is jellemezte: az 1900. évi összeírás szerint a 13 228 lakosból 7371 szerb, 5108 magyar, 637 német, 65 kisorosz lakta. Tíz évvel később már 14 335 lakosa közül 7808 szerb, 6031 magyar, 430 német. Az író ezt a közeget ismerte meg az elődök élettörténeteit kutatva, hallgatva. Ezt gyúrta irodalommá, erre a hagyományvilágra építette a tetralógia regényeit.
A párbeszéd nyelve
Általában érdeklődéssel fogadják hallgatóim, amikor Gion remek társadalomrajzából idézek Vajdaságról szóló előadásaim során. Éppen a társadalomnéprajzi elemzések közben jöttem rá, hogy ezek a részletek sok egyéb mellett homályban hagyják a többnemzetiségű környezet nyelvhasználati gyakorlatának bemutatását.
Íme, néhány példa, hogy lássuk, mire is gondolok: Krebs és Prodanov, Karagić és Török, Gallai és Mudrinski beszélgetéséből nem derül ki a társalgás nyelve. Hogyan értett szót a sváb molnár és a szerb malomtulajdonos, a szerb csendőr és a magyar zsivány, a magyar mezőőr és a szerb pék? Az is csak sejthető, hogy a kötekedő részeg szavát a szekéren utazók értették. Tudjuk, hogy az értés nem feltétlenül jelent megértést:
„Egy részeg ember imbolyogva oda is jött hozzájuk, belekapaszkodott a lőcsbe, a szekér mellett lépkedve nézte Stefant, és megkérdezte tőle: – Te sváb vagy?
Stefan nem szólt semmit, elfordította a fejét a részegtől, de az továbbra is ott maradt a szekér mellett, és azt mondta: – Nem lehetsz magyar ember, mert nincs bajuszod. Biztosan sváb vagy.
Stefan most sem válaszolt, úgy tett, mintha észre sem venné a kötekedő, részeg embert. Az végre elengedte a lőcsöt, megállt az út közepén, sokáig bámulta a távolodó szekeret, és még egyszer utánuk kiáltott: – Ha nem vagy sváb, akkor miért nincsen bajuszod?
Az Újvári-kocsma előtt álló férfiak hangosan felröhögtek, Stefan meg összeszorított fogakkal hallgatott, és csak akkor szólalt meg, amikor kiértek a Fő utcára. – Nem tudtam, hogy itt is vannak magyarok – mondta rosszkedvűen. – Vannak – bólogatott Prodanov. – Itt a Zöld utcában. Meg a Tukban. Nem szereted őket? – Nem – mondta Stefan. – Az én malmomba nem járnak magyarok őrletni – mondta Prodanov megnyugtatólag.” (Gion 1999: 7–8)
Tovább olvasva a regényt, megtudjuk, hogy a molnár egy magyar–német közösségből, Feketicsről kerekedett fel családjával, és a közeli faluban próbált a vagyongyűjtés útjára lépni. Tájékozatlansága okán aztán egy olyan közösségbe került, ahol három náció élt akkoriban egymás mellett. Krebs nem szerette a magyarokat, pontosabban az olvasztótégelyként működő magyar impériumot érezte tehernek. Látta a falu vajúdó közösségeit, a konfliktusokkal terhelt egymás mellett élést, ami amolyan se veled, se nélküled kapcsolatokat eredményezett a nemzetiségek között.
Az alábbi beszélgetés egy fogyatkozó kisebbség sorsa felett keseregve zajlott:
„Johann Schank, Johann Friedrich és Stefan Krebs ezután együtt indultak haza, dühösek, rosszkedvűek voltak, és amikor Pelt Frigyes boltjához értek, ahol elvált az útjuk, Johann Friedrich háborogva kifakadt: – Jobb lett volna, ha Torzsán maradok a németek között. Itt kevesen vagyunk, és hitvány emberekké válunk. Hitvány félnémetekké, akiknek már az is mindegy, hogy a gyermekeik milyen nyelven szólnak hozzájuk. Kibújunk a bőrünkből, jöttment senkik leszünk, akik mindenkihez odadörgölőznek, mint a rühes disznók. – Vagyont kell szerezni – mondta higgadtan Johann Schank. – Akkor megmaradunk, még ha kevesen vagyunk is. A vagyonos embernek nem kell kibújni a bőréből. – Soha többet nem lesz itt német iskola – sóhajtott Stefan Krebs. – A gyermekeim már most is magyarul beszélnek egymással. Csak olyankor beszélnek németül, ha én a közelükben vagyok. – Ezt nem szabad megengedni – ripakodott rá Johann Friedrich. – Nincs időm foglalkozni velük – mentegetőzött Stefan. – Katharina meg folyton betegeskedik. Rézi gondoskodik rólunk, ő nagyon jó lány, de a Zöld utcában jobban megtanult magyarul, mint németül. – Esténként azzal a csavargó Rojtos gyerekkel látom a malom előtt – mondta Johann Schank. – Tudom – bólogatott Stefan. – Úgy teszek, mintha nem is venném észre, hiszen annyit dolgozik a malomban. – Ki az a Rojtos? – kérdezte Johann Friedrich. – Haszontalan naplopó – mondta Stefan. – Fiatal gyerek még. – Keresnünk kell valakit Rézinek – mondta Johann Schank elgondolkozva.” (Gion 1999: 95)
A társadalmi jelenségek, melyekről a regény szereplői beszélnek, napjainkban is visszaköszönnek. A kisebbségi lét örök problémái ezek. Akkor is igaz mindez, ha csak egy lokális közösség életét vesszük példaként. Bármennyire is rátelepszik az államalkotó többség a kisebbségre, az mindig a közvetlenül vele élő többséghez fog hasonulni. Míg az államalkotókhoz sok esetben csak áttételes módon alkalmazkodik.
A következő két példa a karhatalmat képviselő csendőrtiszt magatartását, haszonlesését és véleményalkotását tárja fel:
„A tanyasi gazdák zsebre dugott kézzel, dühösen nézelődtek a kifosztott boltban, nem szóltak semmit. – Majd én körülnézek – mondta a Karagić nevű csendőrtiszt. – Vezessen a raktárba – intett Kudlik Rezsőnek.
Kudlik Rezső készségesen elvezette a konyhába, aztán a pincét is megmutatta neki. – Ami azt illeti, nem sok áruja maradt – állapította meg kedélyesen Karagić. – Nem. Nem sok maradt – mondta Kudlik Rezső. – Rosszul gazdálkodtam. – Jobban is gazdálkodhatott volna – mondta Karagić, és megint csak kedélyesen hozzátette: – Ami azt illeti.” (Gion 1999: 231–232)
A hivatalos ember éppen barátságos arcát mutatja a biztosítási csalásban érdekelt magyar kereskedőnek. Megint csak nem tudni, beszélgetésük milyen nyelven zajlott. Gion ezt sem jelezte, mint ahogy az az alábbi részletből sem derül ki. Egyvalami nyilvánvaló csupán: értették egymás nyelvét!
„– Láttamoztattam az elismervényt – mondta nyugodt hangon Stefi. – Kivel? – Három tanúval. Írásbeli bizonylatom van róla. – Mutasd. – Nincs nálam – mondta Stefi, és most már mosolygott. – De a bíróságon majd megmutatom. – Zsidó gazember – sziszegte Karagić. – Nem vagyok zsidó – tiltakozott Stefi. – Német vagyok. – Sváb gazember, mindegy – mondta Karagić. Megkérdezte Gallai Istvántól: – Te is sváb gazember vagy? – Magyar vagyok – mondta Gallai István. – Magyar gazember. Mindegy.” (Gion 1999: 239–240)
Valóban ez lenne a végkövetkeztetés, a közös nevező: mindenki gazember?! Vagy: ahhoz, hogy a korban érvényesülni, boldogulni tudjon bárki, gazemberré kellett lennie. Olyanná, aki célja elérése érdekében, saját normarendszere szerint élve, a másikban csak a kihasználandó embertársát látta? Kertész Imre szentenciaszerű megállapítása kívánkozik ide: „Erkölcstelen világban erkölcsösnek lenni is erkölcstelen.”
Ezt eredményezte volna a „multikulturális” térmozaikban kiépült, ám lokálisan elkülönült mikrovilágok egymásmellettisége.
Egyáltalán: beszélhetünk-e a Gion által megrajzoltak alapján multikulturalizmusról? Szervesülnek-e, összekapaszkodnak-e ezek a közösségek, vagy csak léteznek egymás mellett? Látjuk, olvassuk, azon keseregnek Szenttamás lakói, hogy folyamatos az ilyen-olyan irányú asszimiláció, ugyanakkor a faji alapú szegregáció is a mindennapok sajátja. Ellentmondásos kép ez a javából, de vajon jellemző, impériumváltásoktól független, táji sajátosság is egyben a regényekben kirajzolódó mikrovilág?
A Monarchia éveiben a szerbek és a németek érezték, tapasztalták a hatalmi olvasztótégely izzását. Majd az impériumváltás a németek mellett a magyarokat sodorta hasonló helyzetbe. Aztán a változó hatalom megint a szerbeket és a németeket kényszerítette hasonulásra.
Akárhogy is nézzük, a térségben nem igazán tudott kibontakozni sem a nyelvi, sem pedig a társadalmi-kulturális pluralizmus. Valahol ezek mezsgyéjén botorkálnak Gion alakjai. De mégis, hogyan, milyen nyelven értettek szót egymással?
Miért fontos ez? Hát azért, mert mint mindennek, úgy ennek is üzenetértéke van. Megmutatja, ki mennyire van otthon egy másik kultúrában. Jelezhet alá-, fölé- vagy mellérendelő viszonyt a nyelvhasználati gyakorlat… De főképpen értékrendet, szemléletmódot: megtisztelem-e azzal a másikat, hogy anyanyelvén szólok hozzá?!