Amikor lehull a függöny Duško Radović úgynevezett „öt perc dicsősége” után, és összeszedik a színházi kellékeket, azaz mindazt, ami alkalmi és ünnepélyes (irodalmi estek, tudományos tanácskozások, tv-műsorok és hasonlók), vagyis amikor mindez feledésbe merül, felvetődik a kérdés: mi marad az említett „öt perc dicsőség” után?
Mindenekelőtt marad egy gazdagon illusztrált, élvezetes könyv, elszántak és jófejek számára: Duško Radović száz éve (Sto godina Duška Radovića), Zorica Hadžić szerkesztésében. A kötet Duško Radović ez idáig ismeretlen levelezéséből (mellesleg a szerbeknél senki nem rendezett sajtó alá annyi levelezést, mint Zorica Hadžić), valamint az emlékezésekből áll. Elsősorban Matija Bećković és Radović fia, Miloš emlékeznek… és nem csupán ők. Valójában ez a legszembetűnőbb. Mindezt átszövi Radović műveinek antológiaszerű válogatása. Ha ehhez hozzátesszük Radović rajzait és az őt ábrázoló portrékat – következetesen komor arcú ember –, így lesz teljesebb a könyv leírása! (A róla készült karikatúrákat sikerült elfelejtenem.) Tulajdonképpen leegyszerűsítettem, amennyire lehetséges. És elfelejtettem a könyv polemikus mivoltát: nem csupán a Radovićról szóló előző könyvek viszonylatában, hanem elhallgattam a vitázó Duško Radovićot, az embert, aki reagál mindenre, ami szerinte hiteltelen és haszontalan. A vitázó embert, aki reagál a kontárságra. (Mellesleg, Radović vitairatainak érdemes lenne külön szöveget szentelni.)
Duško Radović születési helye Niš, majd hatéves korában Szabadkára ment, s onnan tízévnyi tartózkodás után Belgrádba költözött. Nagyon korán lett író, pontosabban Zágrábban vált íróvá. Nincs ebben semmi titok. Tudja ezt, aki figyelmesen elolvasta Az íróasztal szigetén (Na ostrvu pisaćeg stola) című interjúkötetét. Ugyanis egy hivatalos útja alkalmával Zágrábban találta magát, és ott lelte meg sajátos írói nyelvezetét. Az író, aki később a Beograđanka felhőkarcoló tetejéről évekig ébresztette híres műsorával Belgrádot (Jó reggelt, Belgrád!), Zágrábban ébredt fel mint író.
Az év 1949. A zágrábi Esplanade szállodában három verset írt, amelyek már régóta érlelődtek benne. Erről emléket is hagyott. Idézem: „Az első a Volt egyszer egy oroszlán, de minő oroszlán, szörnyű oroszlán. És mondhatom, hogy számomra ez nagy felfedezés volt… Az a három vers volt a kezdet. Akkor először hittem, hogy tudnék verset írni… Mindaz, amit előtte írtam, kétségbeesésbe, csalódásba, gyanakvásba, hitetlenségbe kergetett a versírást illetően… A második a Levél a vadásznak, a harmadik Hiszitek-e nekem.” Radović szerint nehéz volt megtalálni saját nyelvét: kölcsönzött nyelvezeten nem lehet új költészetet létrehozni. (Mindaddig Milan Rakić, Jovan Dučić és Desanka Maksimović nyelvén írt.)
A kézirat most két irányt vehetne. Az első lenne a párhuzam Meša Selimovićtyal, aki mindaddig nem képes megírni regényét a testvére haláláról, amíg fel nem fedezi saját nyelvezetét; a másik szál oda vezetne, hogyan harcolta meg Radović önmaga lélegzetét. Illetőleg hogyan harcolt egy másfajta irodalmi tényezőért.
Ismerjük azt a képet Milorad Pavić Szent Márk lovai (Konji Svetoga Marka) című kötetéből, amelyben az író elmeséli, hogyan „változott át” két verse elbeszéléssé, és találta meg az utat az olvasókig. Pavić ezt összeveti azon (orosz) tisztekkel, akik levetik az egyenruhájukat a rangjelzésekkel együtt, és fehérneműben indulnak a hóban a végső rohamra legyőzni az ellenséget.
Ezt a végső rohamot, mint már említettük, Duško Radović a zágrábi Esplanade szállóban indította el. Fellélegzett. (Levetette a felnőttirodalom rangjelzéseit, és elindult…) És csak konstatálhatjuk, hogy ez a roham 1949-ben történt, vagyis irodalmunkban néhány évvel a modernisták és realisták irodalmi-politikai összecsapása után…
(Mellesleg, az esplanade, eszplanád egyik jelentése „emelt plató, ahonnan messzire ellátni”). Képzeljék csak el, hogy az említett zágrábi szálloda bejáratánál emléktábla áll, rajta egyetlen mondat: „Itt keletkezett a Szörnyű oroszlán című vers”. (Ámbár Radovićhoz inkább graffiti illene, mint emléktábla; no de felejtsék ezt el.) Az, aki egy ilyen táblát elhelyezne, igazán jófej kell hogy legyen! (A jófej Radović szerint egyebek közt azt is jelenti, hogy az illető hibátlanul különbözteti meg a lényegeset a jelentéktelentől.) Ez a marginális jófej adhatná vissza a dolgok elveszett rendjét. Ugyanúgy, ahogyan Duško Radović adta vissza a dolgok elveszett rendjét. Merthogy Radović világnézete tiszta volt. Itt most jobb visszaadni a szót magának az írónak. Idézem: „Emlékszem egy május elsejére, amikor ünnepélyes felvonulás volt a Forradalom sugárútján (Bulevar revolucije). Akkor írtam ezt a jelmondatot: »Éljenek a mamák!«, »Éljenek az apák!«, »Éljen a tej!«. Akkor az szenzációs, mondhatnánk, ellenzéki volt. Ezt a fogást sokszor, sokféleképpen használtam.”
De térjünk vissza az irodalomhoz. Milyen könyveket kedvel Duško Radović?
Nos, azokat a könyveket, „amelyekben van képzelet, költészet és humor”. A válasz nem meglepő, nagyon is ráillik Duško Radovićra. Ám meglepetés az a könyv, amely a látókörében tűnt fel, és amelyikről azt mondja, hogy a legszebb könyv, amit elolvasott. Simeon Pišćević emlékiratairól van szó. Abban a könyvben ugyan nincs sem képzelet, sem humor. (Van viszont abból a tiszta költészetből, amelyet a szürrealisták az irodalmon kívül kerestek, miközben keresték magát a költészetet mint az ember egyedüli valós beszédét.)
Miről mesél nekünk a könyvében Pišćević? Arról, mennyit szenvedett élete során, miként bolyongott, hogyan hitt a méltatlan embereknek, és mégis elért az életben valamit – mert szorgalmasan dolgozott. Ám ami ennél is fontosabb: minden akadály ellenére tisztességben és becsületben élt. Ez a becsületes és tisztességes élet az, amit Piščević esetében Duško Radović azonnal felismer. (Ha ebből a szemszögből vizsgáljuk munkásságát, sőt az életét, ez lehet a kód Duško Radović olvasásához például Marko Marulić mellett. A huszadik század embere is hordozta a hiúságát – és nem csupán a hiúságát –, akárcsak a tizenhatodik század embere.)
Radović tehát szürrealistaként is megmutatkozik (írta róla Milovan Danojlić), igaz, mint dogmák nélküli szürrealista, de mint író is, aki egyenrangúan ott áll a távoli múlt írói mellett.
Manapság zavaros félelmet, kellemetlen érzést kelt bennünk Radović jelszava a mamákról, papákról és a tejről. De még homályosabb a félelem attól a költői versengéstől, ami Gustav Krklec és Duško Radović között zajlott. Élvezettel olvassuk kettejük ragyogó szonettjeit, de valaki (lásd: a főszerkesztő, Dragan M. Jeremić) ezt veszélyesnek ítélte, így véget vetett a versengésnek. Először Krklec közölte az Irodalmi Újságban (Književne novine) a halált előrevetítő Régimódi szonettet (Starinski sonet), amelyet Duško Radović emlékezete mint Fáradt szonettet őrzött meg, és ezért írta meg a bátorító Szonett a szonettre (Sonet na sonet) címűt… Ez a költői versengés 1971. februártól májusig tartott. Krklec és Duško Radović szellemességéről szükségtelen is beszélni. A szellemes Branko Ćopić feljegyezte, hogy Krklec a saját temetésén is szellemes marad… Belgrádi kollégái szerint Radović volt a legszellemesebb, csak erre sokáig kellett várni. (Radović félt a kontárságtól – ezért nem siette el.) Azt mondta magáról, hogy olyan, mint a házivarrónő – azaz megrendelésre dolgozik. A Gustav Krklectől (testi-lelki jó barátjától) kapott megrendelések inspirálóan hatottak hősünkre… Ilyesmit megszakítani enyhén szólva irodalmi bűncselekmény – méghozzá elévülhetetlen. (Kért például Gustav Krklec egy „paprikafüzért Nišből” Radovićtól, mire ő – mintha csak manapság leveleznének – felajánlott neki viszonzásul egy „orden-tranzisztort, használati utasítással”.)
Megemlítettem már egy másik írásomban Matija Bećković és Duško Radović barátságát, amely a korkülönbségre való tekintet nélkül tartós volt. Megpróbáltam, talán kissé ügyetlenül (csak egy példán keresztül) rámutatni, mennyire „hatottak” egymásra. Úgy tetszik, hogy az egyikük barátai csakhamar a másiknak is a barátai lettek… Most persze találgatok. De Arsen Dedić mindenképpen közös barát volt. Mintha Arsen Dedićet látnám Duško Radović mondataiban. Gondolok itt azon mondatokra, amikor Radović arról beszél, hogy a szerelem olyan ritkaság lett (parafrazeálom), hogy azoknak, akik szeretni tudnak, semmi mást nem is kellene tenniük…
Ezt megerősítem még egy képpel a Duško Radović száz éve kötetből, abban a reményben, hogy a szöveg nem lesz túlzottan édeskés. Ezt írja ugyanis Miloš Radović, Duško Radović fia: „Arsen és Gabi följártak hozzánk. És mindig ugyanúgy volt: Gabi a fotelbe ült, Arsen a földre, a lábához. Fejét Gabi ölébe hajtja, ő pedig simogatja a haját. Akkor láttam élőben a szerelmet.”
De még egy kicsit megédesítem az írást: miközben befejeztem ezt az ismertetést – megkezdődött Duško Radović második évszázada.
Vujicsics Marietta fordítása