Az a kérdés, hogy létezik-e vajdasági magyar irodalom, mindig is felborzolta a kedélyeket, és indulatos válaszok születtek a témával kapcsolatban. Egyetemistaéveim alatt sajnos nem jutottunk el túl messzire, ami ezt a kérdéskört illeti. Úgy érzem, hogy a generációmnak sok-sok hiányossággal, vakfolttal kell megbirkóznia. Ezeket minél előbb tisztázni kell, mert a sok összekuszálódott szál magával ránthatja az embert, így tudatlanságból meggondolatlanul cselekedhet, beszélhet, ami igen kártékony tud lenni.
Egységes vajdasági magyar irodalomról nem beszélhetünk; hogyan is tehetnénk, amikor világszerte a polaritás jellemez mindent? Itt sincs ez másként. Harcolunk azért, hogy identitásunkat megőrizve értékeket mentsünk, hogy mi önmagunk lehessünk, és ne keveredjünk bele sárdobálásba, személyes ellentétek kivetítésébe, hiszen ezek a minőségi munka rovására mennek. Ha az elmúlt időszak eseményeit sorra vesszük, akkor azt láthatjuk (sajnos), hogy a két legmeghatározóbb esemény (a Kanizsai Írótábor, a Szenteleky-napok) egyre kevesebb lelket számlálnak. Ehelyett vannak kontrarendezvények, amelyek ugyan a „dialógus szorgalmazása érdekében” jönnek létre, mégis egészen egyoldalúra sikerednek, sőt kirekesztőek is. Egy picit.
Valahogyan elsiklottunk a vezérgondolat felett („Gyűjtsd a termést kalangyába”). Miért is történhetett ez? Igyekszem most kicsit tanári perspektívából felfejteni ezt a történetet. A vajdasági magyar irodalom tanítása akár az általános, akár a középiskolában nem túl mélyreható. Sőt. Egy-két versecskén kívül nem igazán szeretnek belemélyedni a jugoszláviai magyar érában létrejött folyóiratok múltjába, meghatározó személyiségek cselekedeteibe, arról meg ne is ejtsünk szót, hogy a kortárs irodalom felé sokszor lépéseket sem tesznek (sok helyen). Mindez elszomorító, és ez maga az értékvesztés. Generációk hagyják el úgy az iskolákat, hogy mit sem tudnak Szentelekyről, Lovas Ildikóról, Antalovics Péterről, Sziveri Jánosról, és még sorolhatnám.
Miért probléma ez? Egyrészt azért, mert enélkül valahogy nem lehet teljes a négyéves (ha középiskolai oktatásról van szó) irodalmi nevelés. Lehet Kafkát, Proustot tanítani, de kihagyni nem lehet (nem szabad!) a térségünkben alkotókat. Nem emeljük be. Nem tudunk hozzányúlni? Nincs megfelelő könyv? Magára van hagyva a pedagógus? Meglehet.
Ha kihagyjuk az Amikor Isten hasba rúg-ot, ha kihagyjuk a Távoli pólusokat, ha nem tudjuk, hogy honnan indult az újságírás, ha nem tudjuk, hogy milyen irodalmi harcok folytak azért, hogy ma ilyen színes legyen a paletta, akkor hova tovább? Lehet valóban rólunk beszélni?
A vajdasági irodalom is szerves és meghatározó része az egyetemes magyar irodalomnak. Mindeközben, ahogy ezt az esszét írom, az jár a fejemben, hogy olyan beszélgetéseket generálnak bizonyos platformokon, amelyeken arról értekeznek, hogy tetszhalott állapotában van-e. Netalán már halott? Ezt továbbgondolva olyan félelmetesen agresszív, megsemmisítő, megalázó gondolatokat és hadjáratokat folytatnak, amelyeket a kerekasztalnál ülve nagy egyetértésben kitervelnek, majd ha a Jóisten nehezebb feladatokat gördít eléjük, akkor minden eszközt eldobva, a személyeskedésen túl más érvük, módszerük nem marad, pusztán a támadás, az értelmetlen támadás. Destruktív hozzáállás.
Hogyan tovább? Hívó szó lehet-e a közösen, a dialóguskezdeményezés, a bármi hasonló? Van egy olyan érzésem, hogy nem. Mindenki a maga útján megy, nem az az érdek, hogy ha valaki valamit jól csinál, akkor elismerem, hanem az, hogy keringek körülötte mint légy a… Olyan komoly munka folyik azért is, hogy a Létünk fennmaradjon, hogy a Híd működőképes legyen, de persze mindenki tudja a ketrecet rázni, hogy valami nem jó, csak a valós okot nem sejti senki. A háttérben lezajló, kicsinyes és öncélú döntéssorozatok nem kerülnek a nyilvánosság elé.
Az Előretolt Helyőrség folyamatosan új, fiatal szerzők (gimnazisták) írásait közli, teret enged a szárnybontogatásnak, sőt párbeszédre is nyitott. Hoppá, velük nem akarnak beszélgetni. Az már más. Semmiképpen sem ment a rovására a többinek, nem tett tönkre senkit, sőt igyekszik beemelni újabb arcokat. Folyamatosan alakul, ösztönöz és lehetőséget biztosít, ami egy pályakezdőnek hatalmas támaszt és biztonságot jelent.
Azért nem funkcióképes az irodalmunk, mert nem jut el a befogadóhoz? Összetett választ igényel. Számos rendezvény mutatja ennek az ellenkezőjét. Nem vitathatjuk el azt sem, hogy a közöny, amely ráül a mellkasokra, igen nagy. Sőt, a könyv lassan-lassan luxuscikké válik. Azt gondolom azonban, ha onnan kezdjük, hogy olvasóvá neveljük a gyerekeinket, akkor talán fényesebben mutat majd a helyzet. Nehéz feladat, hiszen a könyvtárakat fel kell pezsdíteni, be kell vezetni őket abba a térbe, amelyet nem csak a dohos könyvszag tölt meg. Iskolában oktatási térként használhatjuk, rendben kell tartani, programokkal kell felpezsdítenünk ahhoz, hogy eljuttassuk oda az egyént, hogy olvasni akarjon, hogy olvasóvá váljon. Ha tudjuk azt, irodalmárok, hogy mennyi és milyen minőségű feladatunk van, akkor nem lehet baj. De nem pusztán annyiról szól a tevékenységünk, hogy beírjuk az esszére az ötöst… Időigényes, sok munkával jár, biztos, de el kell vinnünk a diákjainkat múzeumba, konferenciára, színházba, találkozniuk kell a kulturális élet alakítóival. Ha ezek a találkozási pontok nincsenek meg, akkor meddő az egész folyamat. Értelmetlenné válik.
Sok a feladat. Megfogalmazhatatlanul nagy a teher és a felelősség, de ha a megmaradás és az értékteremtés a cél, nem pedig az öncélú lakomaparty, akkor bele kell állnunk.