A 19. század meghatározó történelmi, tudományos és kulturális eseményeknek volt a bölcsője. Ebben a században született meg a nép- és tündérmesék legnagyobb gyűjteménye, valamint a század második felében már elkezdte szárnyait bontogatni a pszichológia, a lélek tanulmánya is, amely idővel kiharcolta megérdemelt helyét a tudományok sorában. Az utóbb említettek összefonódva áthajoltak a 20. századba, ahol Carl Jung svájci pszichológus munkássága rámutatott a mesék alkalmazhatóságára a pszichoterápiás kezelések során. Ezzel a mesék olvasata egy újabb, mélyreható és összetett elemzési módszerrel bővült, a pszichoanalitikus irodalomkritikával.
Bár a levéltári adatok és hiteles történelmi források segítenek megérteni, hogyan és milyen világban éltek elődeink, milyen sorsdöntő események sorozata vezetett minket a jelenkorhoz; a mitológia és a tündérmesék gyakran nagyobb pontossággal tükrözik az adott kultúra társadalmi moráljait, szokásait, hiedelmeit és általánosságban a kor szellemét (Gilbert and Gubar, 1979: 274–300). Az olvasottság és a nyomda elterjedése előtt a mesemondás, történetmesélés hagyománya hosszú éveken át fontos szórakozási és szórakoztatási szerepet töltött be elsősorban a felnőttek körében. Ahogy azonban haladtunk előre az 1800-as években, a gyermekekre már nem miniatűr felnőttként tekintettek, és a gyermekkor fontossága egyre nagyobb hangsúlyt kapott. Ennek a folyamatnak az eredményeképpen születtek olyan népmesék és tündérmesék, amelyeken a következő századok generációi nőttek fel. A mesemondás új célt kapott. Az adott kor szelleméhez illő és annak megfelelő etikai és morális elvek nevelése vette át a szerepet, majd ennek fényében íródtak a tanmesék is. Ez az átírási folyamat vezetett el a boldogan éltek, míg meg nem haltak zárszóhoz, ami a Disney-adaptációkban csúcsosodott ki.
Fentebb részleteztem a népmesék és tündérmesék fontosságát mint történelmi forrást. Viszont ha elemzésüknél a sorok mögé tekintünk, az adott kor ideái mellett feltárul egy mélyen elterülő réteg, amely a pszichét tükrözi. A pszichológia tudománya igenis alkalmas a művészeti alkotások elemzésére, ugyanis az emberi psziché minden szellemi munka tárhelye. Itt fogannak meg a kognitív gondolatok és a művészi ötletek is. Jung praktizálása során párhuzamot, egyfajta mintát vélt felfedezni pácienseinek az álmai és a különböző mitológiák között. Ekkor született meg az archetípus fogalma és koncepciója, amely a Jung-féle analitikus pszichológia egyik alapköve. Jung szerint az archetípusok primitív mentális képek, amelyeket felmenőinktől örököltünk, és feltehetőleg jelen vannak a kollektív tudatalattinkban, az emberiség közös, úgymond „közösségi” tartalmai között. Mivel az elme archaikus eredetű, így több ezer éves evolúciós folyamat produktuma a tudattalanban lakozó archetípusok sokasága, amelyek mindig az adott kontextusban ébrednek fel szunnyadó állapotukból, és kerülnek át felszín feletti, tudatos szférába. Jung legfőbb archetípusos képei, amelyek a mesékben a leggyakrabban fordulnak elő: az anya, az apa, az animus és az anima, a gyermek, a szűz és az árnyék. Mindegyikhez csatolható valamilyen jellegzetesség, ami felismerhetővé teszi őket. A tündérmesék és a népmesék gazdag tárházai az archetipikus kincseknek. Egy történetben azonban nemcsak a karakterek képviselhetnek valamilyen archetípust, hanem a helyszín és a cselekmény is, mint például az erdő vagy a főhős kalandja.
Az anyát két kategóriába sorolja Jung, és a jó és a rossz szülő szerepével ruházza fel. A két véglet alapján az édesanya vagy a korlátlan és önzetlen szeretetet szimbolizálja, vagy a gyermek halálát kívánja. Ilyen például a gonosz mostoha. Az apa tipikusan ambivalens személy. Egyszerre jelképezi a sötétséget és a világosságot, az agressziót és a védelmezést, ilyen például a vadász és a farkas karaktere a Piroska és a farkas mesében vagy az északi és a görög mitológiában az istenek atyjai, Odin és Zeusz.
Jung szerint minden nőben lakozik egy férfi lélekkép, és minden férfiban egy női. Ezeket nevezte el animának és animusnak. A mesékben, történetekben az anima általában boszorkány (Jancsi és Juliska), jó tündér (Hamupipőke), istennő (Pallasz Athéné) vagy királynő (Hófehérke) képében testesül meg, míg az animus valamilyen természetből fakadó férfierőként (Tarzan), a romantikus lovag (a szőke herceg) vagy az öreg bölcs (Gandalf, Dumbledore) személyében nyilvánul meg. A gyermek archetípus nem feltétlenül mint gyermek jelenik meg. A fiatalság sokszor jelképezi a belső, lelki utazást, az „én” tudatának megszületését. A mesékben a gyermek általában valamilyen különleges erővel (Herkules) vagy szépséggel (Csipkerózsika, Belle) rendelkezik, és még születési körülménye is különleges, nem hétköznapi. Hófehérke az édesanyja kívánságával fogant meg. A mesében a királynő egy téli napon, fekete keretes ablak előtt ült és varrt, amikor megszúrta ujját, és a vörös vércseppek látványa a fehér havon felébresztette benne a vágyat egy leánygyermek után, akinek bőre fehér, mint a hó, orcája piros, mint a vér, és haja fekete, mint az ében.
A szűz a fiatal, bajba jutott hölgy, akit a főhős megment. A fiatal női karakterekre túlnyomórészt ez a szerepkör a jellemző. A hercegnős meséken túl a Chaplin-féle filmekben a sínekhez kötözött, megmentésre váró női karakterek köszönnek vissza ebben az archetipikus képben.
Végezetül az árnyék, amely Jung elmélete szerint a bennünk rejlő általános és sötét emberi oldal. Különböző korokban, társadalmakban és kultúrákban adott témákat tabuként címkéznek fel, és ezzel lesüllyednek a kollektív tudatalattiban, de a mesékben mégis felszínre törnek. Ilyen a kannibalizmus és a nekrofília, ami a Grimm fivérek Hófehérkéjében explicitebben van leírva, mint a későbbi, inkább cenzúrázott Disney-változatban. Az eredeti, 17. századi Csipkerózsika mesében az alvó hercegnőt álmában többször is megerőszakolja a király. A hercegnő gyermekeinek hála ébred fel, mert azok kiszívják anyjuk ujjából a tüskét.
Bár Jung elsősorban a mitológiákban látta meg ezt a fajta struktúrát, elmélete alkalmazhatósága miatt folklórkutatók és irodalmárok, mint például Francisco Vaz da Silva vagy Joseph Campbell, gyakran hivatkoznak rá, amikor mesekutatásokról írnak. Jung archetípusokról alkotott koncepciója meghatározó és rendkívüli fontossággal bír az irodalomelemzésben, számtalan mesét, könyvet, filmet, animációt és képregényt tudunk elméletével megvizsgálni, ezzel pedig mélyreható képet kapunk magáról az emberi szellemről.