Köztudott, hogy a különböző történelmi idők és események visszaköszönnek az irodalmi művekben. Sokszor azonban nemcsak az adott kor eszméje és lelkiállapota lelhető fel a sorok között, hanem olyan mindennapi dolgok leírása is, ami elsősorban az antropológusok számára jelenti a legnagyobb érdekességet, de a laikusok is meglepetten állnak előtte. Ez ugyanis nem más, mint a gasztronómia és a mögötte rejlő kettős olvasat, azaz a valós történelmi háttér és ahogy az egy-egy műben egyszerre diszkrét és központi elemmé válik.
Míg egy Itáliában játszódó regény olyan leírásokat tartalmaz, mint a napsütötte tengerpart, a sós levegő, a mézédes gyümölcsök és az éjszakákba nyúló, szabad ég alatti hangos ünnepségek, ahol a mediterrán bor és a lenge ruhák jellemzik az általános atmoszférát, addig Nagy-Britanniában például a zord hideg, a fagyos szél, valamint a velük kontrasztban álló otthoni tűzhely és a sztereotipizált, íz nélküli kása a megszokott. Ezek az első olvasatra nem túl lényegesnek tűnő általános leírások azonban sokkal több információt hordoznak, hiszen nemcsak hogy egyszerre kapunk földrajzi ismertetőt és betekintést a hagyományos hétköznapokba, de ráfókuszálva ezekre az apró részletekre, sokkal közelebb tudunk kerülni elődeink mindennapjaihoz, ezzel pedig megértjük a saját szokásainkat, társadalmunkat és összességében az életünket. A nagy lovagregények mindegyike legalább egy óriási lakomajelenetet tartalmaz, amelynek a vége akár esküvő, akár véres leszámolás is lehet. Ez pedig nemcsak a fiktív történetekben van így, hanem valós diplomáciai célok vagy éppen hatalmi játszmák eszközeként használták a közös étkezést. Erre remek példa a legnagyobb angol drámaíró, William Shakespeare egyik legismertebb tragédiája, a Macbeth.
Ahogy az adott korban az szokás volt, a különböző színházi társulatok mögött céhek, illetve nemes szponzorok álltak, így a színészi gárda sokszor a támogatók ínyére szolgáló történeteket vitt színre. Amikor I. Jakab angol király, illetve Skócia számára VI. Jakabként megkoronázott uralkodó foglalta el a trónt, Shakespeare társulatának is ő lett a támogatója. A Macbeth tulajdonképpen a valós történelmi események képzeletbeli kontextusba helyezett átirata, amivel Shakespeare a Stuart-ház trónörökösi jogát is megerősítette, ebben a metszéspontban találkozik a politika és a művészet, ami nem az első és semmiképpen sem az utolsó eset volt. Ami még lényeges, hogy bár Jakab király protestáns volt, mégis erősen hitt a boszorkányságban és a természetfeletti erők létezésében, illetve azok befolyásában. Összefonva tehát ezeket a szemszögeket, a Macbethben a konyhakultúrának már a harmadik megközelítésével találkozhatunk. Három kiemelkedő elemet találunk a tragédiában, ahol a gasztronómián keresztül köszön vissza a kor szelleme. Első körben vegyük a környezetbéli kontrasztokat, azaz az otthon melege és a vad skót természet ellentétét. Míg házon belül a konyhában készül az étel, addig kint a tűzgyújtás is önmagában kihívást jelent, a hozzávalók pedig igen korlátozottak és kérdésesek. A nyitójelenetben Szász Károly fordításában a második boszorkány az alábbi receptúrát kántálja: „Kurta kígyó nyelve, farka / Süljön, főljön e habarczba! / Tüzes gyík-szem, béka-háj, / Varjú-velő, kutya-száj, / Kutyatej fű sűrű mérge, / Kuvikpelyh, vipera kérge, / Hadd buzogjon, főzve, sütve, / Pokoltűznél, öblös üstbe’!” Az antropológus számára azonnal felmerül a kérdés, hogy vajon szó szerint értelmezhető-e minden, vagy esetleg bizonyos növények népies megnevezéséről van szó, és tulajdonképpen ártalmatlan a főzet, amely készül. Az elemzések azt mutatják, hogy ugyan sok minden még nem teljesen egyértelmű, a közönséges növények között is előfordul olyan, aminek gyümölcse vagy levele mérgező és emberi fogyasztásra alkalmatlan. Mindeközben pedig a ház melegében egy másik üstben tápanyagban gazdag étel kerül az asztalra. Az is kiemelkedően fontos társadalomkutatási szempontból, hogy mindkét esetben nők foglalkoznak az étellel, és mennyit számít az a körülmény, hogy házias családanyákról vagy gyermektelen boszorkányokról van szó.
Másodikként meg kell említeni a korabeli orvostudományi szakirodalmat is. Már a 12–13. században a has és az emésztőrendszer felépítésével foglalkozó anatómiai írásokban is fellelhető az a hasonlat, miszerint a máj, mint az üst alatti tűz, forralja fel a szervezet számára a tápanyagot, amely utána minden szervet a neki megfelelő módon táplál. Ez utóbbi miatt is lényegesen fontos, hogy az adott lakomajelenet milyen végkifejlettel zárul, hiszen ha mérgezésről van szó, onnan túlnyomórészt nincs visszaút.
Végezetül harmadikként meg kell említeni annak tényét is, hogy a korabeli ember számára az étel egyenlő volt a gyógykezeléssel. Napjainkban egyre nagyobb népszerűségnek örvend a természetgyógyászat, és sok esetben már nemcsak patikában kapható gyógyszereket írnak fel receptre, hanem ételeket és italokat is. Az elmúlt években a mentális betegségek kezelésében is nagy hangsúlyt kapott a táplálkozás, növekvő jelentőséggel bír a bélflóra, a bélbetegségek és egyéb hasi panaszok kivizsgálása szervi és pszichés problémáknál egyaránt.
Az irodalom az egyik legösszetettebb kommunikációs forma, hiszen megannyi absztrakt és más módon kifejezhetetlen dolgot tud közölni. Ugyanakkor még megtalálható benne a mindennapok struktúrája és egyszerűsége is, ami korszakokon és évszázadokon átívelő kapocs a mai napig.