Van egy fényképem, amelyet mindeddig kegyeleti okokból nem engedtem sehol sem közölni. A szabadkai fotós, Augustin Juriga készítette (a hátlapja tanúsága szerint 1977 áprilisában) Sáfrány Imre (1928-1980) festőnk otthonában. Azt örökíti meg, hogyan emeljük poharunkat a paralízisben már hosszabb ideje fekvő, akkor még ötvenedik életévét be sem töltő Mestró „egészségére”. A kép abból az alkalomból készült, hogy az előző év szeptemberében megrendezett nagy szabadkai retrospektív kiállításért (amelyet ő betegsége miatt sohasem láthatott) megkapta a talán már jóval előbb is kiérdemelt Forum Képzőművészeti Díjat.
Az említett és itt közzétett képen Bela Duranci (a zsűri elnöke), Ács József és Petrik Pál bírálóbizottsági tagok, valamit e sorok írója, akkor mint a Híd Irodalmi Díj újonnan kinevezett kurátora, gratulál az ágyhoz kötött Sáfrány Imrének. Akkoriban kisplasztika – B. Szabó György és Kalmár Ferenc alkotása – csak az irodalmi díj nyertesének járt, 1976-ban Brasnyó István vehette át Tükrös madonna című remek novelláskötetéért, a képzőművészek számára pedig akkoriban csak egy oklevél jutott. Éppen ezen is elgondolkozva született meg az ötlet, hogy Ács József álmodjon meg és tervezzen egy maradandó, reprodukálható, a díjat szimbolizáló műalkotást. A következő évre a plasztika el is készült.
Emlékszem, az újvidéki Forum-klubban megtartott ünnepségen Duranci fejből idézte önmagát, a csak rá jellemző magyar és szerb keveréknyelven elmondott laudációjából, amely tulajdonképpen fölvázolása volt a negyvenes évek derekától a hetvenes évek közepéig tartó pályának, melyben joggal vívta ki az első igazán modern, avantgárd vajdasági magyar festő stílusát. Minderről egyébként Petar Lubarda és Milan Konjović is nemegyszer nyilatkozott. S hogyan jutott el a szabadkai korzó vagy a városháza megfestésétől a Hóhányóig vagy az Ember a térről című és a párizsi utcaképeken keresztül az olyan remek ön- és arcképeihez, mint amilyen például a Vinkler Imre barátjáról, a Pap József költőről vagy éppenséggel a Kobalthajú lányról készültek, egészen addig, hogy fölfedezte a nagy és kimeríthetetlen témát: a fákat, a szamártövist és végül a sámánokat. „Igen, a sámánokat – mondta Duranci –, amelyeket jelképként használsz, hogy szabadon röpködhess a lét és a nemlét között (između jave i stvarnosti), hogy aztán e sámánok is az örökkévalóságba vigyék műveidet. Felülmúltál bennünket és saját korodat, a dogmákat, az önfejűséget (tvrdoglavost), a szocrealizmust és a vonalasságot.”
Petrik Pál beleolvasott újvidéki méltatásába: „Sáfrány Imre művészetében a sokrétűség dominál, arcképein, figuráin, tájain és csendéletein át szabadon és magabiztosan, de főként merészen válogatja témáit. Mondanivalóját is ugyanilyen merész festői módszerekkel fejezi ki. Ez életfelfogásából, művészi hitvallásából ered… Temperái és vízfestményei az erősen felhígított színek miatt »átlátszóbbak«, de a telítettebb felületen mindössze néhány vonással is élményt tud varázsolni. Mindezekben nagy szerepet játszik a szimbolikus jelek használata…” Petrik lassan, tagoltan olvasott, hogy Sáfrány, amennyire csak lehet, kövesse gondolatait. Úgy tűnt, részben sikerült is.
Ács József mind ez idő alatt csak mosolygott, majd egy mondatot idézett Sáfránytól, amelyet a Zentai Művésztelep alapításakor, 1952-ben közösen, szinte fogadalomként tettek, miszerint „olyan piktúrát teremtünk hamarosan itt, amit bácskai és vajdasági gyökerű lesz, de jugoszláv, sőt európai színvonalú”.
Egy évre rá ismét meglátogattuk a Mestert, akkor a Forum Könyvkiadónál megjelent kismonográfiáját vittük Fehér Kálmán akkori főszerkesztővel, Pap József költő barátjával és Kapitány László könyvtervezővel, műszaki szerkesztővel. E sorok írója akkor a Forum Könyvkiadó Képzőművészeti Kismonográfiák sorozatának szerkesztőjeként volt jelen.
Felejthetetlen élmény volt, mennyire megörült ennek a könyvecskének, amelyet Tolnai Ottó ihletett és értő esszéje vezetett be, s az ő válogatásában közöltük több mint negyven fekete-fehér és több színes reprodukciót. Már a fedőlapon megpillantott Kobalthajú című portré kapcsán Párizst emlegette el-elcsukló torokhangon. Vinkler Imre portréját meg is könnyezte, de a legérdekesebb mozzanat akkor következett be, amikor Kapitány Laci ismételten az ágyban fekvő mester feje fölé emelve a könyvet, a Birsalmák című festményének reprodukciójához ért. Mintha csak valami nyugtalanság fogta volna el, gesztikulálni és mutogatni kezdett, amit mi azonnal meg sem tudtunk fejteni, csak felesége, Lóri asszony mutatta: nézzétek ezt a képet, ott vele, az ágyával szemben, fönt az ajtó fölött. S valóban, ott lógott az eredeti, vászonra festett olajkép, de a mester ezzel még nem elégedett meg, hanem megfogta Kapitány kezét, s alig megfejthető szavakkal mondta, rendkívül örül a könyvben reprodukált kép minőségének, mert pontosan ilyen harsány sárgákra festette valamikor ʽ67-ben. Azóta az eredeti megfakult sajnos.
Pap József doktor sem jött üres kézzel: „Beteg virág” című, Sáfránynak ajánlott versét hozta magával, s orvosi receptre írt versét elő is adta: „Virágszirom. Karmok, Semmi. / Virágszirom-karmok a semmibe. / Belém. Beléd. Belénk. / Túl a rontáson, pusztuláson. / A percen, amikor roskadt, / Rászakadt az ég. / És semmibe másba, / Csak a semmibe kapaszkodott. / Abba vájta szirom-karmait. / Az a perc újjászületése. / Az a perc az öklét. / Az a perc az a kép: / Virágszirom. Karmok. Semmi. / Virágszirom-karmok a semmibe. / Belém. Beléd. Belénk.”
S miután nem győztünk dicsérni a könyv zárólapján reprodukált Lila sámán című nagyszerű képét, utasította Lórit, hozza elő a nem is kis méretű olajfestményt, mert nekünk ajándékozza, köszönetül a szép kiadványért. E képnek azóta is méltó helye van az újvidéki Forum Könyvkiadó főszerkesztői irodájában, ma már azon is fakulnak a színek. Restaurálásra szorulna.