Érdekes jelenség szemtanúi lehetünk manapság: környezetünkben gombamód elszaporodtak a művészek. Azt nem mondanám, hogy ez a művészet minden ágában egyformán érvényes, mert például sokkal hamarabb bukkanunk színművészre, mint teszem azt, szobrászra, és ugyanígy, nagyjából minden tizedik fotóművészre jut csak egy zongoraművész. Aztán, ha művészet egyes ágazataiba külön-külön is mélyebben beleásunk, például a zeneművészetbe, megtapasztaljuk, hogy annak az úgynevezett könnyű műfaját sokkal többen űzik, mint a klasszikus formáját.
Ez a viszonylag új, ugyanakkor ténylegesen velünk élő jelenség azért szúr szemet, mert sokszor, valóban nagyon sokszor, maguk a művészek hirdetik önmaguk létezését, munkájukat-munkásságukat, vélt vagy valós eredményeiket, érdemeiket, s teszik ezt szinte az összes létező módon, a rendelkezésükre álló összes eszközzel.
Szóval, művészekből nem vagyunk híján. De valójában mire is hivatottak ezek az emberek?
Ahhoz, hogy tovább boncolgathassuk a témát, először magát a művészetet mint általános fogalmat kellene tisztáznunk. Ezzel a vállalással azonban rögtön méretes problémába ütköznénk, ugyanis a legbölcsebb lexikonszerkesztők sem tudták meghatározni, hogy pontosan mi is a művészet. Annyiban mégis biztosak lehetünk, hogy a művészet az egyén önkifejezési módja, amely során az alkotó tárgyi vagy szellemi produktumot hoz létre.
Ha a definiálás útján továbbmennénk, és arra keresnénk a választ, hogy mi számít művészeti alkotásnak, és mi nem, akkor tényleg hatalmas útvesztőbe kerülnénk, tehát maradjunk az alkotónál és az alkotásnál, s beszéljünk azoknak a környezetünkben betöltött szerepéről.
A művészetet nem feltétlenül érdemes gazdasági szempontból elemezni. Már csak azért sem, mert a történelem során a kimagasló művészek szinte csak mecénások, műpártolók segítségével tudtak kiteljesedni. Ez azért van így, mert a hivatásos művészet önmagában nem jelent egyet egy jó gazdasági vállalkozással, sőt anyagi értelemben nem is feltétlenül jó befektetés. Az, hogy a művészet kapcsán kell-e mégis pénzről beszélni, nagyon kétéltű dolog. Elvileg a mindenkori művészt belső kényszer hajtja alkotásra, és ettől indíttatva formálja meg a maga produktumát. Ha viszont erre az önkifejezésre csak anyagi juttatásért hajlandó, akkor az már nem csupán a belső kényszer kiteljesülése, ezáltal a létrejövő produktum, maga a műalkotás lényében szintén megkérdőjelezhető.
Manapság a szellemi értékek megőrzésének és új értékek létrehozásának a korát is éljük, ugyanakkor a művészetpártolás is új magaslatokban jár. Ez a helyzet más megvilágításba helyezi a dolgokat. Szerintem a történelmi idők folyamán talán először éljük annak a korát, amikor viszonylag szabadon, őszintén, korlátok nélkül állíthatjuk, hogy művésznek lenni jó vállalkozás. Sokszor még úgy is, hogy szinte semmi mondanivaló, semmi produktum nincs az állítás mögött. Segítő (támogató) kezet valaki úgyis nyújt, legyen az akár egyén, akár társadalmi csoportosulás vagy maga a hatalom. Ez a felállás valóban a mai kor művészét igazolja – aki pedig elpártol mellőle, az magára vessen, mert rögtön azzal a váddal szembesül, hogy nem érti a művészetet, korlátolt.
Figyelve a trendeket, néha már arra a valóban radikális (elvetemült?) következtetésre jutok, hogy mindent összevetve, talán a legőszintébb alkotók azok, akik hirdetve művészetüket, produktumukat, kizárólag anyagi juttatásért cserébe hozzák azt létre, sőt ha kell, rendelésre szolgáltatják. A piacra termelnek, abból élnek meg, hogy olyat nyújtanak, ami fogyasztható. És itt be is zárul a kör. Ez a hozzáállás kétségtelenül őszinte, de a „gyártás” miatt ez a tevékenység mégsem sorolható egyértelműen a magasművészetek közé.
A napokban olvastam egyik hetilapunk hasábjain, hogy művészeinknek manapság inkább van arra szükségük, hogy egymillióan adjanak valamennyi támogatást, mintsem hogy egyvalaki adjon egymilliót, mivel az kötöttséghez, függőséghez vezet. Az efféle kötöttség és függőség pedig megengedhetetlen egy valódi művész számára. Ezzel nem tudok egyetérteni, hiszen általában nagyon sok körülmény miatt nem tud egymillió emberhez közvetlenül eljutni egy alkotás, hogy azután azok, mintegy vállveregetésképp, művészünknek anyagi térítést adjanak. A történelemből meg azt is tudjuk, hogy kellenek a pártfogók: az itáliai reneszánsz művészeknek ott volt a Medici család. Michelangelo támogatója többek között maga a pápa volt, gondoljunk csak a Sixtus-kápolna homlokzatára. Haydn majdnem egész karmesteri és zeneszerzői pályafutása során Esterházy Miklós udvarában élt és dolgozott, de említhetjük Holbeint is, aki VIII. Henrik angol király pártfogoltja volt. A felsoroltak alkotói függetlensége, azt hiszem, nem csorbult, legfeljebb megrendelésre is kellett olykor dolgozniuk. Nekik és még sok-sok igazi művésznek összejött. Nem kellett hozzá semmi más, csak az, hogy az adott mecénás felismerje és támogassa a tehetséget.
Összefoglalva: a mai kor művésze előtt is szabad a pálya; ha tényleg megvan benne az a bizonyos belső késztetés, akkor a többi már csak részletkérdés. Reméljük, hogy a mai kor mecénásainak székében is hozzáértők ülnek. Ily módon ebből mindannyian tudnánk profitálni.