Az efféle kérdésre az író általában önmaga válaszát már az első pillanatban tudja, sőt akár sablonos is lenne, ha egy mondatban felelnék rá, azután kifejteném válaszom okait néhány gondolatban, pontot tennék a végére, és mindenki megkapta, amiért belevágott a hasáb olvasásába. Csak az a baj, hogy ezt egy mondatban, de még egy hosszabb lélegzetű írásban sem lehet megválaszolni. Borgőzös hajnalok baráti beszélgetéseit felidézve meg már afelől is kétségeim támadnak, hogy egyáltalán meg lehet-e ezt válaszolni. Mindenesetre, mivel magamnak tettem fel a kérdést, és valójában minden porcikámat foglalkoztatja, talán könnyebb, ha egyszer már papírra veti az ember saját gondolatmenetének kuszaságait.
Ez a témakör és kérdés sok oldalról érint személyesen. Valójában nemcsak engem, hanem a vajdasági magyar közösséget, sőt az összmagyarságot is mindinkább körülfonja ez az olykor már mágikusnak ható összetett szó: népművészet. Mindenekelőtt tisztázzuk, hogy mit is takar ez a kifejezés, hiszen talán ezzel van legkönnyebb dolgunk: a népművészet magában foglal minden olyan szellemi vagy tárgyi műalkotást, amelyet a hagyományos paraszti társadalom hozott létre, önmaga szükségleteire, saját hagyománya alapján. Innen indulhatunk el, s ide vissza is térhetünk. Útközben ágakra, irányokra bonthatjuk: népköltészetre, népzenére, néptáncra, népi díszítőművészetre, népviseletre…
Olyan időket élünk, hogy aki szeretné, nyíltan, sőt büszkén vállalhatja nemzeti hovatartozását, ebből olyan sok gondja-baja nem származik. Esetünkben az identitásunk nemességét, azaz gyökereit, gyakran a népi művészetből, annak eredetiségéből és megmásíthatatlanságából származtatjuk. A magyar népművészet évszázadok során, nyilván nem célirányos törekvés árán, hanem megmagyarázhatatlan zsigeri ingerek hatására bontakoztatta ki saját népművészeti gyümölcseit. Még ez is egy stabil lábakon álldogáló megállapítás, de már problémákat szül.
Egészen pontosan arra gondolok: vajon lezárult-e ez a periódus, vagy még mindig aktuális a fejlődési ív? Mert mindkét feltevésre találok logikus és észszerű magyarázatot.
Lezárult. Mondhatnám, hiszen ma már megszűntek azok a paraszti kisközösségek, amelyek a népművészetnek ezt a formáját megalkották, élték és éltették. Egyszerűen más, új idők jöttek. Mivel így történt, hát kutatni, ápolni és éltetni kell, a mai ember számára elérhetővé tenni, hiszen érdemes rá, mert annyi mindent adott.
Nem zárult le. Mert még a mai napig is vannak olyan törekvések, amelyek arra engednek következtetni, hogy a népművészet él, kicsit ugyan más formában, de mégis foglalkoznak emberek ezekkel a művészeti ágakkal, pusztán azért, mert abba születtek bele. Nyilván a kor szellemének megfelelően teszik ezt, és úgy, hogy természetes módon ki tudják vele szolgálni azokat az igényeket, amelyekre ők szegődtek. Valójában régen is így volt, hiszen az edénydíszítők is úgy festették termékeiket, hogy azok tetszetősek és kelendők legyenek, sőt a muzsikusok is azt húzták, amit a társaság hallani kívánt.
Legyen akárhogy is, azért ez ma már nem ugyanaz, mint amit eredendően népművészetnek neveztek. Vagy ha az is, nagyon le kellene lassítani az elmúlt évtizedek forgását, és úgy megnézni és értelmezni, hogyan és mint is történtek a dolgok. Talán azután jobban értenénk a jelenünket is.
A lezárt művészeti korszakot hirdetők körében, akik felkutatták és elénk tárták őseink hagyatékát, járja a szólás, hogy nem ápolni kell a hagyományt (értsd: a népi művészeteket), hanem éltetni. Ennek kibontása és gyakorlata viszont megint csak nézőponti furcsaságokat szül.
Egyrészt nyilván az egyik legszebb dolog bemutatni, hogy valóban értékes, sőt mi több, összetett és érdekes produktumot hagyott hátra az utókornak a magyar paraszti kultúra építkezése, fejlődése; ugyanakkor maga az interpretálás és az ezt körülvevő előkészítés minek is számít?
Szerintem a régi idők letűnt vagy szinte letűnt kultúráját az akkori kor szellemének megfelelően kiragadva, színpadra állítva bemutatni még nem a hagyomány megélése. Ugyanakkor lehetetlen és értelmetlen is egy sok évtizede letűnt életformát ma teljes egészében ugyanúgy megélni.
Ezt nem csinálja senki, ugyanakkor nem is kell. De akkor mi a teendő? El lehet-e, el kell-e engedni, vagy hagyni kell tovább élni ezt a művészetet? Talán igen. Sőt. Igen, és tegyük meg neki azt a szívességet, hogy nem zárjuk körül mai ész szülte dogmákkal. Ha életképes, majd megy valamerre. Pontosan abba az irányba, amerre évszázadokon át tartott, és lám, milyen szépen haladt. Adjuk meg a XXI. század emberének is a lehetőséget, hogy élvezhesse, művelhesse és éltethesse tovább.