Bácskai változások

Bácskai változások

Szerző: Dobó Tihamér: Tusrajz Fotó: Bicskei Zoltán
– Pomoli se na mađarskom! Imádkozz magyarul! – ordított fenyegetőzve a széles folyosón a megrémült kislányra a Vitéz utcai, korábban Morastgasse, házukba betört szürke ruhás, fegyveres katona, puskáját a kezében tartva. A kiabálásra a kislány édesanyja kilépett a szobából, és leánya vállára tette kezét. – Imádkozzál, kicsim! – szólt hozzá halkan. A lányka remegve és sírva kezdte rebegni: – Mi Atyánk, Isten, aki a mennyben vagy, szenteltessék meg a Te neved… – Znači vi ste Mađari? – Jesmo – válaszolt az asszony csendesen. A katona dühösen farkasszemet nézett vele, majd megfordult, és haragosan becsapta maga mögött a szárazbejárat nehéz kapuját. Regina Koller bezárta utána az einfurtkaput. A szobában idős apja, Köwi Anton és anyja ültek egymás mellett a kanapén, közöttük Helena, azaz Lencsi, az ülni is alig tudó kisebbik unoka. Arcukon az aggodalom, mindannyiuk kezében rózsafüzér. Suttogva imádkoztak, az apa magyarul, az anya németül. A nagyobbik unoka, a reszkető Herta is bejött, közéjük ült, s fejét óma ölébe hajtva szipogott.
  Azon a napon a város lakosságának zömét alkotó németség felét kizavarták otthonaikból. Hátrahagyva szinte minden ingóságukat, gyülekezniük kellett a piactéren, s teherszállító autókra tuszkolva indultak el az ismeretlen felé. A ponyvákkal letakart kocsikból azt sem látták, merre mennek. Valaki suttogva mondta: Nach der Sentiwan. A karaván a szomszédos falu vasútállomásán állt meg, ahol üres marhavagonok álltak a síneken, mellettük fegyveres őrök. Mindannyiukat a vagonokba terelték. Brzo! Brže! Svi, svi! A Vitéz utcai szomszédok, Heilbrunnék is közöttük voltak, a szülők és a három gyerek. Szép farkaskutyájukat Regináékra bízták. A másik szomszéd Jacob Spitzer volt, a Merkur kötöttáru- és harisnyagyár tulajdonosa, akinek nagy háza már jó ideje lakatlanul állt, benne a bútorok és az összes ingóság. A külföldi tőkével támogatott cég tulajdonosa az 1930-as évek közepén, miután visszaérkezett nyugat-európai hivatali körútjáról, minden előzetes leépítés, adósság vagy ismert indok nélkül eladta üzemét, és családjával csendben
kivándorolt Amerikába. Ezt is csak jóval később tudták meg Köwiék az elbocsátott cselédtől, akit elköltözésüket megelőzően Spitzerék visszaküldtek a Tisza menti szülőfalujába.
Az utcákon szürke ruhás katonák jártak a sáros őszben. Az üzletek zárva voltak, már amelyiket be nem törtek. Mert elsőként az Ábrahám nagyáruházat fosztották ki, majd pedig Grassl órásmester és aranyműves üzletét a főutcán. Sunyi fiatalemberek sündörögtek a gazdagabb házak környékén, többször csoportosan, hárman-négyen. Nem csak ebből a városból valók voltak közöttük. Ezek a bandákba verődöttek az udvarok felől közelítettek a házak felé, jó előre kiszimatolva, hogy lakik-e még valaki az épületben. A behatolással nem volt sok gondjuk, betörték az üveges nyílásokat, vagy kifeszítették az ajtót. Hátizsákjukat degeszre tömve hagyták el a házat, ismét csak a kertek felé. Ahol még cseléd vagy bérlő akadt a házban, az meglapult a süvölvények elől a maga odújában, nehogy sérülés érje, sőt némelyikük még maga is igyekezett ezt-azt megszerezni az úri lakásokból:
ezüst evőeszközöket, finom damaszt ágyhuzatokat, később még bútordarabokat is. Wagnerék kocsisa, egy mindvégig szolgálatkész férfi a szomszéd faluból, egy éjszaka kileste, hogy gazdája hol ásott a kertben, s rejtett el egy jókora ládát. Később, amikor az eredeti tulajdonosok esetleges visszatérésének reménye is hiábavalóvá lett, ő ezt a ládát onnan kiemelte: meisseni porcelán étkészletet talált benne, finom papírba csomagolva minden darabot. Az 54 tárgyból álló szerzeményt Bradics úrnak kínálta fel, aki a városka magyarokat is támogató politikusa volt a háború előtti jugoszláv időben. Drúzse Bradics úr meg is vette tőle úgy, hogy még a lealkudott ár is jó pénzt jelentett Gyuri kocsisnak. A városi katonai parancsnokság kiszögezett fenyegető hirdetései keveset értek. A zabrálás törvénye uralkodott. Kerékpáros suhancok közlekedtek az utakon, zsákjukban hús, szalonna, só, cukor. Vitték az összeharácsolt holmit a városhoz közeli nem német falvakba.
Késő ősszel a vasútállomásra több vagonnal ismeretlen emberek érkeztek, férfiak sajkacsával
a fejükön, a nőkön fekete szoknya, fekete kendő, gumibocskor. A gyerekek sem az itt megszokott ruhát viselték. A városháza előtt gyülekezett mindennap a szállítmány. Ott ismertették szerb nyelven, hogy ki merre, melyik utcának melyik házába költözzön. A sokgyerekes családoknak nagyobb házak jutottak lakásul. Az osztozkodásnál gyakran tört ki veszekedés, de a fegyveres katonák igyekeztek rendet parancsolni. Az ott maradt tősgyökeres lakosság elképedve nézte ezt az óriási felfordulást, fel sem tudták fogni, meddig terjedhet még ez az ismeretlen és felfoghatatlan állapot. Szinte mindenki rettegett.
A megmaradt németekre tovább vadásztak, s akit megtaláltak, azt azonnal internálták, elhurcolták. Kellett a hely az újonnan érkezőknek. Koller Regina férjét többször keresték, fenyegetőztek, kutattak. Az asszony nem mondhatta meg férje tartózkodási helyét, hiszen maga sem tudta. Abraham Koller már 1944 márciusában elhagyta családját, SS-katonának állt, és soha többet nem adott hírt magáról. Nem a családját védte. Felesége és két lánya, a négyéves Herta és a féléves Lencsi férj és apa nélkül maradt. Kollár (!) Regina támasza a szülei voltak, mert apósáékat is elhurcolták.
A szomszéd házakba telepesek költöztek, Spitzerékhez két család is, s mindkét házban sok gyerek volt. Az idegenek közül a városi gyerekek ismerkedtek elsőként egymással. Az utca gyerekei, bár nem értették egymás szavát, néha kissé félszegen, de labdázni, ugrókötelezni igyekeztek egymással, s egymás szavait utánozva kezdték beszélni a nyelveket. Akik többen voltak, azok szava jobban és többször hallatszott. Lassan erőteljesebb lett a kommunikáció a jövevények, a szláv többség nyelvén. A társadalmi konszolidálódás ugyan késett, de decemberben beindult az oktatás az elemi iskolában. Eleinte természetesen szerb nyelven, a következő évben azonban már a város mindhárom nyelvén nyitottak osztályt. Sok olyan szülő volt, aki az előző évi tannyelven kívánta gyereke taníttatását folytatni. Ezzel pedig kezdetét vette a minden változás elfogadása, a veszteségbe való beletörődés, az asszimilálódás és evakuálás folyamatának kiteljesedése.
*****

Az imádkozó kislány, Herta Koller a kétgyerekes sváb–magyar család első lányaként született a folyó menti városban, amely abban az időben ismét magyar területté vált. Anyai nagyapja Tolna megyei származású volt. Ópa, Köwi Anton egy kis bőrönddel egymaga érkezett a Bácskába a 20. század elején, amikor már megépült a Bátaszék–Baja–Szabadka vasútvonal, onnan pedig a zombori elágazás, annak is a Duna felé történő kiágazása a bezdáninál fontosabb és fejlettebb apatini kikötő miatt. Köwi Anton férfi rokonai, vegyesen svábok és magyarok, csak Tolnában, Dombóvár környékén maradtak. Házasságot egy hajóscsalád lányával kötött, s neki már csak egy lánya született, Köwi Regina, így a régi vezetéknév az elmúlás peremére sodródott. Köwi úr a városka jól működő sörgyárában lett gépészfelügyelő, ugyanis vándorlása előtt befejezte a kaposvári műszaki szakközépiskolát, ahol egy jól menő cégnél néhány évi gyakorlatra is szert tett. A 20. század elején Szekszárdon megjelenő Tolnamegyei (sic!) Közlöny című megyei hírlapban olvasott hirdetés útján került a délebbi megyébe. A nyugat-bácskai sváb vidék jól tudta, hogy miért hirdet Tolna megyei lapban, ugyanis az ottani lakosság jó része ugyancsak német nyelvű, és munkavállalónak is megbízható, bár földművesgazdaságai a bácskainál kevésbé voltak fejlettek. Újságaikat pedig a két szomszédos megye érdeklődő közönsége egyaránt olvasni szokta.
Köwi úr így került az 1756-ban alapított Duna menti sörgyárba, amelyet a helyiek csak sörháznak hívtak, s itt alapozta meg családját a jól kereső főgépész posztján. A sörgyár közel volt a Dunához, s a fő utcát, a Kirchengassét onnan már Donaugassénak, Duna utcának, csakhamar pedig Dunavska ulicának hívták. Az utca bal oldalán gazdag, magas polgárházak sorakoztak, gyártulajdonosok, ügyvédek, földbirtokosok tulajdonai. A sarkán állt Nepomuki Szent Jánosnak, a város hajdani védőszentjének szobra, míg vele szemben épült fel a Spitzer harisnyagyár is, a túloldalon pedig a bútorgyár. Az utcának nem volt folytatása. Utána következett a vasút és a dunai homokbánya. Az innen nyíló keresztutcákban laktak a hajósok, a hajón dolgozók, matrózok és a halászok. Keskenyebb utcák voltak, kisebb telkekkel, de elég sok szatócsüzlettel és kocsmával. Azok minden településen meg tudtak élni. Itt leginkább a hosszú hajóúton levő matrózokból, ha kikötött valamely nagyobb hajó. Köwi úr egy ilyen utcában, a Halász utcának nevezettben kapott albérletet egy dunai vontatóhajó kapitányának, Flösser úrnak a házában, a régebbi traktusban. Rendesen berendezett, tiszta szoba, mosdásra alkalmas fülkével. A ház udvara kissé szélesebb volt a többiénél, így egy filagória is elfért benne, amelyet a ház lakója is nyugodtan használhatott. Igaz, csak a vasárnapjai voltak szabadok, s akkor inkább sétált a folyóparti füzesekben vagy a Templom utca gesztenyefái alatt, de néha, ha éppen olvasni akart, még a pavilonba is kiült. A házbeliekkel ritkán érintkezett, hiszen egész nap dolgozott, de a vasárnap délutáni pihenő alkalmas idő volt rövid beszélgetésekre, felületes ismerkedésekre. A hajóskapitány szűkszavú ember volt, tősgyökeres társasága a szecessziós Schäffer Szálló kártyatermében jött össze vasárnaponként. Vele nem tölthette idejét. Annál inkább Flössernéval, aki szívesen hallgatta, illetve inkább ő beszélt, s mondta el lassan a Flösser család történetét, meg a város friss dolgairól is értesítette, újdonságokat, híreket közvetített.
Sok és súlyos történések zajlottak közben a régióban. Háború tört ki az ország és a szomszédja között. Köwi úr a hajógyár tulajdonosának közbenjárására maradhatott a városban, nem kellett bevonulnia, s a mindvégig működő sörgyár gépeinek tökéletes működését felügyelte. Ki sem mozdult a városból. Néha már szinte úgy érezte, hogy Flösserék lettek a családja. Jó ideje lakott már náluk, gyerekeikkel jól megvolt, s a nagy ünnepeken Flösserné még meg is invitálta a családi ebédekre, vacsorákra. Köwi úr ezt szívesen fogadta, hiszen az új ismerőseinek mind családja volt már, velük nem tarthatott. Gazdaasszonya a kíváncsi természete révén szinte mindent megtudott Köwi úrról, és többször célzott a házasodás idejére, a családi élet jó dolgaira, miközben elejtett pár szót Kerényen élő nővéréről, aki az ottani sikeres fakereskedő sógorhoz ment férjhez, az ő lányaikról. Köwi úr nem tiltakozott, hamar találkozott is a kerényi nagynéniékkel, amikor ők a városba jöttek óma meglátogatására. A lányokkal való ismerkedést, a lánykérést is gyorsan nyélbe ütötték, mind az ügyes asszonyok asszisztenciájával. A háború évei alatt nem illett nagy ünnepet csapni, így a fiatalok egy szerény családi ebéd után, minden Köwi rokonság nélkül, egymáséi lettek Flösserné szüleinek házában. Mire az új államban az első tavasz megérkezett, Kevi úr, mert hivatalosan így írták az anyakönyvbe, már Regina Kevi apukája lett. Feleségének anyai házát megörökölték, a városi sörgyár gőzerővel dolgozott, a család szépen gyarapodott, s nyugodtan nevelték egy szem lányukat.
De a háború végén a bácskai városka új államba került: más lett a király, más lett a hivatalos nyelv, más az állampolgárság. A gyárat azonban nem bántották, az magántulajdon maradt, csak a köztisztviselők változtak, a hivatalos ügyeket szerb nyelven kellett intézni. Ez azonban nem okozott sok gondot Köwi úrnak, neki kevés dolga akadt a hivatalokkal. Ám hozzátartozóitól, rokonaitól hosszú időre teljesen elszakadt, ugyanis jól fizető állását nem adta fel, bácskai ember lett. A munkahelyén eltöltött sok-sok év után vonult nyugdíjba, miközben lányuk a helyi polgári iskolába járt, amely iskolának szép Fő utcai épületét Pártos Gyula tervezte, aki ugyancsak a városka szülötte volt, akár Raichle Ferenc is, aki a városháza terveit ajándékozta a szülővárosnak, míg Pártos a zombori megyeháza átalakításáért volt felelős.
Köwi Regina, amint a polgári iskolát befejezte, munkát kapott az egyik bankban. Egyaránt beszélt németül és magyarul, szerbtudása pedig tökéletesedett. Szép és okos volt, megfontolt és csinos. Elegánsan öltözködött, munkája megkövetelte, s anyagilag megtehette, ugyanis a bérét nem kellett a szüleinek adnia. Apja nyugdíjából a szülők nyugodtan megéltek.
A város lakosai között számosan voltak a módosabbak, sőt gazdagok is, akik tágas, nagy és szép házakat építtettek maguknak a központban, és míves, díszes síremlékeket a temetőben. Ezért is jött létre több kőfaragóműhely a városban, akiknél a legkülönbözőbb síremlékeket lehetett készíttetni. Saját tervezőik, általuk fizetett szobrászaik voltak, így a legkülönfélébb kívánságoknak is meg tudtak felelni. A legfelkapottabb Wilhelm Koller sírkőgyára volt, akinél még a környékbeliek is rendeltek művészi kivitelezésű márvány síremlékeket. Neki dolgozott Nicolaus Klitsch szobrász is, a környékbeli kálváriákon található szobrok ismert alkotója. Koller úr jó hírével fölébe nőtt a többi kőfaragóműhelynek, több munkást is alkalmazott, s jó hírű üzlete növelte fia, a jóvágású Ábrahám úrfi népszerűségét is a város lányos családjaiban. Nősülési szándéka már közismert volt, de a válogatásban sem maradt el senki mögött. Hangosan hirdette elhatározását, leginkább a Kulturbundban, a németek művelődési, oktatási és gazdasági fejlődését segítő egyesületben gyülekező legények körében, hiszen ott volt a városi legények eleje. A huszonötöt éppen betöltötte, amikor apja szívszélhűdést kapott. Ez megingatta mind az üzlet, mind a legény nagy hírét. Ábrahám Koller akkor nézett jobban szét a lányok között, s választása megdöbbentette a városi polgárházak eladósorban levő nagylányait. Egy nyugalmazott sörgyári gépész banktisztviselő lányát, de a városban a legszebbet, a hozzá illő szépséges Regina Köwit kérte meg, akinek éppúgy ínyére volt ez a vőlegény, mint lett volna bármelyik más lánynak a városban.
Közben kitört az újabb háború, s a város ismét a Magyar Korona felségterületéhez tartozott. Ábrahám Koller és Regina Köwi azonban még házasságot kötött a behívók előtt. A hangoskodó kulturbundos fiatalok csalódottan tovább szervezkedtek, zúgolódtak, káromkodtak. Ők nem ilyen változást vártak. Az új magyar országzászló felszentelésére rendezett ünnepségre házaik oromzatáról hosszú, horogkeresztes, vörös lobogókat lógattak ki a sok odasereglő ünneplő megrökönyödésével mit sem törődve. A meleg napon a szomszédos településekről odavezényelt várakozó magyar vendégsereg a környező házakba kopogtatott, hogy egy pohár hűsítő vizet kérjen, de leginkább hiába. Többnyire elutasították őket, vagy még ki sem néztek rájuk. Az ifjabbik Koller, akinek felesége az első babájukat várta, volt az egyik hangadó ellenlábasa a rendezvény megszervezésének. Mit sem törődött apósa, az öreg Köwi tanácsaival, sem az ő apja állapotával. Felesége már a házasság első évében kislánynak adott életet, akit Hertának nevezett el az apuka, aki keveset volt akár otthon, akár az üzemben. Politizált, mondta a Kulturbund propagandabeszédeit. Kétszer be is vitték a városi csendőrőrsre kihallgatásra, fenyítésre, az azonban mit sem ért, társaival tovább folytatta a gyűlölködő munkát. Amikor pedig a német hadsereg megszállta az országot, nyomban jelentkezett SS-katonának, semmivel sem törődve, még azzal sem, hogy Regina a második babáját várja. Ábrahám örömujjongva lépett a német hadseregbe. A második baba pedig megszületett még abban az évben.
A nyugatra törekvő szovjet hadsereg elől a német és magyar katonák elhagyták a régiót. Az érkező szovjetek, akiket mindenki oroszoknak mondott, s az utánuk itt maradó, magukat népfelszabadítónak nevező katonák forgattak fel mindent a városban, hogy a bujdosó vagy bújtatott német nemzetiségű lakosokra leljenek. Több személyt meg is találtak. Az ő sorsuk vagy a helyi temetőben, vagy a szomszédos falvak gyűjtőtáborában ért véget, illetve onnan vándoroltak tovább.
Kolar Regina a háború után ismét kapott egy tisztviselői állást a kosárgyárban. Szüleivel és gyerekeivel élt. Férje soha többet nem jelent meg a házban, a Koller rokonokat sorra elhurcolták a városból. Regina magányos volt, de társat nem keresett, s őt sem kereste senki. Asszonyt két gyerekkel, ugyan! Egy idő után érezte a fiatalasszony a nyomasztó magányt. Nem sokat beszélt. Sosem volt szószátyár. Férje hiányát sosem merte említeni. Magányában többször nyúlt a pohár után. Kertjükben minden évben szépen termett a szőlő, idős apja még abból készítette a család borát. Csakhogy ez már nem volt elég az asszonykának. Töményebb italt keresett. Napközben is ivott a pálinkából, ha alkalma nyílott rá. Cseperedő gyermekei mindezt látták, tapasztalták furcsa viselkedését, veszekedéseit. Mindkettőjük az állam szláv nyelvén tanult az iskolában, de anyjuk a tanulásban nem tudott segíteni nekik. A maguk tehetségének és szorgalmának köszönhetően lettek jó tanulók. Középiskolába a szomszédos városban jártak, majd mindketten egyetemre kerültek. Anyjuk a gyermektartási pótlékot mindaddig kapta, amíg ők iskolába jártak. Nyugat-Németországba internált rokonaik, akik anyagi biztonságba kerültek, némileg támogatták őket ruhával, pénzzel. Regina azonban már nem tudott egyenesbe jönni az élettel. Alkoholizmusa odáig fajult, hogy elvonókúrára került a körzeti kórházba, a gyógykezelés azonban csak ideig-óráig hatott. Gyerekei szerb házastársat választottak maguknak, amit csöppet sem helyeselt.
Regina szülei közben elhunytak, előbb az anyja, majd az apja. A város katolikus papja temette el őket, mindegyiket a maga anyanyelvén. A teljesen magára maradt asszony nyugdíjas lett, még a munkahelyére sem kellett járnia. Nem is törődött semmivel, sem a házzal, sem a kerttel, sem a gyerekekkel. Végül nekiment a Dunának. Elvitte a víz.

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

Itt van az ősz, itt van ujra… rész Amidőn tehát szakaszról szakaszra haladva elemezzük a verset, nem az explication detexte, nem a sorról sorra elemzés e gépies módszerét...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

Itt van az ősz, itt van ujra… rész Amidőn tehát szakaszról szakaszra haladva elemezzük a verset, nem az explication detexte, nem a sorról sorra elemzés e gépies módszerét...

Hódi Éva

Gondolatok a Magyar Nyelvőr megjelenésének 150. évfordulója alkalmából

Százötven évvel ezelőtt, 1872-ben jelent meg a mind a mai napig létező nyelvészeti folyóirat, a Magyar Nyelvőr. Alapítója Ada község szülötte, Szarvas Gábor, aki...

Hódi Éva

Gondolatok a Magyar Nyelvőr megjelenésének 150. évfordulója alkalmából

Százötven évvel ezelőtt, 1872-ben jelent meg a mind a mai napig létező nyelvészeti folyóirat, a Magyar Nyelvőr. Alapítója Ada község szülötte, Szarvas Gábor, aki...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

Itt van az ősz, itt van ujra…   Ismét egy hihetetlen magasságokban járó költemény, melyet a megírás körülményei még feljebb emelnek.   A parndorfi...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

Itt van az ősz, itt van ujra…   Ismét egy hihetetlen magasságokban járó költemény, melyet a megírás körülményei még feljebb emelnek.   A parndorfi...

Patyerek Réka

Hasat be, mellet ki!

A cím nem csak egy tornaórán százszor elhangzó parancs. Ez egy szabály, mégpedig az első a Peterson-univerzumban. Jordan B. Peterson kanadai klinikai szakpszichológus, az egyik leghíresebb...

Patyerek Réka

Hasat be, mellet ki!

A cím nem csak egy tornaórán százszor elhangzó parancs. Ez egy szabály, mégpedig az első a Peterson-univerzumban. Jordan B. Peterson kanadai klinikai szakpszichológus, az egyik leghíresebb...

Kucor Tamara

Az első képzőművészeti találkozó Palicson

Nyáron Palics nemcsak a pihenés és üdülés, hanem a különféle kulturális rendezvények színhelyévé is válik. Így volt ez pontosan hatvan évvel...

Kucor Tamara

Az első képzőművészeti találkozó Palicson

Nyáron Palics nemcsak a pihenés és üdülés, hanem a különféle kulturális rendezvények színhelyévé is válik. Így volt ez pontosan hatvan évvel...

Sáfrány Attila

Áthaladás a középponton

  I.   Az öntudat világba lépésével kezdődik az élet. (Az öntudat nélküli világba lépő még csak létezik, mint a kavicsok és a sziklák.)...

Sáfrány Attila

Áthaladás a középponton

  I.   Az öntudat világba lépésével kezdődik az élet. (Az öntudat nélküli világba lépő még csak létezik, mint a kavicsok és a sziklák.)...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

A szerelem apoteózisa: Minek nevezzelek? Petőfi mintegy kétszáz (s ezek közül közel száz Júliához írott) költeményből álló szerelmi...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

A szerelem apoteózisa: Minek nevezzelek? Petőfi mintegy kétszáz (s ezek közül közel száz Júliához írott) költeményből álló szerelmi...

Bordás Győző

A vallás és a hit viszonyáról

(Áldás, békesség! E reggeli áhítat és áldás meghallgatása után engedjék meg, hogy eltérve a jegyzeteimben fölvázolt sorrendtől, az...

Bordás Győző

A vallás és a hit viszonyáról

(Áldás, békesség! E reggeli áhítat és áldás meghallgatása után engedjék meg, hogy eltérve a jegyzeteimben fölvázolt sorrendtől, az...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

  Az egyszerű és a nagyszerű halál (Egy gondolat bánt engemet…)   Gyermekkorunkban mindannyian álmodozunk vagy ábrándozunk életsorsunkról, felnőve talán terveket is...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

  Az egyszerű és a nagyszerű halál (Egy gondolat bánt engemet…)   Gyermekkorunkban mindannyian álmodozunk vagy ábrándozunk életsorsunkról, felnőve talán terveket is...

Szabó Zsombor

Farkasvölgyi mesék

  „Szabadka egy nagy falu”, „Európa legnagyobb falva” – ezt már gyerekkoromban is hallottam, és nem értettem egyet vele, nekem Szabadka egyenlő volt a város fogalmával....

Szabó Zsombor

Farkasvölgyi mesék

  „Szabadka egy nagy falu”, „Európa legnagyobb falva” – ezt már gyerekkoromban is hallottam, és nem értettem egyet vele, nekem Szabadka egyenlő volt a város fogalmával....