A szocialista rendszerben eltöltött negyvenöt év alatt a jómód csodálatában élő vajdaságiakat nem foglalkoztatta hagyományaik megőrzése. Pedig a keleti szocialista államok közül csak Jugoszláviában nem tiltották a tradíciók – köztük a betlehemezés – életben tartását. Az oktatási rendszer viszont ügyesen építette új, kitalált ünnepköreit, amelyekre azután fogékonnyá vált a fiatalság. Érdekérvényesítő ideológiai politikáját az anyagi jólét biztosításával sikerre vitte.
Az elnemzetietlenítési politika, az életforma nagyarányú változása halálos döfést adott folklórhagyományainknak. Egyházi ünnepeink az elvallástalanodás következtében a családi szférába szorultak, sok helyen még innen is kiűzték, így a nyilvánosság előtt játszódó utcai körmenetek, betlehemezések elsőként váltak a feledés áldozatává.
A kistelepülések a rendszerváltást követő években tudatosan törekedtek a néphagyományok felújítására. A néptáncmozgalmak után a legtöbb faluban a betlehemezést szerették volna felújítani. Lejegyezve kevés település őrizte meg e dramatikus szokás eredeti formáját. Elsőnek a közép-bácskai kisvárosban, Topolyán élesztették újjá 1989-ben az utcai, házról házra bekopogtató betlehemesek játékát. Úttörőknek számítottak a Vajdaságban. Brezovszki Eszter néptáncoktató érezte meg elsőként azt a rést, amely azt sugallta: most lehet. Hátteréül az akkor már több éve folklórhagyományokkal foglalkozó Cirkalom néptánccsoport szolgált. A résztvevők tizenöt-tizennyolc éves középiskolás tanulók voltak. A topolyai betlehemi szokás nem tudott gyökeret ereszteni, mindössze három évig élt. Az akkori háborús évek áldatlan körülményei játszottak ebben szerepet. 1993-tól már csak pásztorjátékkal léptek fel a karácsonyi éjféli misén, de 1998-ban ez is megszakadt.
A megújuló betlehemezés következő helyszíne Székelykeve, ahol az eredeti, Bukovinából hozott dramatikus népszokást nem bizonyult nehéznek felidézni, hisz Penavin Olga és Matijevics Lajos néprajzkutatók Botka József kézirata alapján a Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményeiben 1970-ben különlenyomatban megjelentették. Botka József plébános 1983-ban könyv formájában is kiadta a székely betlehemes teljes, hiteles anyagát. E forgatókönyv alapján élesztették újjá 1991-ben. Ámulatba ejtő, hogy százhúsz év elmúltával is megőrizték, megtartották a játék hitelességét, úgy, ahogyan őseik játszották.
A székelykeveiek életében mindig is talán nagyobb hangsúlyt kapott a „huszárok” karácsonyi játéka vagy másként a „lányok megéneklése”, mint maga a betlehemezés. December 24-én este indultak a lányos házakhoz. Két előfutár ment lámpával a kezében megtudakolni, beengedik-e a huszárokat, hogy köszönthessék a ház leányát/leányait. Az adományból farsangi bált rendeztek, ahova meghívták azokat a lányokat, akik beengedték, vendégül látták őket.
A játékot betanító személyt nevezik gazdának. Ezt a szerepet csakis jó hangulatú, tréfás ember vállalhatja. Többnyire a valamikori játszók köréből kerül ki. Általában öt-hat csoporttal is foglalkozik. Tizenhárom-tizennégy éves korúakkal kezdik a betanítást, hogy legénykorukra sajátjuknak érezhessék e hagyományt. Öt-hat éven át csak tanulják a szöveget és a dramatizálás módját. Talán ezért is eresztett a huszárjáték és a betlehemezés ilyen mály gyökeret a faluban.
1997-ben a Dél-bánáti Karácsonyi Játékok és Betlehemes Szokások Találkozóján ez még élő néphagyomány volt a faluban. Legutóbb négy évvel ezelőtt adták elő. Azóta a találkozón csak részleteket szoktak bemutatni.
Karácsony napjának legszebb pillanatát jelentette, amikor sokszor a késő esti órákban beszóltak a huszárok: előadhatják-e huszáros játékukat. Hajnalban – mire összeszerveződtek – a csoportok a gazdánál találkoztak, itt megpihentek, és karácsony másnapján, december 26-án a pásztorok miséje előtt a plébánia kertjébe mentek, majd együtt vonultak be huszáros jelmezükben a szentmisére. A hívők állítása szerint a legszebb pillanat az volt, amikor úrfelmutatásra kalapjukat a mellükre szorították, a kardot keresztbe rakták, egyet jobbra léptek, és a pap megáldoztatta őket. )Előtte való napokban mindegyik elvégezte a szentgyónási kötelességét.) Ekkor, karácsony másnapján zsúfolásig megtelt a templom hívőkkel, talán többen is megjelentek, mint az éjféli misén. Azt hiszem, a közösségi érzés ápolásának, az együvé tartozásnak a legszebb példája ez. A fiatalok közül többen másutt tanulnak tovább, sokan elköltöztek, sajnos ma már ez a szép szokás szünetel.
Kontinuitását megőrizte a családok megéneklése. Három-négy család együtt indul karácsony estéjén megénekelni a komákat, szülőket, rokonságot. Ennek zenei anyaga nem azonos a kántálós énekekkel, nem kötött forgatókönyv alapján történik. A rokonság megbeszéli, melyik évben kitől indulnak megénekelni testvéreiket, komáikat, s ha még élnek a nagyszülők, náluk fejezik be az énekes-dalos köszöntőt. Itt még elidőznek, általában megvacsoráznak, és késő éjjel indulnak haza, ugyancsak énkszóval haladnak az utcákon. Ha magatehetetlenek mér a szülők, akkor a gyermekek batyuban viszik az elfogyasztanivalót.
Továbbra is Dél-Bánátban maradva, a székelységtől eltérően egy vegyes etnicitású közegben, Versecen is felelevenítették a betlehemezést. A többi bácskai és bánáti településhez viszonyítva ők kezdték legkésőbben felidézni. Székelykeve településtől eltérően Versecen az ott élő magyarság nem nyelvszigetként van jelen, hanem a szórványosodás kemény példájaként élik meg önazonosságukat. Lantos Ilona 1999-ben jegyezte le a verseci betlehemezést Csorba Lászlótól (szül. 1919) és Tóth Máriától (szül. 1922). Eredete 1870-re vezethető vissza.
Az eredeti dramatikus népszokásban hat szereplő vett részt, három pásztor, az öregapó és két angyal. Ma annak örülnek, ha minél többen vesznek részt, azaz ha van jelentkező, aki betlehemezni szeretne. Az eredeti forgatókönyv alapján csak férfiak jártak a kis Jézus születésének történetét bemutatni. Ma a lánykákat is beveszik a csoportba, ők az angyalkák, és ők éneklik a szövegkörnyezetbe illő énekeket. A befogadó családok száma kevés, hisz Versecen él a magyarság leginkább asszimilálódott közössége. Ezért csak december 24-én betlehemeznek, a plébánián nyilvántartott magyar katolikus családokat keresik fel, majd a csoport együtt megy az éjféli misére.
S még mindig a Bánságban maradva, említést kell tennünk a Dél-bánáti Betlehemes Játékok és Karácsonyi Szokások Találkozójáról, amely vándorjellegű, a dél-bánáti települések közösen határozzák meg, melyik évben hol tartsák meg.
Gondolatban látogassunk el Bókára, arra a Szécsány melletti kistelepülésre, ahol az 1992 lakosból 590 volt magyar az 1991-es népszámláláskor. Szándékosan vettem alapul ezt az adatot, mert ebben a vegyes összetételű közegben, ahol a lakosságnak csak 29 százalékát képezte a magyarság, 1990-ig megszakítás nélkül jártak betlehemezni a fiatalok, magyarok és szerbek együtt. Barátságokon alapult az együtt járás, ki kinek a barátja, szomszédja, bevették a „bandába”, még akkor is, ha nem beszélte tökéletesen a magyar nyelvet. A balkáni háborúval mindennek vége szakadt. Bókán ma 482 magyar él (2011-es népszámlálási adat), a lakosság 27,80 százalékát teszik ki, ami nem kis szám, mégsem folytatják a téli ünnepkör tradícióját.
Papp György Betlehemnek nyissunk ajtót címmel jelentette meg a betlehemes játékok gyűjteményét, e kötet húsz gyűjtést tartalmaz, ebből tíz vajdasági, többségük Észak-Vajdaság területéről eredeztethető. A kötetbe foglalt betlehemes anyag a megjelenésének évében, 1994-ben több népművelőt számos településen a téli dramatikus népszokás betanítására késztetett. Az eredeti anyag felgyűjtése a legtöbb helyen elmaradt, talán kényelemből, talán tudatlanságból. A könyvből kiválasztottak egyet, azt betanították, és színpadon, esetleg házaknál előadták. Ez történt Kishegyesen is, ahol debreceni betlehemes játékot mutattak be, a falu viszont nem fogadta el az idegen, tőlük távol álló betlehemezési formát, és a következő évben már nem tartottak igényt a betlehemezők előadására. Pedig ez a falu a század első felében igazán gazdag tradíciót ápolt a téli ünnepkörrel kapcsolatban, beleértve a betlehemjárást is. A királyhalmi (Szabadka környéke) betlehemezés a legelterjedtebb Bácskában. Napjainkban is ez a legkedvesebb és legtöbbet újrajátszott betlehemes játék. Hagyományos felépítéséből következtetve az észak-bácskai és az észak-bánáti játékok egyazon tőről fakadnak. Legteljesebb szöveglejegyzésünk Horgosról maradt fenn, aminek okát Horgos kedvező fekvésében kell keresnünk, hiszen közel esett a nagy kulturális központhoz, Szegedhez. Már az 1972-ben megjelent Magyar Népköltési Gyűjtemény című sorozat kötetébe is bekerült a horgosi változat.
A bánáti Egyházaskér (Verbica) betlehemes játékot Kálmány Lajos jegyezte le, ez a gyűjtés a Szeged népe III. kötetében jelent meg. A játéknak szintén négy szereplője van, és a pásztorok mókái szó szerint megegyeznek a horgosival.
A téli ünnepkör szokásvilágának leggazdagabb őrzője napjainkban a Tisza mente. A kétévente megrendezésre kerülő moholi Betlehemesek Találkozója 1993-ban, nyolc csoport, összesen harminc fő részvételével indult, 2001-ben háromszáz fellépőt fogadott a találkozó. Kezdeményezője és fő szervezője Miklós Ilona magyar nyelv és irodalom szakos tanárnő volt. Háttérintézménye a Csobolyó Művelődési Egyesület. Ennek a találkozónak köszönhető, hogy sok helyütt elindult az archaikus betlehemi anyag felderítése, lejegyzése.
A moholi Betlehemesek Találkozója műfajilag nem kizárólagos, bemutatásra kerülhet a karácsony havának jeles napjaihoz fűződő szokás bármelyike: bölcsőcske, kántálás, háromkirályozás, kecskézés, huszárjáték.
A Duna-Tisza közéről Szenttamást kell kiemelnünk. A 3715 magyar polgár a település lakosságának 28 százalékát alkotja. Erős hagyományápoló egyesületük nem hagyja feledésbe merülni a téli ünnepkör egyetlen szokását, így a betlehemezést sem. Az egyesülethez tartozó gyerekek betanulják a játékot, amely saját gyűjtésük, s amellyel már Budapesten többször is felléptek. Régi szép szokás volt Szenttamáson az utcai éneklés. Csoportba verődve a fiatalok járták az utcákat, megálltak a magyar házak ablakai alatt, megkopogtatták az ablakot, és beszóltak: Meghallgatják-e az angyali vigasságot? Kinyíltak az ablakok, és akkor elénekelték a Csordapásztorok kezdetű éneket.
A bábtáncoltató betlehemezésnek nincs múltja környezetünkben. A kilencvenes évek közepén két évig élt mindössze, mert a bábtáncoltató betlehemezés igazi befogadó közegre nem talált, ismeretlen lévén a lakosság körében.
Népszokásaink, hagyományaink variánsokban élnek tovább. Állandóan változnak, így van ez a betlehemi szokásaink esetében is, hiszen minden hagyományra hatnak a környezeti változások. Szokásaink nem tűnnek el, csak átalakulnak. Amit őseink elültettek, újból és újból kihajt, a mi feladatunk pedig öntözni, táplálni és életre kelteni őket.