Nyáron Palics nemcsak a pihenés és üdülés, hanem a különféle kulturális rendezvények színhelyévé is válik. Így volt ez pontosan hatvan évvel ezelőtt is, amikor 1962. augusztus 26-án megnyílt az első Képzőművészeti Találkozó. A tóparton álló Vigadó épülete egy országos jellegű képzőművészeti seregszemle helyszínévé alakult át.
Ennek előzménye a művésztelepi mozgalom erősödése a Vajdaságban. A művésztelepek a vajdasági képzőművészet, főként a festészet hajtóerejévé váltak, és olyan találkozóhelyekké, ahol a művészek szabadon és közösen alkottak, valamint a művészetet népszerűsítették a helyi lakosság körében. Habár Szabadkán az 1951-ben elképzelt „palicsi művésztelep” csak egy nyarat ért meg, más vajdasági településeken nagy lelkesedéssel szervezték meg az alkotótáborokat. Az ötvenes években alakult meg a zentai (1952), a topolyai (1953) és az óbecsei (1954), az écskai (1956) és a kishegyesi (1958) művésztelep. Ennek ellenére Szabadkán fogalmazódott meg egy olyan intézmény létrehozásának ötlete, amely összefogná a Vajdaság művésztelepeinek tevékenységét.
Szabadka Város Népbizottságának 1962. április 28-án megtartott ülésén elfogadták a határozatot, amellyel létrehozták a Palicsi Képzőművészeti Találkozót. Palicsot mint turistaközpontot alkalmasnak találták arra, hogy országos jellegű képzőművészeti programok helyszíne legyen – ez a döntés a korszak felfogását is tükrözi a kultúra és a turizmus szimbiózisáról. Az alapító ezt az intézményt azzal bízta meg, hogy minden évben rendezze meg a festészet, grafika, szobrászat és a kortárs jugoszláv művészet más formáinak kiállításait, hogy szervezzen előadásokat, beszélgetéseket a művészekkel és művészeti kritikusokkal, valamint a művészi tevékenység más formáit is népszerűsítse. A Képzőművészeti Találkozó külön feladatát képezte, hogy figyelemmel kísérje, tanulmányozza, összegyűjtse és bemutassa a közönségnek azt a művészetet, amely azokban az években a művésztelepeken keletkezett. Kezdetben csak a Vajdaság Autonóm Tartományban működőkét, majd később a felügyelet a valamikori Jugoszlávia egész területére kiterjedt. A Képzőművészeti Találkozót a jugoszláv művésztelepek központi dokumentációs intézményeként képzelték el, és mint intézmény kezdetben a városi múzeum keretében működött.
Mindössze néhány hónappal megalapítását követően megrendezték az első nagy országos képzőművészeti seregszemlét: 1962. augusztus 26-án ünnepélyesen megnyílt az Első Képzőművészeti Találkozó. A kiállítás, azaz a találkozó olyan elismert jugoszláv festők alkotásait mutatta be, mint Almási Gábor, Bogomil Karlavaris, Milan Konjović, Milivoj Nikolajević, Bogdanka Poznanović, Sáfrány Imre, Dragutin Stojanović-Sip, Wanjek Tivadar, hogy csak néhány nevet említsünk. A tárlaton a vajdasági művésztelepek tízéves tevékenységének eredményeit szemléltették válogatott alkotásokkal. A Vigadó belsejét is kiállítóteremmé adaptálták: a mennyezetet lejjebb engedték, vakkeretekre feszített fehér vásznak felakasztásával, ami fölé kerültek az izzók, így megfelelő galériai világítást kaptak. Külön pannókat is készítettek, hogy a nagyszámú kiállítandó festmény jól elférjen a kiállítótérben.
Ezután évente szerveztek egy ilyen „képzőművészeti találkozót”, amelyen minden évben más témát dolgoztak fel: az egyik évben a festészet, az azt követő évben a grafika és a szobrászat, 1968-tól pedig a kerámia eredményeit tárták a közönség elé.
A Képzőművészeti Találkozó fennállásának első évtizedében néhány jelentős szakmai szimpózium házigazdája is volt: 1962 szeptemberében a városháza tanácstermében megtartották Jugoszlávia festőművészeinek összejövetelét, amelyen először tárgyalták meg az országos szinten jelentkező általános problémákat. Ismert belgrádi és vajdasági művészek és művészettörténészek tartottak beszámolót, akik a festészet, a szintézis, a kultúrpolitika és a művésztelepek problémait vitatták meg. Az elkövetkező években a művészettörténészek, a grafikusok és a képzőművészeti pedagógusok szimpóziumát is megtartották.
A Képzőművészeti Találkozó nem válhatott volna valóra megálmodói nélkül: a tavaly elhunyt Bela Duranci, Szabadka első diplomás művészettörténésze a szakmai tudásával és kapcsolataival mindvégig munkatársa volt az intézménynek. Az intézmény tanácsát megalakulásától kezdve Balla László mérnök vezette 1968-ig, majd Dévics Imre közéleti munkás 1971-ig, aki egyik megalapítója és egyben 1968-ig a megbízott igazgatója volt, és aki mindezt fizetés nélkül végezte. Dévics Imre a lelkesedéséért, elhivatottságáért és fáradhatatlan kultúraközvetítő szerepéért – nemcsak a képzőművészeti, hanem a színházi életben is – talán megérdemelne egy emléktáblát. Az 1971-ben elhunyt Dévicsnek idén volt születésének 100. évfordulója.
A Képzőművészeti Találkozó a Korzó végén, a Prokeš-palotában kapott egy kiállítóteret, a Téli Szalont. Itt különféle érdekes művészeti programokat és képzőművészek önálló tárlatait szervezték meg, ezzel nagymértékben hozzájárulva a művészet népszerűsítéséhez a szabadkai közönség körében. 1968-tól a Képzőművészeti Találkozó a Raichle-palotában lelt állandó otthonra, ahol azóta is működik.
Az 1970-es és 1980-as években az intézmény igyekezett a munkáját csupán a kiállításokhoz kötni, csökkentve ezzel a Képzőművészeti Találkozó és a művésztelepek fontosságát. A 20. század utolsó évtizedének második felében megszűnt a művésztelepek alkotásainak dokumentációs központja lenni, így lehetőséget kapott szerepe újraértelmezésére.
Működésének kezdetétől fogva fokozatosan gyarapodott és formálódott a kollekciója, amelyben négy gyűjtemény alakult ki: festmény-, grafika- és rajz-, kerámia- és szobor-, valamint újmédia-gyűjtemény. Ezekben a gyűjteményekben számos szerzőtől mintegy 1500 műalkotást őriz.
Az intézmény az alapításától kezdve napjainkig többször változtatott nevet (ma: Szabadkai Kortárs Galéria), de küldetése nem változott: gondosan figyelemmel kíséri, tanulmányozza, gyűjti és kiállítja korának művészetét.
