Az agyag a művészet és a népi mesterségek szolgálatában

 

A vajdasági fazekasság eredetéről források hiánya miatt keveset tudunk. Arról meg végképp nincs tudomásunk, hogy egy-egy gölöncsér szakosodott volna egyfajta edényforma elkészítésére. Az erdélyi fazekasközpontokban készített nagy méretű főzőedényeket egyáltalán nem ismertük ezen a vidéken. Itt, a Vajdaságban inkább a vasedényeknek, a vaslábasoknak volt keletje.

  Az én falumban, Kishegyesen a gölöncsér szó egészen mást jelentett, mint amit az eredeti jelentés takar. Nálunk a gölöncsér az agyagedényre vonatkozott, a mestert pedig, aki az agyagedényeket árulta, gölöncséresnek nevezték. Még ma is így nevezik őket, például: „A vásárban most nem volt ott a gölöncséres.” Egyszer azután hozzáértő szakemberek kijavítottak, mondván, az nem gölöncséres, csak gölöncsér. Nehezen fogtam fel, idegenül hatott a főnév hangzása. Erősen munkált bennem a gyermekkor hatása, ahogy vártuk a „gölöncséreseket” vásárok alkalmával. Tavasszal baromfiitató edényt kerestünk, mert ebből minden évben új kellett, bármennyire vigyáztunk is rájuk. Kiskorsót a doroszlói búcsúban vettünk, az jelentette az emléket. Ismerőseinknek is kiskorsót hoztunk ajándékba. Hogy hol készítik a kiskorsókat, nem foglalkoztatott bennünket.

  Egyébként egész Vajdaságra vonatkozóan pontosan lehetett tudni, hol mit érdemes venni, illetve mit hol szoktak megvásárolni az emberek. Köcsögöket a topolyai vásárban, mert ott nagyobb a választék. És mikor? Általában nyáron, amikor elérkezett a lekvárfőzések ideje. Emlékszem nagyanyám gangra néző piciny kis ablakára, belül az ablakpárkányon ott sorakoztak a lekvárral teli köcsögök, újságpapírral letakarva, ne szálljon rájuk a por.

  Hogy honnan jöttek a gölöncsérek, nem tudtuk, nem foglalkoztatott bennünket. Később, a zentai múzeum állandó kiállítását többször is végigjárva megtudtam, hogy nagyobb fazekasközpontok működtek Magyarkanizsán, Zentán, Martonoson és Óbecsén. Területileg egy vonalban helyezkedtek el a Tisza mentén. Valószínűleg a föld minősége játszott ebben nagy szerepet.

  A fazekasközpontok az ipar fejlődésével fokozatosan eltűntek, a kerámiamesterek utódai a gyáriparban helyezkedtek el. Némely kézművességgel is foglalkozó cég helyet adott a kerámiastúdióknak, ahol az iparművészek kifejezésre juttathatták saját ötleteiket, alkotói kedvüket. Sok helyen a téglagyárak nyújtottak számukra lehetőséget. Így jött létre a kishegyesi kerámiai művésztelep is.

A hetvenes évek elején egyes középiskolák is nyitottak kerámia szakot, de az irányzat nem örvendett nagy népszerűségnek, igen kevesen iratkoztak be, hiszen számukra nem biztosították az elhelyezkedés lehetőségét.

  Az 1960-as évek még nem igazán szólnak a kerámiáról, de mind gyakrabban tapasztaljuk, hogy a különféle irodalmi rendezvények kísérő programjaként tárlatok is szerepelnek. Előkelő helyet foglalt el a festészet, a grafika, viszont a kerámiatárgyak ekkor még nem igazán hódították meg a vajdasági embereket.

  Ekkor már javában működött néhány művésztelep is: 1952 júliusában Ács József festőművész javaslatára megalakult a Zentai Művésztelep, majd létrejött a Topolyai Művésztelep.

  Moják Aranka frissen diplomázott iparművész 1956 tavaszától dolgozott a kishegyesi iskolában, és tanulóival kerámiázással kezdett foglalkozni. Férje, Mojak Petar átlátta a lehetőségeket, elkészítette egy égetőkemence tervrajzát, melynek alapján a helybéli kőművescsoport megépítette a kemencét. Innentől kezdve mind gyakoribb téma lett a kerámiai művésztelep létrehozása.

  A kishegyesi kerámiai művésztelep 1959-ben jött létre, az első ilyen művésztelepként Jugoszláviában. Eleinte az Ady Endre Kísérleti Általános Iskolában kapott helyet, és több éven át nyaranta itt találkoztak az agyagművelők. Az itt alkotó keramikusok országos szintre emelték a telep munkáját, sőt határokon átnyúló ismeretségre is szert tettek. A kishegyesi kerámia útját Moják Aranka helybéli tanárnő művészi tevékenységével egyengette és irányította. A Kishegyesen készült kerámiákat 1960. április 24-e és 30-a között a művésztelep első kiállításán mutatták be.

  A találkozókra meghívást kapott Togyerás József (1930), aki szintén az újvidéki iparművészeti iskolában fejezte be tanulmányait, illetve Kalmár Ferenc (1928), aki a tanárképző főiskola képzőművészeti szakán végzett Újvidéken. Valamennyien Kishegyesen fejlesztették ki a kerámia terén tehetségüket. Kalmár Magda (1936) szintén a kishegyesi művésztelepen vált keramikussá. A művésztelep céljaként tűzte ki a kerámia népszerűsítését, évről évre több művész látogatta. Mintha a palackból kiszabadult volna a szellem, növekedni kezdett a kerámiát kedvelő fiatalok és idősebbek száma. Igazából itt derült ki, mennyi kreativitás lakozik egyes emberekben, későbbi művészekben.

  1962-ben Szabadkán létrejött a Képzőművészeti Találkozó mint a művésztelepek leendő országos szemléjének intézménye, amelynek megbízott igazgatója a kishegyesi születésű Dévics Imre lett. Itt lehetőség nyílott a kishegyesi kerámiaműhelyben készülő alkotások rangosabb bemutatására. Még ebben az évben a Moják házaspár Újvidékre költözött, és a műhely vezetését Nemes Fekete Edit kishegyesi születésű keramikus vette át, aki szintén Újvidéken fejezte be az iparművészeti főiskolát. E keramikusnemzedék képviselőinek alkotásai a hazai kiállítások mellett rendszeresen jelen voltak a külföldön rendezett rangos kerámiaszemléken is. A kishegyesi művésztelep Dévics Imre halála után, 1973-ban az ő nevét vette fel.

  A megalakulás utáni tizedik évben a szabadkai Képzőművészeti Találkozó megszervezte az Első Országos Kerámia Triennálét. Ennek keretében mutatták be a kishegyesi művésztelep tizedik tárlatának anyagát. A művészek közül kevesen tudtak korongozni, pontosabban csak Moják Aranka, ezért rendszeresen alkalmaztak egy gölöncsért, aki a korongozást elvégezte, így például Szabó Ferenc és Simon Pál gölöncséreket.

  Az 1970-es évek már a kerámiáról szóltak. Az egyéni ízlés, a kreativitás jutott kifejezésre. Ahogy változott a szobabelső berendezése, úgy változott az emberek díszítőigénye is. A kecskelábas bútorok, szekrények már nem tűrték meg a festett, virágos mintájú tányérokat. Mind többször elhangzott, hagyjuk a múltat, modern társadalmat kell építeni. Ehhez a felfogáshoz hozzáidomultak a falvak, városok lakói, és új dolgokkal ékesítették lakásaikat.

  Csernus László először még amatőr keramikusként vett részt a Dévics Imre Kerámiai Művésztelepen, ám nemcsak alkotóként, hanem szervezőként, kicsit házigazdaként is. A Bácska Épületanyaggyár (téglagyár) igazgatója, Szűcs Mihály minden újra nyitott volt. Felkarolta a fiatalokat, Temerinből elhívta Matuska Ferenc keramikust. Ezenkívül kiváló előadókat hozott a gyárba arra az egy hétre, amíg a fiatalok dolgoztak. Említést kell tennünk még Fürstner Etelkáról is, aki bár amatőr képzőművészként ténykedett, később kerámiával is foglalkozott. Szervezőként, alkotóként, ún. „mindenesként” tevékenykedett a tábor sikeres lebonyolítása érdekében.

  A kerámiához az alapanyagot Temerinből és Aranđelovacról szerezték be, és a gyár ebben is a segítségükre volt. A részt vevő Révész Róbert, Szőke Ottó, Sinkovics Ede, Németh Anna, Ágyas Zsuzsa, Mihályfi Mária – mind olyan művészek, akik az évek múlásával hírnevet szereztek maguknak.

  A kishegyesi fiatalok a Vajdaságban elsőként kísérletezték ki a rakuégetést, Csernus László vezetésével. Csernus László vérbeli keramikusművész volt. Anyagtechnológiai ismereteit fokozatosan, ám igen fiatalon szerezte meg, délvidéki és magyarországi kerámiaműhelyeket és művésztelepeket járva. A már említett Bácska Épületanyaggyár igazgatója – látva Csernus László kiváló tehetségét – két évre Zágrábba küldte őt a kerámiai főiskolára továbbtanulni, és ennek költségeit a vállalat állta.

Visszatérve a Dévics Imre Kerámiai Művésztelephez, a kilencvenes évek háborúja szétzilálta a társaságot. A fiatalok külföldre mentek, s hála istennek, tevékenységüket ott kamatoztatják. Az idősek közül sokan meghaltak, de a művésztelep nem szűnt meg, csak ahogy itt mondják, „egyelőre jegelve van”. A művésztelepen készült munkák egy részét a kishegyesi iskolában, másik részét pedig a kishegyesi könyvtárban őrzik.

  Ma a kerámiakészítés hagyományát Kishegyesen a Dévics Imre Szabad Alkotóműhely ápolja. Kiállításokat, találkozókat szerveznek, kiemelt feladatuknak tekintik, hogy a kerámiát megszerettessék a gyerekekkel, fiatalokkal, felébresszék bennük a kreativitást.

  A keramikusok közül meg kell említeni Németh Anna (1940) kiváló képzőművészet szakos tanárt. Ő Zell am Hammersbachban (NSZK) sajátította el a kőedénygyártás technológiáját, ott tanult meg korongozni. 1974-től foglalkozik kerámiával, alkalmazott kerámiáit az egyszerű, letisztult forma jellemzi. Említést érdemel Ózsvár Péter Magyarkanizsáról (1963). Róla elmondhatjuk, hogy sokrétű keramikus. Kerámiáit otthon agyagból elkészíti, korongozza, szárítja, a festést, mázazást, égetést viszont már a Potisje Rt. majolikagyárban végzi el. Állat- és növényfigurái között egészen aprók, de nagy méretűek is vannak, mint például óriási madarai. Mindenképp meg kell említeni képzőművészünket, Mezei Erzsébetet (1947), aki Zentán a Képzőművészeti Alkotóműhely és egyben a rakukerámia-művésztelep vezetője, jelentősek kerámiaalkotásai, amelyek több kiállításon szerepeltek.

  Amikor a vásárokról, piacokról eltűnőfélben voltak a fazekastermékek, akkor jelent meg Schramm Tibor fazekasmester a vásárokon. Tibor a nyolcadik osztály elvégzése után Szabadkán keramikus szakra iratkozott. Az Aurometalban nyílt egy részleg, ahol kerámiatárgyakat készítettek, itt kapott munkát a középiskola elvégzése után. A vállalatnak volt kemencéje, ahol kiégették a félkész munkákat. Főleg díjakat, serlegeket készítettek a versenyzők részére. (A gyár azóta megszűnt.) Innen Magyarkanizsára került, ahol a majolikagyárban oktatott. Tanította az alkalmazottakat, betanította a munkásokat.

  Magyarkanizsáról Óbecsére hívták a téglagyárba. Sokrétű munkát végzett, korongozott a Mikić házaspár részére, előkészítette a szűrt agyagot, miközben kitört a kilencvenes évek háborúja. A közlekedési viszonyok megnehezültek, körülményesnek bizonyult Palicsról naponta ingázni. Ekkor határozta el, hogy önállósul, vállalkozó lesz, és a saját termékeit fogja árulni. Elkészítette a korongot, a prést. Volt saját zománcőrlő gépük is. Saját maga készítette a zománcfestéket és sok egyebet. Ő a népi fazekasság „visszahozója” a hétköznapokba. Szükség esetén a mázat Pestről is hozatták. Amikor megformálta tárgyait, szivaccsal áttörölte kívül-belül, hogy ne legyen rajtuk érdes rész, ne legyen éle. Azután minden munkáját aláírta. Idejét maga osztotta be, nem volt időhöz kötve, de a felvállalt munkát, a rendeléseket mindig határidőre elkészítette. Éjszaka szeretett dolgozni, amikor csend és nyugalom vette körül.

  Az alapanyagot általában Magyarkanizsáról, illetve Hódmezővásárhelyről hozatta. Felesége, Rózsika készítette elő az agyagot. A nyers agyagot először műanyag hordóban leáztatták, kevergetéssel két-három napig ázott, majd átszűrték az apró kavicsoktól. Virágcserépnek megfelelt a szűretlen agyag is, de a finomabb tárgyak készítéséhez már nem.

  Schramm Tibor 2014-ben megkapta a tanúsítványt, amely az általa készített munkák minőségét igazolta. Ez nagy megtiszteltetést jelentett számára. Rengeteget utaztak, péntek, szombat, vasárnap általában úton voltak. A környék iskoláiban a szabadon választott (fakultatív) órákon oktatta a fazekasságot. A gyerekekkel folytatott tevékenységét szívügyének tekintette. Úgy vélte, az identitástudat egyik formája a fazekasság. Termékei között a használati tárgyakon kívül ott találjuk a dísztárgyakat is, mint például a tányérokat, lámpákat. A 2016-ban elhunyt mester ezek készítésére külön odafigyelt, és esztétikai üzenettel is rendelkeztek.

  Bajsán az Etno Hagyományápoló Kézművesek Köre már másfél évtizede szervez kézművestáborokat, melyekben a fazekasságot is népszerűsítik. 2018-ban a tájház udvarán hagyományos módszerekkel agyagégető katlankemence épült. 2019-től az itt készült alkotásokat, sőt a környékbeli fazekasok munkáit is már ebben a vörös és fekete kerámia égetésére egyaránt alkalmas kemencében égethetik ki.