A vallás és a hit viszonyáról

A vallás és a hit viszonyáról

Szerző: Bakos Anita: Blackboard painter

(Áldás, békesség! E reggeli áhítat és áldás meghallgatása után engedjék meg, hogy eltérve a jegyzeteimben fölvázolt sorrendtől, az irodalmi-kulturális kölcsönhatások tárgy helyett először én is a vallási áthallások és kölcsönhatások témáját taglaljam személyes példán, azaz a családom példáján keresztül.)

  Íróként, szerkesztőként, könyvkiadóként jegyez az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem szabadkai akadémiai napokra szóló meghívója, amely általános témaként a küzdelmes sorsközösséget jelölte meg, de azon belül mégis a vajdasági magyar szellemi, politikai és vallási élet jobb megismerését tűzte ki célul az egész héten át tartandó rendezvénysorozat.

  De hogy érthető legyen, miért vallom ma magam – s nem minden ok nélkül – kétvallásúnak, azaz bivallásúnak, annak oka röviden ez. Ötgyermekes családban, negyedikként jöttem a világra 1948-ban. Szüleim, a református, bácsfeketehegyi édesapám és a zentai, katolikus édesanyám a verbászi cukorgyárban ismerkedtek meg, ahol a nagyszüleink dolgoztak. Édesapám már Pesten és részben Bécsben kitanult kertész volt, édesanyám gimnáziumot végzett hajadon, amikor eldöntötték, összeházasodnak. Igen ám, de édesanyám ragaszkodott ahhoz, hogy az esküvő katolikus templomban történjék, ami ellen a kevésbé vallásos vőlegénynek nem is volt különösebb kifogása, de annál inkább a feketicsi rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek, mondván: „Tán csak nem fog Ágoston Sándor püspök úr presbiterének fia katólikus jányt elvenni.” A hír bejárta a falut, s keltett is ellenszenvet apámék népes családja iránt. Mivel többszöri győzködés után a menyasszony továbbra is hajthatatlan maradt, a püspöknek támadt az az ötlete, hogy ha már annyira ragaszkodik a katolikus templomi esküvőhöz, ám legyen, de – mivel a vacsora ide terveztetett – jöjjenek át, és ő megáldja a házasságukat.

  Ez a kompromisszum elfogadhatónak bizonyult mindkét „fél” számára, s 1940 augusztusában meg is történt az esküvő az egyik, az áldás kiosztása pedig a másik helyen, sőt édesanyám későbbi elbeszélése szerint a református püspök úr hatásosabb áldást osztott ki, mondandójába még olyat is beleszőve, hogy: „Gyermekeim, szaporítsátok a magyar nemzetet.” Mint kiderült, e téren a későbbiek folyamán nem is adódott gond. No de Ágoston püspök már a templomi áldásadáskor látta, a vártnál kevesebb násznép gyűlt össze, s ugyanezt tapasztalta a sátoros vacsorán is, ahol ő a megszokott, kitüntetett helyet foglalta el, s éjfél előtt elköszönt, mondván, a másnapi, vasárnapi istentiszteletre is föl kell készülnie. Már mások mesélték nagyapáméknak, hogy az ige olvasása utáni prédikációját azzal zárta: „…szégyellje mindenki magát, akinek meghívása volt a tegnapi templomi áldásra meg a menyegzői vacsorára, és ennek nem tett eleget, mert Felebaráti Testvéreim, jegyezzétek meg, Jézus Urunk nem a vallásra tanított – s itt magasra emelte palásttal fedett kezeit –, hanem a Hitre!”

  Amikor ezt – talán még nem is egészen felnőttfejjel – fölfogtam és megértettem, úgy éreztem, Ágoston püspök úrtól kaptam – ha közvetett úton is – az első komoly leckét az ökumenizmusból, amelyet a mai napig is sajátomnak érzek. Jóságos alakja többször is fölbukkan előttem, amint a hatvanas évek elején a feketicsi nyári katekizáción fölsorakoztat bennünket, s óva inti a református gyerekeket, hogy ha „ezeknek a gyerekeknek bármi bántódásuk esne, azoknak én látom el a baját”. Máig tartó barátságok születtek itt, például a zombori Békássy testvérekkel vagy a moravicai Kiss Anti bácsi lelkész gyerekeivel, továbbá a Szabó, Őri, Józsa, Kádár, Hallgató, Kelemen vagy éppen a Bordás vezetéknévre hallgató rokonaimmal… Itt ismertem meg például László Ernő akkori segédlelkészt, egykori szabadkai filozófiatanárt, akit még említeni fogok. Így hát ma Bécsfeketehegyen református vagyok, amihez nyilván az is hozzájárul, hogy – de erről majd szerkesztői beszámolómban bővebben – több településüket is érintő könyvet szerkesztettem.

A vallás és a hit viszonyáról
Szerző: Bakos Anita: Rend

  S akkor a másik oldalon: édesapám kertésze lett az 1961-ben Verbászra helyezett Huzsvár László plébánosnak (későbbi bánsági püspöknek), ő kérte meg apámat, gondozza a szép nagy templomkertet és a parókia körüli növényeket, virágokat, s mi természetesen mindig friss virágot vittünk az oltárdíszítéshez a vasárnapi szentmisére. Sőt, jómagam még egy-két évig ministránsa (Domonkos István későbbi József Attila-díjas költővel hittanosa is) voltam az újonnan érkezett plébánosnak. Huzsvár atyától hallottam, hogy 1959-ben XXIII. János pápa felkérte Tito elnököt, fogadja Agostino Casarolit, a Szentszék utazó nagykövetét, hogy zsinati döntés alapján egyházi kiadványok megjelentetését engedélyezze Jugoszláviában. A tárgyalás eredménye, hogy 1962-től Zágrábban megjelent a Glas Koncila (Zsinat Hangja) havilap, sőt néhány vallási tárgyú könyv is. Ezen fölbuzdulva a bácskai és a bánsági magyar katolikus papság alkalmasnak látta az időt, hogy a zágrábi mintára nálunk is jelenjen meg magyar nyelvű egyházi újság, amelynek szerkesztését Huzsvár Lászlóra bízták. Így született meg 1963 októberében a mai napig is megjelenő Hitélet.

  Amiért e kitérőt tettem: már újvidéki gimnazista voltam, és írogatni is kezdtem az akkori Ifjúság hetilapnak, s látva ezt Huzsvár László többször megkért, fordítsak magyarra híreket, cikkeket a Glas Koncilából, amelynek a példányszáma a hetvenes évek derekára húszezerre nőtt. És sorakoztak az egyéb kiadványok: az ima- és énekeskönyvek, az évente megjelenő Katolikus Kincses Kalendáriumok… S végül 1969-től a magyar nyelvű Képes Biblia. Engedjék meg, hogy ezzel kapcsolatban magát Huzsvár Lászlót idézzem a budapesti Szent István Társulat kiadásában 2013-ban megjelent Sajtóapostolból apostolutód című interjúkötetéből: „Az eredetileg amerikai mű horvát nyelvű változata a zágrábi ferencesek ötletességének köszönhető, 1969-ben verbászi plébánoskodásom utolsó évében Zorislav Lajos ferences atya felkért, hogy vállaljam el a kiadását magyar nyelven. A horvát nyelvű országos kiadását a Western Publishing International engedélyével a Zágrábi Érseki Hatóság nyerte el azzal, hogy a Jugoszláviában élő, bármely nyelven beszélő katolikusok számára lefordítható. Ennek alapján látott napvilágot magyar nyelven is. Imprimatúrtát a Szabadkai Egyházmegyei Hatóságtól kaptam. Erre a kiadvány szentírási jellege miatt volt szükség. Az első ötezer példányt verbászi plébánosként én adtam ki. Elképesztő gyorsasággal elfogyott. Ezt követően beleegyezésemmel öt-hat újabb kiadást a bánsági apostoli kormányzóság, illetve Tietze Jenő nagybecskereki plébános jelentetett meg, de immár alkalmanként 25–30 ezer példányban. Következő kiadását már Harmath Károly ferences nyomtatta, ismételten több tízezres példányban. A későbbiekben szlovén, macedón, szerb, szlovák, cseh és ukrán nyelven is útjára bocsátotta az Agapé Kiadó. Feltehetően több százezer példány jutott el belőle Magyarországra, a Felvidékre, Erdélybe… Anekdotaként hat, hogy például zarándokainktól a román vámosok azt kérdezték: „Van-e az ön csomagjában fegyver, Képes Biblia, pornóirodalom?” Tudni kell ehhez, hogy még a szocialista államokban is elismert volt az a nemzetközi egyezményi szabály, amely szerint ha a nyomtatott mű nem tartalmazott államellenes tartalmakat, a három példány nem számított kereskedelmi mennyiségnek.

  Ma már köztudott, hogy a Hitélet mintájára alapították meg 1966-ban Szabadkán a Jugoszláviai (2010-től Szerbiai) Református Keresztyén Egyház havonta megjelenő kiadványát, majd 1967-től a Református Képes Naptárt, 1993-tól a Református Évkönyvet, amelynek szerkesztői az itteni püspökök és esperesek voltak, s ma is azok. Az egyik otthoni protestáns vonalról már szóltam, de volt még egy. Vagy kettő is? Már gyerekkoromban érdekelt annak a csatornának a története, amelynek zsilipkamrájában, ha föl volt töltve, oly jókat fejest ugráltunk, s hallgattuk a közeli vízimalom meg az áramfejlesztő turbinájának ütemes zaját. Mikor, hogyan épült ez a csatorna? Gimnazista koromban érdeklődésemre Szirmai Károly Verbászon élő író, a két háború közötti Kalangya című irodalmi folyóirat szerkesztője (aki mellesleg engem is elindított a pályán) adta kezembe Majtényi Mihálynak az Élő víz és a verbászi születésű Molter Károlynak a Tibold Márton című regényét, amelyek már sok mindenről fölvilágosítottak. Többek között arról is, hogy abban az időben ennek a grandiózusnak számító műnek nemcsak szellemi atyja, hanem több éven át kivitelezője is az az ember, akinek magányos sírja a hatalmas obeliszkkel, tetején a fénylő rézgömbbel ott állt és áll a mai napig is e csatorna zsilipkamrája fölötti dombon, nem másé, mint Kiss Józsefé. Ő az, aki megálmodta a Dunát a Tiszával összekötő mesterségesen ásott csatornát, amely 1802-től, tehát éppen 220 éve (és ez nem számmisztika) pontosan 220 kilométerrel rövidítette le a vízi utat a Kárpátokból szállított fa-, só-, gabona-, sőt lőszerszállítmányoknak Buda, Pozsony és Bécs felé. S azonfelül, hogy létrehozta ezt a vízi utat, le is csapolta az addig mocsaras közép-bácskai területet, amely ma is leggazdagabb gabonatermő vidékünk. Hogy tervezőmérnökként is tevékenykedett, azt a máig meglevő középületek, templomok, egykori iskolaépületek, malmok, sörházak, fogadók bizonyítják. Ne feledjük, mindez azután történik, hogy Mária Terézia, majd II. József – miután megtörtént a törökök kiűzetése – több tízezer németet, szlovákot, magyart és rutént telepít e területekre. Mivel csakhamar Verbász lett a bácskai németség központja, érthető, hogy evangélikus egyházi központtá is vált, s az általam is áttanulmányozott egyházi dokumentumok szerint ezt a „Josephus Kiss geometa, hydralula et architectus”-t választották meg 1791. október 13-án a Bács-szerémségi Evangélikus Püspökség főgondnokává, amely tisztséget egészen haláláig, 1813-ig meg is tartotta. Igaz, ekkorra a bécsi udvar kegyvesztettjévé vált, mert a csatornaépítés a vártnál többe került, de érdemei elévülhetetlenek maradtak a mai napig. Az utolsó éveiben tervezői magányában latin nyelven írta emlékiratait, amelyet ezzel a mondattal fejezett be: Fax beni, dolebis! azaz: Tégy jót, megbánod!

  (Mivel konferenciánkon számos evangélikus és református lelkészt és hívőt látok, engedjenek meg még egy kitérőt.) Az 1780-as években kisvárosunkba mintegy hatezer német evangélikus és református fő érkezett, akiknek eleinte közös imaházuk volt. 1820-ban aztán felépült a Délvidék máig legnagyobb evangélikus temploma, amelynek befogadóképességét négyezer hívőre tervezték. Erre a reformátusok is templomépítésbe kezdtek, de kérésüknek, hogy az ő tornyuk két méterrel magasabb legyen, mint a már fölépülté, amely mellesleg 28 méter magas volt, nem tettek eleget, ők a két évvel később épültet két méterrel tágasabbra húzták föl, viszont, néhány évre rá, mindkét templom toronyóráját egy szerkezet működtette.

  Verbász nemcsak egyházi, hanem kulturális központ is volt, erről tanúskodik az az adat is, hogy az evangélikus eklézsia már 1809-ben alsófokú gimnáziumot alapított, mely később főgimnáziummá nőtte ki magát. S az egyik legismertebb evangélikus család a Pechán család lett. Pechán József (1875–1922) máig a legismertebb szecessziós festője vidékünknek. 1909-ben őt kérte föl az akkori esperesség, hogy a templomrenoválás keretében fesse meg az 5×8 méteres mennyezetfestményt, amelynek témája Luther a wormsi bíróság előtt legyen. Nem volt előzmény nélküli e felkérés, hiszen addigra a kátyi templom részére megfestette az Ecce homót, az erdővégieknek a Jézus mennybemenetelét, kész vázlata volt a Jézus föltámasztja Jairus leányát meg a Qvo vadis Domine? alkotások megfestésére. Az említett hatalmas festmény el is készült, s talán én voltam az utolsó, aki még úgy-ahogy jobb állapotában láthatta. Említettem már László Ernő lelkész nevét – akinek mellesleg világbajnoki érmei voltak bélyeggyűjteményeiért, aki utoljára szolgált minden vasárnap a rohamosan fogyatkozó evangélikusoknak, egyes számítások szerint mintegy háromezer német települt ki 1944-ben, s mintegy hétszáz kivégzett vagy a lágerokban meghalt német származású egyént tartunk nyilván –, akivel alkalmam volt megtekinteni ezt az alkotást, amelyet a Pechánokról szóló (Béla fia is festő volt) monográfiánkban az idősb festő feleségének a fényképe alapján még reprodukálni is tudtunk. (A templom a kilencvenes évektől zárva van, a múlt évben magyarországi támogatásból tornyát, külsejét nagyon szépen tatarozták, de továbbra is csak a kisváros főterének funkció nélküli éke.)

  Miután a vallási együttélésről adtam néhány szemléltető példát saját családom és szűkebb pátriám életéből, engedjék meg, hogy az együtt élő kultúrák kölcsönhatásáról több évtizedes tapasztalatom alapján is ejtsek néhány szót, mindenekelőtt a magyar és a szerb vagy inkább délszláv vonatkozásban. Ezek a kapcsolatok egészen a középkori Cirill és Metód-legendákig nyúlnak vissza, de maradjunk annál az időszaknál, amikor magyar és szerb közös hőssé válik a törökverő Hunyadi János, a szerbeknél Janko Sibinjanin néven, vagy magyar–horvát vonalon Zrínyi Miklós, azaz Nikola Zrinjski. De hivatkozhatnánk Vuk Karadžić munkásságára is, aki Lukijan Mušickival, majd Kazinczy Ferenccel népszerűsítette a szerb hősdalokat. Továbbá hivatkozhatnánk az Arany–Petőfi és Zmaj szerb orvos-költő munkásságára, aki szerb nyelvre fordította Arany Toldiját, Petőfi János vitézét, Madáchot…

  S akkor a közelmúltról. Ivo Andrić 1945-ben megírja a Híd a Drinán című regényét, amely mindössze másfél évre rá Csuka Zoltán fordításában magyarul is megjelenik Budapesten. Ezt olvassa egy magyarul is tudó német szerkesztő, s javasolja németre való átültetését is. Aztán ennek a fordításnak köszönhetően kerül a világirodalom figyelmébe a mű, s nyeri el 1961-ben az irodalmi Nobel-díjat. Ha már a Nobel-díjat említettem, a másik oldalon mintha nehezebben ment volna a dolog, hiszen Kertész Imre Sorstalanság című regénye 1975-ben jelent meg, amelyet Aleksandar Tišma le is fordított, de csak Kertész Nobel-díja után, 2002-ben adták ki szerbül.

  Visszatérve Csuka Zoltán munkásságára, akinek szinte páratlan műfordítói opusa van, hiszen nem kevesebb, mint 76 délszláv irodalmi művet fordított le magyarra, a már említett Andrić művein túl Miroslav Krležát, Miloš Crnjanskit, Petar Petrović Njegošt, France Prešerent… (Csak egy adat. A Híd a Drinán 1947-ben a Szikra Kiadónál 5400 példányban jelent meg, 1973-ban pedig szinte hihetetlen 140 000-ben, majd 1982-ben még 35 000-ben.) Hogy mennyire gazdag a délszláv nyelvekről magyar nyelvre fordított művek száma, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének egy századvégi bibliográfiája szerint 130 könyv látott napvilágot 685 000 példányban. Sajnos, mi ilyen pontos adatokkal nem rendelkezünk, de hivatkozhatunk a Szerb Maticában hosszú éveken keresztül dolgozó Heinermann Péter könyvtáros kutatásaira, aki kimutatta, hogy a legtöbbet fordított magyar író Zilahy Lajos, akinek könyvei szerb nyelven 97 kiadást értek meg, messze megelőzve Jókai Mór regényeinek 34 vagy Molnár Ferenc könyveinek, elsősorban A Pál utcai fiúknak a 26-szori megjelenését. Ezután következnek a filozófus Lukács György, majd Hamvas Béla könyvei. A költőknél nincs meglepetés: Petőfi, Arany, majd Ady, József Attila, Radnóti a sorrend. S mindez főleg Danilo Kiš átköltéseinek köszönhető, aki a hetvenes évektől Kosztolányival, Juhász Gyulával, Kassákkal, Weöres Sándorral, Pilinszky Jánossal, Nagy Lászlóval, Juhász Ferenccel… ismerteti meg a költészet szerb kedvelőit.

  (Csak zárójelben említem meg, hogy még érettségiző voltam, amikor a Forum Könyvkiadó – amelyet 1987-től 27 éven át vezettem – 120 000 példányban nyomtatta ki és szállította át Magyarországra Zilahynak A Dukay család című, valójában több regényének az ötvözetét.)

  Mazsolázhatnánk tovább, de a máról is néhány szót. Az utóbbi egy-két évtizedben Esterházy Péter és Konrád György volt a legtöbbet fordított magyar író, a színházak pedig Spiró György darabjait játszották legtöbbször, míg odaát Danilo Kiš mellett Milorad Pavić és Radoslav Petković volt a legtöbbet olvasott szerb író. Az újvidéki Forum Könyvkiadó mindig feladatának tekintette az itt élő nemzetek és nemzetiségek – ezt mi sokáig így neveztük – irodalmának magyar nyelvre való tolmácsolását, és az 1957 óta megjelentetett mintegy 2800 könyvünk között több mint háromszáz ilyen regény-, verses- és tanulmánykötet van. A vajdasági magyar írók közül a legtöbbet fordított szerző Végel László és Lovas Ildikó, a költők közül pedig Tolnai Ottó mellett Ladik Katalin.

  Hogy ne maradjak adós ígéretemmel, a kilencvenes években egyházi jellegű kiadványok megjelentetésébe is kezdtem, kezdtünk. Az első ilyen jellegű könyv A megtartó egyház című volt, amely a feketicsi gyülekezet történetét dolgozta föl, amely a megjelenése napján hétszáz példányban (!) kelt el, de aztán következett még néhány könyv, Orosz Attila Ágoston Sándor püspök életútját mutatta be könyvében, de említhetném Harmath Károly, Szungyi László, Csete Szemesi István, Kiss Nándor lelkészek könyveit is. S ami talán még egy érdekesség: 2000-ben Béres Károly lelkész azzal keresett föl, hogy kiadná-e a Forum Könyvkiadó hasonmásban a református Énekeskönyvet, azzal a feltétellel, hogy az 1971-es kis formátumú könyvet fölnagyítanák – s mivel mérnökember is volt, javasolta, harminchárom százalékkal, hogy az idősebbek is könnyebben énekeljenek belőle –, de úgy, hogy ebben az újabb kiadásban szerepeljen a Nemzeti imádságunk és a Szózat is kottástul. Nem kis kihívás volt ez még akkor egy tartományi irányítású kiadó számára, különösen tudva, hogy a magánnyomdák nem is merték vállalni. Megjelentettük, sőt három kiadást is megért, összesen mintegy ötezer példányban kelt el gyors egymásutánban.

  Személyes dolgokkal kezdtem előadásom, s ezzel is fejezném be: most jelent meg az Újvidéki Írók Egyesülete kiadásában az Új szellemi híd sorozatban az a kötet, amelyben Vujicsics Marietta budapesti szerkesztőtársammal 22 Újvidékhez és 22 Budapest-Szentendréhez kötődő kortárs költő két-két versét közöltük eredetiben és fordításban, s itt hat nyelv és hét írásmód „keveredik”, az újvidéki szerb költők mellett ugyanis itt vannak a magyar, szlovák, román, ruszin és a horvát alkotók is, a másik oldalon az Ágh Istvántól Zsille Gáborig tartó névsoron belül a szerb Milosevits Péter, Gálity Vojiszláv vagy Gyurity Milán, illetve a horvát Gubrinski Katarina. A 22-es szám sem véletlen, mert Újvidék – ahova önöknek e rendezvény utolsó napjára meghívójuk is van – idén Európa kulturális fővárosa is.

*Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem szabadkai rendezvénysorozata keretében május 25-én elhangzott előadás szerkesztett változata.

Pekár Tibor

Erkel és a Himnusz

Kölcsey költeménye az idén 200 éves  Mielőtt rátérnénk a Himnusz megzenésítése körüli nehézségek ismertetésére, ismételjük...

Pekár Tibor

Erkel és a Himnusz

Kölcsey költeménye az idén 200 éves  Mielőtt rátérnénk a Himnusz megzenésítése körüli nehézségek ismertetésére, ismételjük...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

Az éltes ifjú  Petőfi huszonhat és fél évében túlontúl sok dolog szerfelett különös. Az egyik közülük a nyelvhasználata. Kifejezési...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

Az éltes ifjú  Petőfi huszonhat és fél évében túlontúl sok dolog szerfelett különös. Az egyik közülük a nyelvhasználata. Kifejezési...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

A puszta, télen   „A magyar sivárság gazdag képe” – így hangzik a versről Illyés Gyula tömör összegzése.   „A puszta télen remekmű. [1848]...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

A puszta, télen   „A magyar sivárság gazdag képe” – így hangzik a versről Illyés Gyula tömör összegzése.   „A puszta télen remekmű. [1848]...

Budai Ágota

Boszorkánykonyha: irodalom és konyhakultúra

Köztudott, hogy a különböző történelmi idők és események visszaköszönnek az irodalmi művekben. Sokszor azonban nemcsak az adott kor eszméje és lelkiállapota...

Budai Ágota

Boszorkánykonyha: irodalom és konyhakultúra

Köztudott, hogy a különböző történelmi idők és események visszaköszönnek az irodalmi művekben. Sokszor azonban nemcsak az adott kor eszméje és lelkiállapota...

Sáfrány Attila

Túl a túlon

A transzcendentálék skolasztikus tana szerint minden létező jó, szép és igaz. Ehhez nincs mit hozzátenni, mert igaz, s ha igaz – akkor a transzcendentálék...

Sáfrány Attila

Túl a túlon

A transzcendentálék skolasztikus tana szerint minden létező jó, szép és igaz. Ehhez nincs mit hozzátenni, mert igaz, s ha igaz – akkor a transzcendentálék...

Silling István

Szép jel és szép csillag…

Örvendetes ünnepre készül a keresztény világ. A Megváltó születését várjuk ihletetten. A Messiásét, akit a Jóisten küld fiaként, hogy megváltsa...

Silling István

Szép jel és szép csillag…

Örvendetes ünnepre készül a keresztény világ. A Megváltó születését várjuk ihletetten. A Messiásét, akit a Jóisten küld fiaként, hogy megváltsa...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

Itt van az ősz, itt van ujra… rész Amidőn tehát szakaszról szakaszra haladva elemezzük a verset, nem az explication detexte, nem a sorról sorra elemzés e gépies módszerét...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

Itt van az ősz, itt van ujra… rész Amidőn tehát szakaszról szakaszra haladva elemezzük a verset, nem az explication detexte, nem a sorról sorra elemzés e gépies módszerét...

Hódi Éva

Gondolatok a Magyar Nyelvőr megjelenésének 150. évfordulója alkalmából

Százötven évvel ezelőtt, 1872-ben jelent meg a mind a mai napig létező nyelvészeti folyóirat, a Magyar Nyelvőr. Alapítója Ada község szülötte, Szarvas Gábor, aki...

Hódi Éva

Gondolatok a Magyar Nyelvőr megjelenésének 150. évfordulója alkalmából

Százötven évvel ezelőtt, 1872-ben jelent meg a mind a mai napig létező nyelvészeti folyóirat, a Magyar Nyelvőr. Alapítója Ada község szülötte, Szarvas Gábor, aki...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

Itt van az ősz, itt van ujra…   Ismét egy hihetetlen magasságokban járó költemény, melyet a megírás körülményei még feljebb emelnek.   A parndorfi...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

Itt van az ősz, itt van ujra…   Ismét egy hihetetlen magasságokban járó költemény, melyet a megírás körülményei még feljebb emelnek.   A parndorfi...

Patyerek Réka

Hasat be, mellet ki!

A cím nem csak egy tornaórán százszor elhangzó parancs. Ez egy szabály, mégpedig az első a Peterson-univerzumban. Jordan B. Peterson kanadai klinikai szakpszichológus, az egyik leghíresebb...

Patyerek Réka

Hasat be, mellet ki!

A cím nem csak egy tornaórán százszor elhangzó parancs. Ez egy szabály, mégpedig az első a Peterson-univerzumban. Jordan B. Peterson kanadai klinikai szakpszichológus, az egyik leghíresebb...