A Habsburg Birodalom föderációs átszervezési tervei

A Habsburg Birodalom föderációs átszervezési tervei

Az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetiségi összetétele

 

A trianoni békeszerződés 100. évfordulójáról 2020-ban emlékeztünk meg. Az emberi természet absztrakt gondolkodása lehetővé teszi a valóságtól eltérő történelmi síkok létrehozását, így a „mi lett volna, ha máshogy történik” kérdésköre sokaknak mozgatja a fantáziáját. Ez azonban tudománytalan és fiktív, így a történészek leginkább csak kocsmai beszélgetés során operálnak ilyen kezdetű mondatokkal. Írásomban ugyanakkor nem a „mi lett volna, ha…” borgőzös kérdéskörét járom át, hanem azt szeretném bemutatni, hogy mennyire volt törvényszerű egy birodalom felbomlása, és milyen lehetőségek álltak az OsztrákMagyar Monarchia vezetői előtt, amely lépésekkel – még csak nem is az utolsó pillanatban félrerántott kormánnyal – talán (!) megőrizhette volna a nemzetiségek centrifugális ereje által veszélyeztetett ország a területi integritását.

  Az Osztrák–Magyar Monarchia a 19. század végén 40 milliós népességgel bírt, amely azonban meglehetősen heterogénnek mondható. Vallási szempontból hét, nyelvi-etnikai szempontból pedig tizenkét nagy csoportra oszlott. A relatív többséggel a németség rendelkezett, de arányuk alig haladta meg a 20 százalékot az egész birodalom területén. Nagy kérdés volt, hogyan kormányozható egy ennyire heterogén ország, és hogyan lehet elérni, hogy mind a tizenkét etnikai csoport elégedett legyen a helyzetével. A téma fontosságát mutatja, hogy több mint ötven ilyen föderációs tervezet készült, ezek közül ismeretterjesztő jelleggel a legérdekesebbeket szeretném bemutatni.

  A Habsburgok a bécsi trónt megszerezve házasságaikkal és háborúikkal igen sikeres terjeszkedésbe kezdtek. 1526-ban megszerezték Csehországot és a Magyar Királyság egy részét, Lengyelország első felosztásakor, 1772-ben galíciai területekkel gazdagodtak. A napóleoni háború után, 1815-ben megszerezték Lombardiát és Veneto tartományt, egy évvel később pedig a Dalmát Királyságot is. Utolsó területszerzésük az első világháború küszöbén Bosznia 1908-as annektálása volt.

  Mielőtt belekezdünk, fontosnak tartok definiálni két fogalmat, amelyek közül az első a föderáció. Bár az egykor Jugoszláviában élőknek ezt nemigen kellene magyaráznom, de bízva abban, hogy fiatal generációk is olvassák az írást, nekik itt a magyarázat: a föderáció két vagy több állam egyesülésével keletkezett állam, amelyben a legfontosabb állami funkciókat (pénzügyek, hadügyek, külügy) közösen, a föderáció erre a célra létrehozott szervei révén gyakorolják. A második fogalom az ausztroszlávizmus, amely alatt értjük a Habsburg Birodalom államszerkezeti reformjára vonatkozó azon elképzeléseket, melyek a szlávok egyenjogúságát hangoztatták, és perspektivikusan a Habsburg Birodalom szláv irányítás alá helyezésében gondolkodtak.

  A németek után a második legnagyobb népességgel a magyarság rendelkezett, de még a magyarországi területen sem éltek többen, mint 40 százalék. A magyar nemességet aggasztották a magyarság számarányának visszaszorulásáról írt munkák, így báró Wesselényi Miklós 1834-ben könyvet adott ki, amelyben a birodalom átszervezéséről írt, és ezzel megnyitotta a sort egy csomó más elképzelés előtt is.

  Wesselényi felismerte, hogy megkezdődött a szlávok nemzeti ébredése, és az erősödő orosz befolyás, valamint az ortodox hit összetartó ereje miatt jogokat kell biztosítani a birodalom szlávjainak is. Wesselényi a korábbi központosított centralizmust négy egységre osztotta volna fel, amelyeket közös szervek kapcsoltak volna össze. 1. Megmaradt volna a „német alkotmányos test” a szlovének lakta tartományokkal; 2. Cseh-, Morvaország és Galícia egyesült volna; 3. Magyarország Horvátországgal, Szlavóniával és Dalmáciával (utóbbi sosem volt része a Magyar Királyságnak) alkotta volna a harmadik tömböt; míg egy olasz tartományt is létrehozott volna Lombardia és Isztria területeivel. Wesselényi úgy gondolta, hogy az államszerkezethez majd később csatlakozni fog az akkor még erős török függésben lévő Románia, Szerbia és Bulgária is. Wesselényi volt az első, aki figyelmet szentelt az orosz terjeszkedésnek, de a nyugatról érkező német expanziós törekvésekkel nem számolt.

  Az 1848/1849-es forradalom és szabadságharcnak is voltak föderációs elképzelései, még ha azok ma már kicsit meg is mosolyogtatnak bennünket. A magyar külpolitikai gondolkodók abban reménykedtek, hogy 1848-ban létrejön az egységes Németország. (Ne feledjük, hogy nemcsak Magyarországon, hanem Európa legtöbb területén forradalmak zajlottak, a több tucat, széttagolt német állam polgárai pedig egy egyesített államot szerettek volna létrehozni, ám erre az alkalomra 1871-ig várni kellett.) Megoszlanak a vélemények, de magyar külpolitikai gondolkodók úgy képzelték el, hogy az Osztrák Monarchia német tartományai csatlakozni fognak ehhez az új német államalakulathoz. A Habsburgok majd Budára költöznek, és Európának szüksége lesz egy erős államra, amely majd felveheti a versenyt Oroszországgal és Németországgal, ezért szükségszerű Magyarország megerősítése Romániával és Szerbiával. Visszagondolva már tudjuk, hogy elképzelésük a földtől kicsit elrugaszkodottnak bizonyult.

A forradalom és szabadságharc alatt 1848 májusában hívták össze az első szláv kongresszust, ahol a résztvevők a cseh František   Palacký vezetésével szintén a föderalisztikus átszervezésen tanakodtak. Palacký már felismerte a nyugati német veszélyt, és a cseheknek a Habsburg Monarchián belüli helyzetét szerette volna megerősíteni. Szerinte „a származás, nyelv, történelem és szokás tekintetében egyaránt olyannyira különböző Duna menti népek külön-külön valamennyien gyengék ahhoz, hogy sikeresen ellenálljanak az orosz és német hódító törekvéseknek. Így ezen népek együttműködésének kereteinek a biztosítása az Osztrák Császárság történelmi feladata”.

  1848 szeptemberében meg is hozták az első tervezetüket. E szerint a birodalom stabilitását a következő felosztás garantálná: 1. Német-Ausztria, 2. Cseh-, Morvaország Sziléziával együtt, 3. Lengyelország Bukovinával, 4. Dalmácia és a szlovének által lakott területekkel kibővült Horvátország és végül 5. Magyarország. 1848 októberében látott napvilágot a horvát Ognjeslav Utješenović tervezete, az első olyan tervezet, amely felbontja a történelmi kereteket, és hét nyelvi-etnikai területet határoz meg. E szerint német, csehszlovák, magyar, délszláv (szerb, horvát, szlovén), lengyel, olasz és román területet hoztak volna létre. Teljesen következetesnek azonban még nem nevezhetők.

  Tervezeteik feltűnő hiányossága, hogy a rutének egyenjogúságát – részben elmaradottságuk, részben a lengyelek ellenállása miatt – ők sem ismerték el. Elképzelésükben ezen túlmenően problematikusnak tartható az is, hogy a délszlávok, valamint a csehek és a szlovákok olyan nemzeti egységével számoltak, amely sem addig, sem akkor nem létezett, s amelynek a jövője éppen ezért legalábbis kétségekre adhatott volna okot. Végül mint egészen nyilvánvaló ellentmondás, illetve következetlenség megemlíthető az is, hogy miközben Magyarországot mintegy magától értetődően etnikai alapon osztották fel, a hárommilliós szudétanémetek elválasztása a csehektől és a morváktól fel sem merült tervezeteikben.

  A Monarchia föderalizálásának átfogó tervei mellett tovább élt a horvátok trialista elképzelése is egy Magyarországtól független, de a birodalmon belüli délszláv egység létrehozásáról, a forradalmak utáni osztrák centralizmus és germanizáció azonban a birodalom államszerkezeti reformjának történeti és etnikai elvű tervezeteit válogatás nélkül lesöpörte az asztalról. Az új rezsim így nemcsak a rebellis olaszok és magyarok körében váltott ki ellenállást, hanem a lojális szlávok és románok körében is elégedetlenséget és csalódottságot okozott. Mint találóan mondani szokás: az ausztroszlávok azt kapták jutalmul, amit az olaszok és a magyarok büntetésül.

  Az európai események azonban változásra kényszerítették a Habsburg-udvart. Az 1866-os osztrákolaszporosz háborúban bebizonyosodott, hogy Ausztria nem lesz képes újabb német területek megszerzésére, és 1867-ben megkötötték a magyarokkal a kiegyezést, mely létrehozta az OsztrákMagyar Monarchiát. A kiegyezést az osztrák és a magyar fél két, az 1848/1849-es szabadságharcból tévesen levont következtetés miatt kötötte meg: egyszerűen túlbecsülték egymás erejét. Az osztrák fél úgy gondolta, hogy csupán a magyarokkal való kiegyezés elegendő ahhoz, hogy a birodalmat stabil keretek között tartsa (gondoljunk csak arra, hogy a magyar forradalmat csak orosz segítséggel sikerült leverni), a magyar vezető körök pedig úgy vélekedtek, Ausztria Európa közepén olyan erőt képvisel, amit a többi európai nagyhatalom szükségszerűnek és területi integritásában megkérdőjelezhetetlennek tartott. A későbbiekben kiderült, hogy mindkét fél tévedett. A kiegyezés, amely a magyar területeknek elképesztő, soha nem látott ütemben való fejlődést biztosított, tartalmazott föderatív alrendszereket, mint Magyarországon a horvát kiegyezés, illetve hasonló történt Galíciában is a lengyelekkel, de a cseh követeléseket nem teljesítették. 1871-ben a csehek egy trialista, osztrák–magyarcseh kiegyezést kezdeményeztek, de a magyar vezetők, féltve a kapott előjogaikat, megvétózták a csehek azon követeléseit, melyekért néhány évvel azelőtt kardot rántottak.