A csend hangjai

 

Legyen csend, fehérség, dermedt tisztaság. Legyen vége valaminek.

  Egyszer úgyis vége lesz. Essél csak, hó. Oly ismerős ez a makacs némaság!

Így kezdődött valami, s talán így lesz vége. Szokjunk hozzá.”

                                                                                                      Márai Sándor

 

Lassan hozzászokunk, hogy a hó fehérsége már évek óta hiánycikk karácsony táján, még mutatóba sem látunk belőle, pedig nagyon kellene a havas fotó az s. k. kreált üdvözletekhez, amelyeket a világhálón szoktam küldözgetni! Így aztán nem csoda, hogy a jégcsapokra, dérre fanyalodtam, igaz, kevésbé hangulatosak, mégis a nem létező, kemény téli hidegre emlékeztetnek.

  A Photoshop nem az én műfajom. A képek utólagos átszabása sosem hozott lázba… Ezért hiányzik a decemberiekről a fehérség és a hóhulláshoz kapcsolt puha, alig hallható nesz ígérete: a hópelyhek tánca. Marad a kényszerű csend, főként világjárvány idején, amikor is hatóságilag tilos este nyolc után mászkálni, petárdázni meg főleg.

  A rendeletnek talán az érzékeny fülű kutyák gazdái örülnek a legjobban. Bezzeg a miénk! Zsömleszínű labradorunk, Mázli – igazából keverék, de kinézetén nem látszik – szerencsére jó idegzetű, és rendre a házából pislog az év végi zajos világra. Nem szökik meg, nem nyüszít reszketve, nem bújik el, nem érdekli a durrogás, a villózó fények.

  Csak a postás ne jöjjön, mert akkor előbújik belőle a fenevad! Még be sem fordult az egyenruhás az utcába, amikor a kutya már fölálló sörénnyel, fülsértő hangerővel töri meg a ház, a kert, az utca egyébként idilli csendjét… A rituálé megszokhatatlan. Hanyatt-homlok rohanok, a legrejtettebb zugokból bújok elő, Mi a baj? kiáltással. Csak a postás! – mondja feleségem. Ám az izgalmaknak igazából akkor van vége, akkor lesz újra úrrá a nyugalom és a csend, ha elment a hivatalos ember. Mindehhez hozzászokni nem lehet, legfeljebb elviselni tudom.

 

Kertünk téli csendje

 

  Fák, bokrok állnak a ház mögötti funduson dermedt, de hótalan némaságban, csupaszon, már-már egymás sarkába lépve. Micsoda képzavar! Már hogyan is léphetének a gyökerükkel kapaszkodók? A kerti zsúfoltságot szemlélve mégis úgy tűnik, mindez lehetséges. Talán a szél miatt alakul ki bennem ez a képzet, mert néha megrázza az ágakat, amelyek olyankor búcsút vesznek zöld színben pompázó, peregve aláhulló levelüktől. Mindez olyan, mintha utánuk mozdulnának… Azt mondják, azért van így, mert az ősz hosszú volt, és meleg, a lehűlés meg egyik napról a másikra, minden átmenet nélkül érkezett. Csak a renitens meggyfa nem vett minderről tudomást. Lombja zöldből lángvörösbe hajlott, és sárgulás előtt lehullott.

  A fű avarszőnyeg alá bújt, hogy ne lássa a zsúfoltságot, ne hallja a csendet alkalmanként felverő feketerigókat.

Nézem a téli kertet, hallgatom a lehulló levelek neszét. Újra és újra ámultba ejt a sárga csőrű, szurokfekete tollú madarak kitartó kutakodása. Megiramodnak, majd legyezőszerűen szétnyitott farkukat billentve hirtelen megállnak. Kíváncsian lesnek be a lassan rothadó levelek alá, rovarokat keresnek, közben egymást is figyelik. Már nyoma sincs a tavaszi területféltésnek. Nem hangoskodnak, nem repülnek rá felborzolt tollal a riválisra.

  Hó helyett csend borul a tájra, furcsa, áttetsző takaróként. Valójában többet mutat, mint amennyit elfed az ágak közé húzódott fátyolos köd.

  Aztán messziről, mély, hullámszerű és nyugtalanító gépzaj szüremkedik a nyugalmat sugalló környezetbe. Tompa morajlás, amelyet nyilván a dombok szűrnek, vernek vissza, némileg útját állva a hang terjedésének. Percekre ledermedek. Még itt, a Galga mentén is egy régi, otthoni emlék jut eszembe: mély morajú ágyúszótól terhes késő őszi magyarkanizsai napok délutánjai, kora estéi… Már azt gondoltam, hogy rég elfeledtem a polgárháború rémét, de nem, elég egy öblös hanghullám, egy ónos égalj, és bevillan a távoli csatazaj emléke, no meg a frontokat megjártak vallomásai.

 

A frontvonal csendje

 

  Ősz végére érkeztek meg a tartalékosok Vukovár környékére. A katonák ismerkedtek a tájjal és a faluval. A magas partról jól látták a Dunát, amely szélesen hömpölygött, és haragosan szürke volt. A folyóhoz simuló ártéri erdőkben szinte egész nap esti homály ült az ónos szürke ég alatt.

  Az embereket körülvevő nyirkos levegőben lassan minden nedves lett: köpeny, bakancs, zubbony, sátorlap, de még a fegyver is, amely ott lógott mindenkinek a vállán. A napi eligazításon a tiszt mindig elharsogta, hogy a katona legjobb barátja a fegyvere, amelyet jó, ha csőre töltötten a keze ügyében tart! Pár hét alatt az emberek hozzászoktak a helyzethez, és a nap nagyobbik részében a tűzrevaló beszerzésével voltak elfoglalva: fákat vágtak ki, aprítottak fel, hogy legyen mivel fűteni.

Nemsokára megjelent a helyi bennfentes, egy torzonborz alak, aki kinézetre leginkább valami dél-amerikai gerillához hasonlított. Békeidőben talán csavargónak, jó esetben vadásznak nézhette volna az ember. A tartalékos hadnak csakhamar nélkülözhetetlen segítségévé lett, hiszen ő szabadon mozoghatott, számára nem létezett el nem hagyható körlet. Így aztán többnyire rábízták a cigaretta és a piperecikkek beszerzését.

  A helybeli lakosokkal más volt a helyzet. Sokáig gyanúsan figyelték a katonákat. Főként azért, mert azok többsége egymás között számukra érthetetlen, idegen nyelven beszélt.

  A járőrök mindig a kocsiúton mentek, és hangosan üdvözölték a kerítések mögül figyelő helyieket.

Egy idő után megszokták egymást. Elfogadták a háború furcsa békéjét.

  Közeledett a karácsony. A katonák disznót vágtak, amelyet a falusiaktól vásároltak. A tor kicsit hangosra sikeredett, mert a gazdátlanná vált szőlőhegyi pincékből került némi pálinka és bor az asztalra.

  Aztán valami furcsa dolgot tettek az egyenruhások: szentestére kitakarították az elárvult katolikus templomot. A korábban behordott szalmát az épület kertjébe vitték, a felborogatott padokat a templomhajóban a helyükre rakták, majd gondosan felsöpörtek, karácsonyfát állítottak.

  Ezt látva a falusiak újra a kerítések mögé húzódtak, és elbizonytalanodva lesték az események további folyását. Dermedt csendben érkezett meg az újév.

  A nyirkos, ködös hideg idő maradt, a katonák bőre alá bújt. A járőrök leváltásuk után a kályha melegét keresték, és a napok egyhangúan, eseménytelenül teltek. Közeledett a pravoszláv karácsony.

  Ismét takarítottak, de most a szerb templomot.

  Aztán elmúlt a tél csendje, el a nyirkosság. A tavaszi esők sártengerré változtatták a falut övező löszös dombhátat. Szél borzolta a tócsákat, lengette a lábon álló kukorica levelét. Az éhes őzek már jó-jó lerágták a csövekről a sárga szemeket. Noha ellenségnek nyomát sem látták, a járőrök mégsem mentek a tábla közelébe.

A napok egyre hosszabbak és melegebbek lettek. A tavaszidőben esetleges leváltásuk híre is eljutott hozzájuk.

Amikor begördültek a teherautók a váltással, a falubeliek házaik előtt állva figyelték az érkezőket, majd integetve búcsúztak a távozóktól. Aztán újra rátelepedett a tájra a bizonytalanság csendje.

 

*

  A városban rég elült a csatazaj. A romok között kóbor kutyák verődtek falkába. Ép házak talán még mutatóba sem maradtak. A kivezető országút jobb és bal oldalán páncélosok voltak beásva égre meredő ágyúcsővel.

  Tavaszodott. A katonák az egyre melegebb napsütésben utcabútorként kezdték használni az acélszörnyeket: padként, asztalként… A széles sárhányókra kiültek beszélgetni, vagy épp azokon ették a tábori konyhán készült ételüket. Hozzászoktak az ideiglenességhez.

  Egyik nap délutánján némileg felbolydult a védvonal rendje: mesterlövészt kísértek a tiszt elé. A terepruhás katona egykedvűen ment az őt vezetők, őrzők között. A tiszt maga elé szólította egyik emberét azzal a paranccsal, hogy likvidálja a foglyot. Orvlövésznek nincs kegyelem, ez tudták mindannyian.

  Elindult a két egyenruhás. Lassan, kimért léptekkel és néma csendben haladtak a nem túl messze lévő, színét vesztett, de álló és végeláthatatlan kukoricatábla felé.

  Amikor már közel értek a széléhez, az elöl menő megszólalt: – Egész nap célkeresztben voltál. A távcsövön át jól láttalak. Fent ültél és napoztál, a tank tornyának vetett háttal. Aztán délfelé a sárhányóra terített kockás konyharuhára raktad a kolbászt, szalonnát, hagymát, kenyeret. Olyan jó ízűen ettél. Otthonról kaptad?

  A mögötte haladó fegyveres szótlanul kísérte az összekötött kezű egyenruhást. Elérték a kukoricást. Már távol voltak az egységtől.   – Milyen volt a konyharuha? – kérdezte a fegyveres. – Fehér, vékony kék csíkos kockákkal. Jó bicskád van, bár csak fanyelű… – Elég. Indulj, befelé!

  Elindult hát a hórihorgas ember. A fegyveres megfordult, hátranézett, majd ő is belépett a takarásba. Átvágtak a zörgő levelű növények között. Hosszú percekig oldalaztak a zörgő levelek között. A tábla szélén a fegyveres megállította foglyát. – Mért nem lőttél le? – kérdezte. – Ne fordulj meg, csak válaszolj. Kínos csend telepedett közéjük. Izzadó tenyérrel markolta fegyverét a válaszra váró. – Nem volt szívem lőni, olyan jó ízűen falatoztál! – mondta a hórihorgas.

  A foglyot kísérő a zsebébe nyúlt, és bicskát vett elő. Fanyelű volt, vékony, hosszú pengéjű vásári darab. Kinyitotta. – Fordulj meg! – mondta a foglyának. Szemtől szemben álltak, mindketten borostásak. – A kezed, nyújtsd előre.

  Egy gyors mozdulat, alulról fölfelé, és a zsineg a fogoly lábához hullott. Ekkor találkozott össze a tekintetük. – Na, menj! – mondta a fegyveres, és égnek fordította a puskája csövét.

  A páncélosok körül állók két lövést hallottak csupán.

 

A puszta csendje

 

  Jól emlékszem azokra a zavaros időkre: a kötelességtudók bevonultak, az ellenszegülők meg bujdosóvá lettek. A tartalékosok hivatalosan katonai gyakorlaton voltak, mert a háborút inkognitóban vívták, ahogy a béke is inkognitóba kényszerült akkoriban. A hátországban egymásnak feszülő indulatok pedig békelázadást, parancsmegtagadást hoztak a Tisza mentén.

  A magyarkanizsai városháza lépcsőin mécsesek világítottak, majd a tiltakozókat elparancsolták az épület elől a rend őrei. Nyomasztó lett a csend, és nyomasztóvá váltak a napok, hetek, hónapok, évek. Az elfolyó időt már nem az összemosódó események, hanem az évszakok tagolták.

  Egy tavaszi délelőttön, elhagyva a várost, Vojvoda Zimonjićnál két beásott páncélost láttam. Körülöttük katonák ácsorogtak. Az ágyúcsövek délnek fordítva a hátország irányába mutattak.

  A látványt magam mögött hagyva, a Járást kettészelő keskeny aszfaltos útról letérve félreálltam az autóval. A döbbenettől-e, de légszomj lett rajtam úrrá. Mintha satuba szorítottak volna. Egy ideig dermedten ültem a járműben, majd a csatorna töltésére kapaszkodva a felröppenő bíbiceket figyeltem. Szárnysurrogásuk nagyon távolinak tűnt. A madárraj hirtelen leszállt, csend lett. Napfürdőző némaság honolt a táj felett. Éppen olyan volt a füves pusztaság, mint békeidőben, csak hát békétlenség volt akkoriban.

 

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

Itt van az ősz, itt van ujra… rész Amidőn tehát szakaszról szakaszra haladva elemezzük a verset, nem az explication detexte, nem a sorról sorra elemzés e gépies módszerét...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

Itt van az ősz, itt van ujra… rész Amidőn tehát szakaszról szakaszra haladva elemezzük a verset, nem az explication detexte, nem a sorról sorra elemzés e gépies módszerét...

Hódi Éva

Gondolatok a Magyar Nyelvőr megjelenésének 150. évfordulója alkalmából

Százötven évvel ezelőtt, 1872-ben jelent meg a mind a mai napig létező nyelvészeti folyóirat, a Magyar Nyelvőr. Alapítója Ada község szülötte, Szarvas Gábor, aki...

Hódi Éva

Gondolatok a Magyar Nyelvőr megjelenésének 150. évfordulója alkalmából

Százötven évvel ezelőtt, 1872-ben jelent meg a mind a mai napig létező nyelvészeti folyóirat, a Magyar Nyelvőr. Alapítója Ada község szülötte, Szarvas Gábor, aki...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

Itt van az ősz, itt van ujra…   Ismét egy hihetetlen magasságokban járó költemény, melyet a megírás körülményei még feljebb emelnek.   A parndorfi...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

Itt van az ősz, itt van ujra…   Ismét egy hihetetlen magasságokban járó költemény, melyet a megírás körülményei még feljebb emelnek.   A parndorfi...

Patyerek Réka

Hasat be, mellet ki!

A cím nem csak egy tornaórán százszor elhangzó parancs. Ez egy szabály, mégpedig az első a Peterson-univerzumban. Jordan B. Peterson kanadai klinikai szakpszichológus, az egyik leghíresebb...

Patyerek Réka

Hasat be, mellet ki!

A cím nem csak egy tornaórán százszor elhangzó parancs. Ez egy szabály, mégpedig az első a Peterson-univerzumban. Jordan B. Peterson kanadai klinikai szakpszichológus, az egyik leghíresebb...

Kucor Tamara

Az első képzőművészeti találkozó Palicson

Nyáron Palics nemcsak a pihenés és üdülés, hanem a különféle kulturális rendezvények színhelyévé is válik. Így volt ez pontosan hatvan évvel...

Kucor Tamara

Az első képzőművészeti találkozó Palicson

Nyáron Palics nemcsak a pihenés és üdülés, hanem a különféle kulturális rendezvények színhelyévé is válik. Így volt ez pontosan hatvan évvel...

Sáfrány Attila

Áthaladás a középponton

  I.   Az öntudat világba lépésével kezdődik az élet. (Az öntudat nélküli világba lépő még csak létezik, mint a kavicsok és a sziklák.)...

Sáfrány Attila

Áthaladás a középponton

  I.   Az öntudat világba lépésével kezdődik az élet. (Az öntudat nélküli világba lépő még csak létezik, mint a kavicsok és a sziklák.)...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

A szerelem apoteózisa: Minek nevezzelek? Petőfi mintegy kétszáz (s ezek közül közel száz Júliához írott) költeményből álló szerelmi...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

A szerelem apoteózisa: Minek nevezzelek? Petőfi mintegy kétszáz (s ezek közül közel száz Júliához írott) költeményből álló szerelmi...

Bordás Győző

A vallás és a hit viszonyáról

(Áldás, békesség! E reggeli áhítat és áldás meghallgatása után engedjék meg, hogy eltérve a jegyzeteimben fölvázolt sorrendtől, az...

Bordás Győző

A vallás és a hit viszonyáról

(Áldás, békesség! E reggeli áhítat és áldás meghallgatása után engedjék meg, hogy eltérve a jegyzeteimben fölvázolt sorrendtől, az...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

  Az egyszerű és a nagyszerű halál (Egy gondolat bánt engemet…)   Gyermekkorunkban mindannyian álmodozunk vagy ábrándozunk életsorsunkról, felnőve talán terveket is...

Reisinger János

Petőfi költői öröksége

  Az egyszerű és a nagyszerű halál (Egy gondolat bánt engemet…)   Gyermekkorunkban mindannyian álmodozunk vagy ábrándozunk életsorsunkról, felnőve talán terveket is...

Szabó Zsombor

Farkasvölgyi mesék

  „Szabadka egy nagy falu”, „Európa legnagyobb falva” – ezt már gyerekkoromban is hallottam, és nem értettem egyet vele, nekem Szabadka egyenlő volt a város fogalmával....

Szabó Zsombor

Farkasvölgyi mesék

  „Szabadka egy nagy falu”, „Európa legnagyobb falva” – ezt már gyerekkoromban is hallottam, és nem értettem egyet vele, nekem Szabadka egyenlő volt a város fogalmával....