A 100 éves Nemes Nagy Ágnes

A 100 éves Nemes Nagy Ágnes

Szerző: Kiss Natália: A tér határai 1.

 

El kellett érnie a 100 évet, hogy többen beszéljenek róla. Az évfordulók egyébként gyakran terméketlenek, de van kivétel. Akiről nem beszéltünk annyit, hogy ne mondjam, a sokaság a nevét sem ismerte, most egyszeriben előlép, és az életében élőnél jobban élőbb lesz. Nemes Nagy Ágnesről ezt azért is elmondhatjuk, mert mind költészete, mind azt gyakran meghaladó értekező prózája a magyar irodalom maradandó vonulatához tartozik.

  Ha személyiségét, életművét gyorsan kellene felidéznünk, számomra legnagyobb versének kezdő sorait csendíteném fel:

 

  Valamit mégis kéne tennem,

  valamit a gyötrelem ellen.

 

  Remélem, mindenki lényegesnek, ha nem a leglényegesebbnek érzi ezt a felismerést és a vele járó következményeket. Mindannyiunk életét kifejezheti ez az egyetlen kifejezés, a „gyötrelem”. Egyre gyötrelmesebb korban, egyre meggyötörtebb történelemben élünk. És maga az egyes ember is ezer gondtól-bajtól gyötört. A verskezdetnek ez a nekibuzdulása nagyon üstökön ragadja napi problémáinkat, és ahogyan teszi, ezzel az ismétlődő („valamit”) kifejezéssel, az tipikusan a 20. századi költészetre jellemző, egyszerre határozott és visszahőkölő, egyszerre gyors és tétovázó magatartásával. Kedvelt pályatársa és barátja, Pilinszky János is gyakran élt ezzel. A harmadik, amit szintén kiemelnék, hogy rögtön a cselekedetre tér rá, vagyis inkább bizonytalanságában nem a gondolat vagy a szó, hanem a tett bizonyosságát követeli.

  Álljunk meg itt egy pillanatra. Az 1922. január 3-án Budapesten született Nemes Nagy Ágnes egész lénye benne van az Ekhnáton jegyzeteiből felütésében. Kétségkívül nehéz történelmi időszakban született, vesztett világháború, proletárdiktatúra és fehérterror, Trianon és Magyarország belső kínjainak világában. Szabolcs-szatmári református őseit csak abban követte, hogy a budapesti Baár–Madas Református Leánylíceumban érettségizett, és nyert utána felvételt a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–latin–művészettörténet szakára. Hitét elveszítve haláláig viaskodott Istennel és Isten hiányával. Mindvégig Babitsot tartotta legfőbb költői és kritikusi példaképének (a róla szóló A hegyi költő című könyve Rába György és Németh G. Béla kötetei mellett a legjobb Babits-értékelésnek számít), szoros barátságot tartott fenn Szerb Antallal, Halász Gáborral, akik mind odavesztek holokausztáldozatként (Bálint Györggyel, Radnóti Miklóssal és Sárközi Györggyel) a második világháborúban. Hasonlóan értékes és később nagy pályát befutó költőtársaival 1946–48 között megalapította az Újhold című folyóiratot, mely betiltása után szintén az ő kezén 1986-ban éledt újjá évkönyv formában. Itt is megtalálta csoportosulásuk vezéralakját a katolikus Vigíliát szerkesztő Rónay György személyében, akiről megragadó szavakkal írta, hogy „szelleméből hiányzott a csúfondárosság”. Ezekkel a pályatársakkal, Weöres Sándorral, Pilinszky Jánossal, Rába Györggyel, Lator Lászlóval, Csorba Győzővel, Kálnoky Lászlóval, Vas Istvánnal együtt a műfordítás egyszerre keserű és nagyon is tápláló kenyerét ette, és adta nemzete kezébe az 1950-es, 60-as évektől fogva. 1954–58 között a budapesti Petőfi Sándor Gimnázium irodalomtanára volt, azután 1991-ben bekövetkezett haláláig szabadfoglalkozású író.

  Remek esszéiből híres aforisztikus gondolatokat emelhetünk ki. „Költő az, aki nem hagyja abba a versírást” – ennél találóbb, pontosabb és egyben gyakorlatias meghatározását rajta kívül senki sem adta a költőnek. Ő maga alig több mint száz verset publikált, azt is úgy, hogy évtizednyi távolságban egymást követő köteteit folyamatosan gyűjteményes kötetekként tüntette fel (Kettős világban, 1946, Szárazvillám, 1957, Vándorévek, 1964, Napforduló, 1967, A lovak és az angyalok, 1969, másodszor 1973, Egy pályaudvar átalakítása, 1980, A Föld emlékei, 1986). Halála után, immáron az elmúlt harminc évben számtalan más kézirata került elő, publikálatlan verseivel mintegy háromszázra nőtt összes költeményeinek száma, de esszéi is két vaskos kötetben jelentek meg Az élők mértana címmel. Pilinszky után néhány évvel ő is megkapta a Kossuth-díjat (1983), miután pályáját a Baumgarten-díjjal (1948) kezdte és a József Attila-díjjal (1969) folytatta.

  Költészete az Ady- és Babits-törésvonal után az utóbbi munkásságából kibontakozó „objektív líra”. A költő a minél pontosabb felidézésre törekszik, látszólag háttérbe szorítva személyes érzelmeit. Valójában azonban tárgyakon, személyeken keresztül önnön személyiségének még erősebb latba vetésével él. Ez az objektív, tárgyias költészet nem volt idegen a görög–római világtól sem (Vergilius: „Van a tárgyaknak könnyük”, sunt lacrimae rerum), végigvonul az európai költészet történetén is, míg végre a romantikának a sok közül egyik bomlástermékeként áll előttünk immár megszámlálhatatlan előfordulással a 20–21. században. E költészetfajta megszületését Babitsnál William James amerikai pszichológus és Theodor Gomperz osztrák filozófus segítette elő, Nemes Nagy Ágnesre Babitson kívül Rainer Maria Rilke hatott leginkább, akit Pilinszky János a 20. század legnagyobb költői tehetségének nevezett. Nemes Nagy Ágnes e tudatlíra hátterét is megkísérelte feltárni az egyébként legsúlyosabb gondolati kérdéseket is mindig színesen kifejtő, olvasmányos és közérthető esszéiben, tanulmányaiban. E felfogás szerint a tudat mindig nagyobb tartományt mondhat magáénak, mint maga a nyelv. A költészet nem más, mint szakadatlan nyelvi hódítás. A tudatnak addig fel nem fedezett vagy ki nem fejezett területeire hatol be. Mindezt pedig teszi úgy, hogy anyaga, a nyelv a zene és a festészet között közbülső helyet foglal el. A romantika által meghirdetett „a költészet zene legyen” (Ut musica poesis) és „a költészet festészet legyen” (Ut pictura poesis) köztes területén áll. Szintén egyszerű, de igen megragadó megfogalmazása Nemes Nagy Ágnesnek, hogy a költészet gondolatok közlése, de versben, versül.

 

  Egy istent kellene csinálnom,

  ki üljön fent és látva lásson.

 

  A vágy már nem elég,

  nekem betonból kell az ég.

 

  A vers harmadik–negyedik sorához kapcsolódva egyik előző költeményét kell megismernünk:

 

  Kiáltva

 

  Irgalmazz, Istenem! Én nem hiszek Tebenned,

  Csak nincs kivel szót váltanom.

  S lám, máris megadod azt a végső kegyelmet,

  Hogy legalább imádkozom.

 

  Bűnöm csak egy, de nagy: a gőg fogai rágnak.

  És most porig aláztatom.

  Hörgök, vonagolok, mint egy nyomorú állat,

  Kínomban a port harapom.

 

  Életem vékonyul, gyökere félbemetszve,

  Virága tán nem nyílt soha.

  Irgalmazz, Istenem, húsvétvasárnap este,

  Hisz él az Embernek Fia.

 

  Itt megaláztatás, ott szorongattatások,

  Kín és életveszedelem.

  Ne hagyd el sok papod hitetlen unokáját,

  Ne hagyd el nyomorult fejem!

 

  Az ötödik–hatodik sorhoz is messzemenő gondolatkapcsolások szükségesek. A vágy az egyik legképlékenyebb, ám egyúttal legerősebb része az embernek. Ugyanakkor sokszor a legnagyobb bizonytalanságokat is szülő vagy azokba vesző része. A tudat azonban azért működik, mert bizonytalanságok és valószínűségek helyett vagy azokon átlábalva folyamatosan bizonyosságokat keres. Ennek megragadó kifejezése a „betonból kell az ég”. A 20. század előtt ilyen sort sem írt volna le sem magyar, sem idegen költő. Az örök törvényszerűségek és pillanatnyi esetlegességek, a vasbeton és a habcsók elegye ez a meghökkentő költészet, mely folyamatosan újragondolásokra késztet.

  A költemény folytatása nem mentes az iróniától, a szarkazmustól, ugyanakkor még legcsöndesebb kijelentéseiben is („szerettem növényeidet”) a tragikumtól sem.

 

  Hát lépj vállamra, istenem,

  én fölsegítlek. Trónra bukva

  támaszkodj majd néhány kerubra.

  És fölruházlak én, ne félj,

  ne lásson meztelen az éj,

  a szenvedést kapcsold nyakadra,

  mintha kerek vércsík fakadna,

  s az legyen langyos köpenyed:

  szerettem növényeidet.

  S helyezd el ékszeres szivedben:

  hogy igazságra törekedtem.

 

  Ennyi elég is. Mondd ki: jó itt,

  és tedd hatalmas funkcióid,

  csak ülj és nézz örökkön át.

  Már nem halaszthatlak tovább.

 

  A keveset író költőtől most már csak egy emblematikus verset idéznék. Az 1970-es évektől bizonyos értelemben fellazuló magyar kultúrpolitika lehetővé tette számára is (miként a Weöres házaspárnak és Pilinszkynek) a külföldi felolvasóesteken való részvételt (London, Párizs, Bécs), Nemes Nagy Ágnes nem sokkal a háború utáni olaszországi ösztöndíja később egy egyesült államokbeli irodalmi körútba torkollott. Itt fogalmazta meg először kétsoros versszakokra bontva a Fák című költeményét, melyet kissé átalakítva ezutáni gyűjteményes köteteinek legélére helyezett. Tudni kell, hogy szenvedélyesen szerette a növényeket, főleg Budapest fáit, a Déli pályaudvar átalakításánál, valamint a Böszörményi út fáinak megmentéséért élet-halál küzdelmet vállalt a fővárosi vegetációért (ő maga a jelzett út és Királyhágó út sarkán lakott, ahol egy ízben én is meglátogathattam Bárdos László költő, irodalomtörténész társaságában).

  Valóban sok tanulnivalónk lehet a fáktól. Először is az, hogy elfogadják a külső segítséget: napfényt, jó levegőt, talajgondozást, esőt vagy öntözést. Másodszor: hogy mindezen külső segítség elfogadása által felfelé nőnek. Nem lefelé vagy oldalra. Nem véletlenül lehetett a fa az európai költészet legősibb toposza Homérosztól Arany Jánoson át Nemes Nagy Ágnesig:

 

  Tanulni kell. A téli fákat.

  Ahogyan talpig zúzmarásak.

  Mozdíthatatlan függönyök.

 

  Meg kell tanulni azt a sávot,

  hol a kristály már füstölög,

  és ködbe úszik át a fa,

  akár a test emlékezetbe.

 

  És a folyót a fák mögött,

  vadkacsa néma szárnyait,

  s a vakfehér, kék éjszakát,

  amelyben csuklyás tárgyak állnak,

  meg kell tanulni itt a fák

  kimondhatatlan tetteit.