A lábujjaimat keresi a szemem, de még nem
nőttem bele az erejébe. Széthúzza a határaimat.
Tehetetlenségemben csak a körömet nézem, mivel
megállt az ütemmérő. Húrjaim tartományában
létem a határokon túli létezésben stagnál. –
Én csak az egyik pont halmaza vagyok.
A napsugár nem részhalmazom,
Itt mindig a birodalom bukása játszódik,
és ha nem, olyankor furcsának érződik,
mikor béke van, és kivilágosodik az ég.
A belsőfényem egy hangzápor végét akarja;
mégis a sötét eget halálakor befogadja. Mert
belül is vihar van; csak egy sokkal kiterjedtebb
elmerülés tájai. Mint egy kisgyermek
gumicsizmában, úgy tocsogok a testem
láthatatlan énjében, céltalanul – na ez a
kiábrándító. – Mert a gyerekeknek
legalább álmaik vannak. –
Alattuk nincsenek lépcsők, sőt körülöttük sem.
Meg a legfontosabb: nem tehetetlenek.
Kinek mi a különbség.