A Kolibri színészeinek
szerző hazamegy
üres lakás a szeretet
hátrahagyott jelei után kutat
kedvetlenül és kapkodón
de hiába
zöld nejlonzsákban leviszi a
konyha elé kikészített szemetet
odafent felejti a szemetesajtó kulcsát
visszamegy leakasztja
a szemetesajtó kulcsát
a kulcstartóról és megint lemegy
le a második emeletről az alagsorba le
a ház gondosan elzárt kukájába ürít
elégtételt érez ezért majd
később dicséretet vár szintén hiába
fölmegy de nem érti egészen pontosan
miért fel és miért nem el
bár ahhoz sincs elképzelése
hogy helyette hová
odafönt még mindig senki
händel messiását hallgatja de
nem tud odafigyelni arra sem
hattyúk röpködnek az agyában
nagy fehér hattyúk az agyában
melyek visszaváltoznak
majd végül majd mindig
rút és szeretetlen kiskacsává –
ugyanott ugyanúgy
esteledik be így észrevétlen
leheveredik és azonnal leüti az álmatlan
fekete semmi