A zavarosság bonyolultságában is van valami gyönyörű.
Az értelem helyezkedik középen, a szabadötletek
a váz belterében pattognak egymásba a körgyűrű
szerkezetében, miket csak magam ölelek.
Kezdett letisztulni egyszer ez a nevezhetetlen dolog;
aztán végső soron megint csak magamra bukkantam –
leválasztott idegek, eseménytelen bőr – a csont is ropog,
mire észrevettem, megint erősebb lett a hullám; megfulladtam.
– Kezd a csontod is elfogyni, várnak.
– Tudom. Tanulok újból megszületni.