(Visszatérő emlékek, szülőföldi képek)
Mint a sas, melynek szárnyai összeforrtak,
itt lebegek a táj fölött. Klasszikus pince-panoráma:
szőlőkarók mint a gombostűk a lendvahegyi párnán.
A kevergő ködből kiemelkedik a vár – nekem már
idegen hajó –, melyen mint a pezsgőbuborékok
emelkedő, fölfelé törő emlékek,
s átszúrják elgyengült testemet, lelkemet,
visszavágnak, mint cunamihullámok.
Nem szeretek emlékezni mezítlábas éveimre,
mégis imádom a fűvel benőtt, gazzal borított
helyeket, melyeken egykor lábam taposott.
S ha becsukom a szemem,
csiklandozza az orromat
a lekaszált füvek, réti eprek illata,
olvadó ízük szétterjed a számban,
ajkamról lecsorduló nyál-szál.
Elhulló magot keresgélő egerek
cincognak magányosan, én pedig
tehenekkel szántom a mezőt,
ott a berekből nagypapa integet,
hogy eljött az idő a zsíros kenyérre,
beszínezve paprikával és hagymával,
rá egy szódaporos hosszúlépést,
s habár csak tizennégyet számolok:
ez jár a paraszt-emberfiának:
szalonna, fröccs, zsíros kenyér
s a szülőföld iránti szeretet:
ez adja és veszi az életet,
s majd öleli elhervadó testedet.
S ki nem aludna egy nagyot
ott az akáckarók tövében,
ahol az ottfelejtett, tőkén
maradt fürtökből őszi kapálás
idejére kicsordul a lendvahegyi jégbor.