Danyi Magdolna versnyelvéről
1. rész
A 2012-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Danyi Magdolna a ritkán megszólaló, szűkszavú költők közé tartozott, ám a mintegy négy évtized alatt született opusa így is egy bonyolult, sokszínű és sokmélységű költői pályaív megrajzolását teszi lehetővé, amelynek minden állomása figyelmet érdemel. Danyi összesen három önálló verseskötettel jelentkezett életében: Sötéttiszta (1975, Forum), Rigólesen (1988, Forum) és Palicsi versek (1996, Forum), illetve 2013-ban Enyhület és felröppenés címmel a Forum és az Életjel együttműködésének köszönhetően jelentek meg összegyűjtött versei. Ez utóbbi kiadvány a nyelvész, irodalomtudós egyetemi tanár teljes lírai életműve tekintetében irányadó, hiszen az említett kötetekben szereplő szövegeken túl olyan verseket is tartalmaz, amelyek korábban csak publikációk formájában jelentek meg, sőt, egy – megrendítően személyes hangvételű – szöveg kizárólag ebben a könyvben olvasható.
Danyi költői indulását a nyelvi fegyelmezettség, a közlés határokat feszegető lecsupaszítása, a fogalmazás már-már kíméletlenségbe hajló pontossága és többnyire a megszólalónak a vers belső működő világától való hideg eltávolodása jellemzi; olyan objektivitás, amely izzik az immanens feszültség(ek)től, ám ezek a „zárt csodák” – ahogyan a kortárs kritikák által sokat tárgyalt mű mondja – a „kéreg alatt” maradnak. A Sötéttiszta versei csekély számú kivételtől eltekintve (többszörösen) kódolt, allegorikus, nemritkán megfeszített értelmezési munkát megkövetelő darabok, amelyeknek mondatai az elsőtől az utolsó szótagig megfontoltak, kimunkáltak, gyakran tőmondatok, esetleg hiányos mondatok. A nevezett szöveg, amely az egy vakmerő felszolgálólány mondta a bölcseknek címet viseli, egy absztrakt térbe emelt ars poeticaként olvasható, ugyanakkor a felvázolt szerzői magatartásra, módszerre is jó példa:
Bölcsek asztal körül időtlen lakomáznak.
Mennyi részlet. Az idő feldarabolódott.
Valamit tennem kellett. Ős szokás.
Bort hoztam. Borhoz diót egy zsákban.
Jó csemege lesz tán. Tálakba töltjük.
Aranytól ékes tálakba. Mindegy az.
A zsákot már kiviszem. Értéktelen.
Egy dió fogak közt, egy korty, egy dió.
Nagy fényűzés ez állandó terítés.
Kedélyes Bölcsek, ki látott már
kertek szélén állni kerek nagy fákat?
Láttam én, s azóta hallgatok.
A kéreg alatt pontos, zárt csodák.
Kevés olyan vers található a Sötéttisztában, amelyben ennyire egyértelműen elválnak a narratíva vonulatai – sőt: amely ennyire lineárisan működik –, Danyi korai költészetében gyakran nincs jelen világosan körülhatárolható lírai beszélő, vagy ha mégis, az egy jelképes történetbe ágyazódik be, mint a fenti idézetben (ez alól kivételt képeznek bizonyos elemeikben A gyermekkor veszélyes játékairól ciklus darabjai). Jellegzetesebb sorok bukkannak fel a maroknyi kékkel az örömért címűben: „Vadra nem lelek, mit célbavenni öröm. // A szóra gondoltam, ha megmenthet. / Szólj, varázsló, fényesen, parancsolom. // Közöd van a hegyekhez. / Tisztaság legyen zűrzavar helyett / vadaink testében.” A vers címében és első sorában („Felkelt a kék a hegygerinc mögött”) megfigyelhető metonimikus képalkotás tipikus Danyi-mondatot eredményez, ahogyan máshol metaforákban és másfajta trópusokban gazdag ez a szikár költői nyelv. „A hangfalig fut. Szó árkában kapar esőt. / Veri a tüzet. Feszes ín belül húzódik. / Víz hurokká lesz a lángon. Szócölöp. // Marad a vész a vadakban.”
A gazdag képzelőerővel megalkotott, ám minden sallangtól lecsupaszított, feszes mondatok Danyinál szükségszerűen vezetnek el a meglepő, váratlan képekhez, képzettársításokhoz, amelyeket nemegyszer a nyelvi logika felszín alatt maradó, ám annál látványosabb ugrása eredményez. Ezek a képek a morbid, a groteszk határán is táncolhatnak, vagy egyszerűen csak hirtelen fordulattal felülírják a befogadói elvárás horizontját, esetenként akár egy misztikus-mitologikus világba emelve a verset. Danyi költői bravúrja, hogy az objektivitás, a hideg, tényszerű, már-már lakonikus közlés eszközét állítja feszes ellentétbe a valóság felvillanó, tragikus mozaikdarabkájával, drámai egyensúlyt megalkotva: „Volt csapongás, ösvény, rettenet a nyíltól. / Sziklában rés a pihenés. Bevégeztetett. / A szelek semmi jót nem hoztak. // … Játék jelezte utam. Renddé lett szavam. / Láttam a varázslót. Kettévált a hangja.” (egy vad szól kínjában). Vagy A gyermekkor veszélyes játékairól ciklus IV. darabjában: „Már a kis ruhája is lángol, / már a haja is lángol, / minden játéka lángol. / Sebesedik száján a félelem.”
A lírai beszélő feljebb taglalt elhomályosításának, elmosásának egyik szükségszerű velejárója vagy épp eszköze a folyamatos rejtőzködés, az elbizonytalanítás, amely túlnyomórészt komor, pesszimista, bár ebben az attitűdben is fegyelmezett hangvétellel jár együtt. Szorosan kapcsolódik ehhez a jelenséghez továbbá, hogy Danyi több versében szinte alig-feloldható allegória, parabola bukkan fel, mint például az állandóról címűben:
Egy üregben vékony erek hálózták be,
hogy rúgkapált, a barlang elmozdult,
az erek mindig szorosabban fogták,
ezt nem felejti, bár megszokta
a változást, elfogadta.
Találó példa erre a rövid, nyolcsoros északi lovas is, leginkább annak középső része, amely ugyanakkor a többi, feljebb részletezett tendenciát is magában foglalja: „Éggel befedett semmi, kemény / anyag, mint vas, kő és jég, / értelem, vezesd haza, / szégyenpecséttel homlokán.” E sorok kapcsán is szembetűnő még egy meghatározó vonása Danyi korai költészetének, mégpedig a hiányos nyelvi szerkezeteken túl a narratíva szándékolt hiányosságai, ki- és felfejtetlen alakzatai, elhallgatásai – igaz ez a megállapítás szinte az összes, ezen írásban szereplő szemelvény esetében. Újabb elementáris kontraszt ez tehát, hiszen a felszínen tárgyilagos valóságra épülő versnyelv mögött az ismeretlen szakadéka, a kibontatlan, csupán szilánkjaiban, részleteiben ismert és megismerhető történet, élmény áll, ez a világító ellentét pedig alapjaiban rengeti meg a szövegek mögötti világ talapzatát, biztonság(osság)át. Danyi ezzel a technikával közvetve az élet alapvető bizonytalanságára, tudásunk mozaikos voltára is rámutat egy olyan környezetben, ahol nem mindig világos az események oka és okozata, a cselekvők motivációja, és amelyben az egyén számára lehetetlen megismerni a teljes valóságot.
Ezt a hangulatot tükrözi az éjszaka dicsérete, amely egy kisebb beágyazott sorozat része az élet dicsérete, a halál dicsérete, a rombolás dicsérete és a tárgyak dicsérete mellett: „Arcomon az éjszaka arca. / Arcodon az éjszaka arca. // Egy rozsdás fémcsigán forog az éjszaka. / Kergeti egymást az éjszaka két arca. // Hasadna kettőbe, hasadna hajnalra. / A sötéten keresztül arcát nem fúrhatja.” A tárgyak dicsérete rávilágít, hogy ebben a nehezen meg- és kiismerhető világban épp a tárgyak a legbarátságosabbak, hiszen a fény „Magukból a tárgyakból való” (Dante) és „Mint elhagyott jelek, szabadok” (a tárgyak dicsérete). Némi disszonancia azért felbukkan velük kapcsolatban is, hiszen a rombolás dicsérete tanúsága szerint akkor „költöznek természetes színükbe”, amikor csak terjed, tovább hasad a hasadás, és „a repedés árnyéka végigterült a földön”. A Dante vers nem csupán az idézett, tárgyakra vonatkozó sora miatt érdemel külön figyelmet, hiszen „Időből, időből hány bugyor? / Üreget mar az út” sorai talán a legplasztikusabb képben ábrázolják a költőnő által felidézett időfilozófiát, a Sötéttiszta versei ugyanis a konkrét, lineáris időfelfogástól a lehető legnagyobb mértékben eltávolított, eszmei időben zajlanak. Az időképzetet tematizáló hangsúlyos szöveghelyek továbbá az éjszaka dicsérete mellett a hajnalfelé vagy a „…s mint éjjel-nyíló áloé virágon”, de a kötet címadó négysorosa is az álmok világából indít („álmodban kiáltozol?”), s magának a Danténak a felütése („Alászállsz. Félhomály.”) is az éjszaka megváltozott tudatállapot gondolatával játszik el.
A tárgyak világából kiemelt helyet kap még az üveg, esetleg tükör, ami egyenes következménye annak, hogy a megszólaló a létkérdésnek számító precíz tárgyilagosság okán érzékszervei – így látása – kiszolgáltatottja: „Egy vékony törzsű fát figyelek a tükörből” (féltő). A dolog a karcolás üvegre című négysorosban jelenik meg hangsúlyosan, ahol a „két ág között hintázó / üvegdarab” tömör, kibontatlan szimbólum, amely a szélben az eltörés veszélyével kapja meg súlyát. Brutális kétsoros az élet dicsérete az említett sorozatból, amely minden illúziótól megfosztó, lidérces látomás: „Bevérezett gyerekkézzel / vak üvegen kaparásznak.” s nem sokkal derűsebb képet enged sejtetni a tárgyak dicsérete sem: „Így marad el a föld, az ég, az erdő / szótlan kitér a nézés elől, kifordul. / Lázasan kormozódik az üveglap is.”
Danyi Magdolna korai versei a megfontolt, kimért, visszafogott nyelvi forma és az e mögött, ez alatt rejtező, forrongó, sokszor csak sejtetett, felvillanásaiban, mozaikosságában megjelenő mély feszültség ellentétéből építkeznek. A kiérlelt, csiszolt szövegek, képek egyszerűségében, feszes pontosságában rejlik mélységük, súlyos tétjük is, ami olyan élesen átérezhető, mint – ahogyan tagadás című költeményében írja – „kövek gerincén derekam”.