Egy rajz, amely kapcsán most elégedettséget érzek.
A test két vonallal lett 8-10 másodperc alatt megrajzolva.
Előtte évekig élt ez a motívum, az utóbbi hetekben, napokban több tízszer próbálkoztam, most hirtelen egy reggel meglett. Fél perc alatt. Alig emlékszem, hogy én csináltam. A „vonóm” hullámzása és tónusa megközelíti a zenészekét. A temperált pianissimo fölső C-től (a gépi másolás szinte nem is rögzíti) – a kiáltás fortissimójáig. Két vonásba sűrítve. Az alig hold lehelete már kidolgozott. Utólagos mívesség. Együtt a vonal közvetlen rianása és a festés simogató gondossága.
Most látom, hogy az üvöltés nyersesége nincs benne. Hacsak a vonalak visszafogottságában az el nem fedett, „kitakart” fehér nem üvölt. De ez nem így van. A fehér a Minden, az Összesség. Béke és szeretet, még magányos figuránál is.
Pár hét múlva már merevnek, élettelennek fogom látni ezeket a vonalakat. A változó, eleven lüktetést hiányolni minden milliméterén stb. Pedig az előző ilyen témájú rajzaimnál jobb, életesebb. Mégis milyen messze van a megkérdőjelezhetetlentől!
Anyagáról még csak annyit: kínai tus: koromból készül, a fát „emésztő” tűz anyagából. Áztatott papír: fa és víz anyagából. A rajzoló nád: növény az idő, a föld, az ég, a szél, a víz és a nap (tűz) „alkimikus” üstjében.
És a rajzoló ember? Isten képére lett alkotva… még ma is.
Rajzaim? Mindent eltulajdonítanánk. Valaha természetes volt a névtelen alkotás.
b. z.