Somorai Renáta festészetéről
Somorai Renáta a zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumban tanult képzőművészetet, majd Pécsett szerzett festészetből mesterfokú diplomát. Fordulópontot a Pozsonyban töltött ösztöndíjas félév jelentett a számára, ekkor kezdett igazán rátalálni arra a kifejezésmódra, amely ma is meghatározza a művészetét. Nem sokkal a Pécsre való visszatérése után elnyerte a Fundamenta–Amadeus alkotói ösztöndíját, majd 2019-ben az Országos Művészeti Diákköri Konferencián festészet kategóriában I. helyezést ért el. Vajdaság-szerte számos kiállításon jelentek meg alkotásai, emellett többször állított ki Pécsett, Szegeden és Budapesten is. 2022 novemberében a magyarkanizsai Dobó Tihamér Képtárban, első önálló kiállításán a 2017 óta készült alkotásai szerepeltek.
A síkság és a szántóföldek, a vadnövényes, mocsaras vidékek, a vajdasági táj rendezett káoszának látványa, melyet nem biztos, hogy mindig csodálni tudunk, Renátát megnyugtatja, inspirálja. Ezt az érzést, az őt körülvevő természet szubjektíven átélt atmoszféráját törekszik alkotásaiban leképezni, átadni. Festészetében a természetből nyert impresszióját sajátos módon interpretálja, nem törekszik naturalista ábrázolásmódra. A tájban észrevehető légköri változásokat fokozott átírással viszi a vászonra, különböző tájrészletek más-más nézőpontból való leképzései jelennek meg a munkáin. Az organikus formák nála geometrikus alakzatokká redukálódnak, sőt olykor csupán színfoltokká, halmazokká, gesztusokká vagy csak textúrákká. A természetből származó absztrahálódott elemek egymásra való hatása, kommunikációja és kompozíciója érdekli igazán a művészt. Érdekesnek tartja a közelebbi és távolabbi felületek egymáshoz való viszonyát, a formaképzésben való differenciát, a kép rétegeinek ritmikus mozgását, az alkotóelemek végtelen variabilitását. Az absztrakció lírai vonulatához való affinitásának kialakulására és a figuralitás elvetésére a Pozsonyban töltött időszak alatt került sor, ekkor kristályosodott ki benne, hogy inkább a nézőre gyakorolt hatásra fókuszál, mint arra, hogy különféle szimbolikus tartalmakat rejtsen el alkotásaiban. Egy interjúban így vall a figuralitáshoz fűződő viszonyáról: „Amikor, mondjuk, egy embert jelenítesz meg a képen, azonnal elkezdenek jelentéseket keresni. Megmagyarázni, miért éppen abban a pózban látható, mit akar üzenni. Nekem nincsenek világmegváltó gondolataim, számomra a látvány a fontos, hogy ha egy képre ránéz az ember, akkor jól érezze magát, kimozdítsa az, amit lát. Nem a társadalmi dolgokra fókuszálok, inkább a békére, a harmóniára, a festészeti technikák különféle megnyilvánulásaira.” (Szerda Zsófia: Lassan elkezdünk kommunikálni én és a készülő kép. Hét Nap, LXXVII/46. sz.)
Színválasztása kapcsán sem törekszik naturalizmusra, csupán a kép követelte harmóniát igyekszik megfelelő nüanszokkal teljessé tenni. Leginkább olyan színvilágot preferál, melyben a neutrális színmezők, mint a szürkék, barnák, tört, visszafogott tónusok, találkoznak egy-egy jellegzetesebb, markánsabb színnel, mely által határozottan magára vonva a figyelmet, teret kap egy erőteljesebb jelenet a képsíkon. Képeinek akrilalapjára apránként kerülnek fel a különböző elemek, rétegek. Alkotásain belül mindig több médiumot, több technikát ötvöz. Használ pasztellt, szenet, grafitot, lakkot, különböző ragasztókat, mosószerekkel és számos más anyaggal kísérletezik, élvezi, hogy mindegyik más nyomot hagy. Szívesen készít magának eszközöket rongyokból, hulladékból, kísérletez a különböző tárgyak nyomhagyási mintáival. Leginkább nagy méretű vásznakra fest, melyekhez kompozícióit vázlatfüzeteiben kísérletezi ki. Rendkívül megfontoltan alkot, egy-egy ecsetvonást, gesztust, mozdulatot jól átgondol, megtervez. Van, hogy előre kiválasztott színeket használ, de mindig az utolsó mozdulat, jelenet, gesztus mondja meg, hogy mi legyen a következő lépés. Képein a legkülönbözőbb textúrákkal dolgozik. Sokszor megjelennek kollázsok, ritmusos kalligrafikus felületek, amelyeket a természetben található növények, nádasok, ágak, bokrok, gyomnövények látványából merít, melyek a kompozícióban tömegképzési pontként szolgálnak. Mindez vegyítve lazúrokkal és markáns ecsetvonásokkal, vibráló térhatást eredményez, mellyel a megfigyelő kissé zavarba is jöhet, hiszen felismer a képben valamit, mégis bizonytalan a beazonosított elemekkel kapcsolatban.
Amikor művészetéről beszél, a kínai tájképfestészetből emeli ki a perspektivikus ábrázolásnak azt a formáját, amelynél igen közelről kell nézni a képet ahhoz, hogy a sok különböző képi elemet megfigyelhessük. Hasonlóan kerülnek nála is a különböző részletek a képre, ami miatt nem is lehet egyből befogadni a látványt, de minél tovább figyeljük a képet, újabb és újabb alkotóelemekre leszünk figyelmesek.
A természetnek mindig lesz mondanivalója számunkra, mivel minden korral kapcsolatban áll, a XXI. század túlpörgött hétköznapjaiban pedig különösen sokat jelent kapcsolódni a természettel, ezért is tartja fontosnak Renáta a tájkép feldolgozását és annak sajátos, szubjektív interpretációját. A vajdasági művészettörténetben mindig is fontos szerepe volt a tájnak, művészeink nagyban kötődnek hozzá, hiszen kimeríthetetlen ihletforrás, s erről a legújabb festőgeneráció képviselői is tanúbizonyságot tesznek.
Somorai Renáta alkotásai lélektájként képződnek le a vászonra, dinamikus, meseszerű, néha ridegnek ható és fegyelmezett, de mindenképp kapcsolatot teremtő jelenetek ezek, melyek egy mindenkor aktuális témával foglalkoznak.
