azon az éjszakán
a város fölé nőtt
városban sétáltam,
és emberek helyett
ködlő körvonalakat láttam,
foszló felhőket láttam,
és semmit sem értettem
belőlük, magamból,
mert eltévedtem
a lehetőségek
labirintusában.
egyetlen hasadó pontból
figyeltem, kapaszkodtam
a mostba, idegen érzéssel
a billenő állomáson,
élve átjutni a túlra
vágykép volt,
kényszereim ketrecét
szeretve szorongtam,
féltem a napvihart,
az elmén kívüli
térbe lógott
a létközi semmi,
el akartam oda
és mégsem
akartam menni.
az űr beleszakadt
saját mélységébe,
hideg szél a fülben,
a száguldástól
hamar felejtettem
a létfa alsó lombját,
időn kívüli tudatom
jelenben haldokló
tudatomra ébredt,
nem volt már
szándék a szenvedélyre,
nem voltak tények,
végül távolabb úsztam,
vetődtem vakító partokra,
majd a legmélyebb mélybe,
ahol távoli titok fénylik,
fénylik elszakadva
mindenek rejtélye.