Örvendetes ünnepre készül a keresztény világ. A Megváltó születését várjuk ihletetten. A Messiásét, akit a Jóisten küld fiaként, hogy megváltsa ezt a bűnöktől terhelt emberi fajt. Reménykedve várjuk a Megváltót, mert szorongatottságunk nagy. Hatalmas. Széthullásunk fenyegető. Épp ezért kell a közelgő karácsony ünnepe, amely a szeretetet és a reményt hordozza. A bűnösök megszabadítását a kárhozattól, az elkárhozástól. Jézus születésével felcsillan a remény, a hívőkben a bizonyosság: Messiás születik, lesz megváltás. A próféták jövendölése valósággá válik. Ennél nagyobb vigaszt nem adhat senki más, csak az Örökkévaló.
És felcsillan a jámbor betlehemi pásztorok felett a fényességes csillag, hogy a szerény istállóban megkeressék a kisdedet, a várva várt égi s földi királyt. Ezt a szép jelet követték a tudós napkeleti háromkirályok (ritka magyar nyelvi jelenség számnév után többes számú főnév), akik rég tudták, amit mi még ma sem akarunk, nem tudunk még mindig elhinni: király fog születni, a bűnre hajlamos emberi nem megváltó királya. Az ő emléknapjukon énekeljük fennhangon: Szép jel és szép csillag, szép napunk támad, szép napunk támad. Örömünkben e napon megszenteljük az újat, a tisztát, az új életet, azaz a vizet. Vízkeresztnek is nevezzük ünnepüket. Magunkat és mindent megszentelünk hiedelmeinkben és hitünkben megmaradt aranyvízzel, a kezdetlennel, az érintetlennel, a napkeltekor merített hajnalival, a megszentelttel, amelyet még nem szennyezett semmiféle bűn: sem gyarlóság, sem gonosz garázdaság, sem bomba, sem méreg, hogy tiszta életünk legyen az elkövetkező, a ránk nehezedő sötét időben. Így tudjuk szépnek remélni és látni a napot, a jelet, a fénylő csillagot, amelyet a betlehemi kisded, a Megváltó megszületése ígér nekünk.