mert meghaltak már mindannyian,
szellemük nem vonul hullámokkal.
homlokuk közepétől köldökük mélyéig
ér az elmúlás, amelynek nincs saját
fájdalma, nincs saját története.
mert az ürességnek lényege sincs,
amely érezné nyarak vad perzselését,
telek jeges kopárságát, átmenetek
kibomló távlatait. halk halottak
időben szétfoszló arca maradt itt
mementónak, az ezüstös folyóval
elúsztak nehéz, tágas téridők. fakó
fény borítja a vidéket, ahol éltek
ők mindannyian, akiknek szelleme
nem vonul az égbolt hullámaival,
akik múlása homlokuk közepétől
köldökük mélyéig ér. mert elmentek
mozdulatlan vándorlásra, ahonnan
nincs vissza, bár ők nem tudták,
hogy bizalmuk semmit sem ér,
mert a hideg semmit nem ismerték.
és a csupasz vidék fölött az idő
gomolyog, és a ködös kavargásban
átlátszóvá váltak az arcok, akik
önként választották az elmúlást.
mert az ezüstös folyó az éjszakába
nyúlik, ahol nincsenek válaszok
vagy végek, csak állandó titkok,
lüktető, zajos mélységek, ahol
a bizonyság halál, a káprázat élet.