Hajzler Gabriella művészi világa
Művészi énemből kiindulva nehéz feladatnak tartom, hogy a művész mély érzelmek kavalkádját vigye át a nézőre, amikor az rápillant egy műalkotásra. Nem olyan alkotások ezek, amelyek mellett az ember csak úgy el tud menni, hanem olyanok, amelyek érdekes módon ismerősek, mégis ismeretlenek. Láttuk már, vagy átéltük, amit látunk, de közben tudjuk, hogy ez lehetetlen, mivel először állunk előttük. Milyen érzelmi, szürreális és szimbolikus világ ragad magával Hajzler Gabriella alkotásain, amit magunkénak tudunk érezni, és elvisz bennünket egy tér- és időbeli utazásra, a művésznő lelkivilágába?
Rápillantva valamelyik grafikára, megnyílik előttünk egy valóság feletti világ, ahol nem tudjuk eldönteni, hogy szemlélők vagy résztvevők vagyunk-e. Szürreális képi megoldások ezek, melyek egyszerre mutatják a belső és külső teret, és arra ösztönöznek, hogy részt vegyünk a mesében. Belemélyedve ezekbe a digitális nyomatokba és fotókollázsokba, a szemlélő azon kapja magát, hogy valakinek a lelkivilágában jár. Csendes és nosztalgikus helyek ezek, tele érzelmekkel. Itt-ott egy kukucskáló szempár töri meg a hangulatot. Épületek, ablakok és ajtók, lépcsők, bejáratok és kijáratok, álmok, melyeket megálmodunk, majd újra és újra átéljük. Képek és életképek összeforrasztva, intimitás és kapcsolatok, lelkivilágok és terek, amelyek összekötnek bennünket. Mindezek szimbolikájával ábrázolja a művésznő az urbánus élet mindennapi momentumait.
A technikára illő monokrómia, amelyet a fotolitográfiában, a pusztatűben, valamint a kolográfiában használ, még inkább erősíti a kortárs világ hangulatát. A minimalista színmegoldások, melyeket az Alvók sorozatban láthatunk, továbbra sem enyhítenek ezen az álombeli hangulaton. Csengő üresség, amely a nyugalmi állapotot, az alvás bágyadtságát egy-két vonalban fogalmazza meg. A fehér nehéz dunna, amely szorosan veszi körül az alvókat, akárcsak a pólya az újszülöttet, a valóságtól való elrugaszkodásra utal, és visszahúzza abba a meleg, gondtalan, szende világba, ahol semmi más nem létezik, csak az álom. Éberség-kontraszt ez, amely a materiális világgal ellentétben a lelki nyugalmat ábrázolja. A sorozatban rámutat azokra a mindennapi, ismétlődő tényezőkre, amelyeket már „alva” végez az ember, bármiféle gondolkodás és átgondolás nélkül.
A közös tényező, amely összeköti ezeket a képciklusokat, az az ismétlődő érdeklődés a megfoghatatlan iránt. Lehetnek azok álmok, kapcsolatok, életek vagy történetek, amelyek mint vonal-, forma-, sziluett- és fényképrészletek jelennek meg az alkotásokban, ezeket pedig a néző fantáziája kollázsolja tovább. A Fragmentumok ciklusban sziluettként ábrázolja mindennapi életünket, vagy a mindennapok személyiséget és testet öltenek magukra olyan emberek képében, akik fontosak a művésznő számára. Helyek, épületek és városok, ahova elutazunk álmunkban, fantáziánkban, vagy igazából mindegy, hová, a lényeg, hogy emlékezünk rájuk. Gabriella ezt a témát a grafikái mellett a festményein is feldolgozza. A nemrég megnyílt Kilátások (Pogledi) című kiállítása is ezt mutatja. Palettája kék és kékesszürke, a néhol felvillanó sárgával, amely álomszerű, de még inkább emlékszerű. Egyik kedvencem a sorozatból az Árnyékok, amely a Puskin utcai épület szürke homlokzatára – ahol a gyerekkorát töltötte – a fákról rávetülő árnyék zsibongó játékát festi meg. Visszatekint a múltra és a múltbeli értékekre, foglalkoztatja a hovatartozás és a vallás témája. A festményein megjelenő galamb archetipikus szimbólum: a kereszténységben a Szentlelket ábrázolja, az élet, a megszabadulás és a béke jelképe, a zsidó hitvilágban az olajágat hordozó galamb a béke szimbóluma, a hinduizmusban pedig a szellemé. A kék szín a lelkiállapotra utal, a „kitisztulás” állapotát jelképezi. Jung szerint a kék a magasság és a mélység, a fent és a lent egyben. A kék szín olyan ősi elemek sajátja, melyek meghaladják az emberi gondolkodás határait. A végtelenséget juttatja eszünkbe, a határtalanságot és a szabadságot.
Az ezekkel a finom energiákkal behálózott képek reflektálják Gabriella személyiségét és világát. Kitartó és határozott, ugyanakkor gyengéd és nyugalommal teli. Emlékszem, még elsőéves egyetemista voltam, amikor ő már végzős, linómetszeteltünk a grafikai teremben, ő meg, mint minden példás tanuló, nem is sejtve, hogy megkapja a legígéretesebb fiatal grafikusnak járó díjat, röpdösött az egyik grafikai préstől a másikig.
Ezek a tulajdonságai később is megmaradtak, amikor kolléganők lettünk. Tündéri megjelenésével, kék szemével, göndör, szőke hajával és egyedi öltözködésével kitűnt a többi „mindennapi” művész közül. Imádom azokat az ingeit, amelyeken pici állatocskák bújnak el a pöttyök vagy vonalak mögött. De még inkább azt, hogy a művészek soha nem tudják eltitkolni művészi énjüket: festék az ujjaikon, szénfolt a homlokukon vagy éppen egy festékcsepp a nadrágjukon árulkodik mivoltukról.
Szabadon mondhatom, hogy az életet is a művész szemével nézi. Azok a diákok, akik olyan szerencsében részesültek, hogy Gabi tanította őket – nemcsak képzőművészeti grafikára, hanem rajzra és formaelméletre is –, a tudáson kívül olyan életleckéket sajátíthattak el, amelyeket más tanártól aligha kaphattak volna meg. Odaadóan, igazi mentorként követi a tanulókat a középiskola után is, számos kiállítást és foglalkozást szervez nekik.
Nemcsak emberszerető, hanem állat- és természetvédő is. Ez körülötte mindenütt megnyilvánul. A ház, amelyben lakik, olyan idődimenzióról árulkodik, amelyet feltár a művészetében is, amennyiben jól megfigyeljük alkotásait. A nagymamájától örökölte, és ragaszkodik hozzá, nagyon fontosak számára a szerettei és azok emlékeinek megőrzése.
Ha a művészeket és azok értékrendszerét nem ismerném, akkor azt mondanám, hogy egy régi ház, hatalmas benőtt udvarral, de én látom benne a lelkét, Gabik lelkét, és mindazokét, akik itt laktak. Generációk nyoma, léptei és illata kering a levegőben. A régi konyha, az új mozaikok a falon, egy készülőben lévő, új vitrázs a bejárati ajtón. Hallom a padló recsegését, és látom a Nagymamát, ahogy megfőzi a reggeli kávéját, amit a kis fehér kredencből vesz elő. A kertben fogyasztják el. Virágok, növények, fák, család és a Föld, mind szimbiózisban. Mindennek megvan a maga helye, nyugalom van.
