A szerelem apoteózisa: Minek nevezzelek?
Petőfi mintegy kétszáz (s ezek közül közel száz Júliához írott) költeményből álló szerelmi lírájának csúcspontjához érkeztünk. Nem mintha a Júliához vagy a Reszket a bokor, mert…, a Szeretlek, kedvesem vagy a Válasz kedvesem levelére ne lehetne egy-egy serpa, vezető a Himalája legmagasabb pontjához. De az a legmagasabb orom bizony a Minek nevezzelek?
Ismét Vörösmarty sugalmát érezzük már a címadásban is: „Nem érez, aki érez szavakkal mondhatót.” Képzeletbeli lény iránt nehezen lenne fölfogható ilyen vallomás. A Tündérálom mögött is valós személy, Csáfordi Róza alakja sejlik fel, mint ahogy József Attila Ódájának ihlető asszonya a Lillafüreden megismert művészettörténész, Marton Márta.
Ugyanakkor a Minek nevezzelek? olyan magasságokba lendül, hogy az egyéni vallomás személyessége valamiféle személytelen megsemmisülésbe vezet, ezért is adtuk a címet: a szerelem apoteózisává válik. Más szóval, a beteljesült szerelemhez vezető út törvényszerűségeit állítja elénk.
Ezt a lelkesedést, ezt a felfokozottságot csupán kettős refrén szoríthatja össze, erős pántok közé kényszerítve a hordó dongáit. A szétfeszüléssel, az Etna kráterébe hulló empedoklészi megégéssel szemben csak ez lehet védelem.
Mivel is kezdődik ez az emberfeletti magasságokba röpítő vers?
A „merengés”-sel. A „merengés alkonyában” időmegjelölésével. „Az elmélkedésnek égetvén lámpáját” (A táblabíró).
Egész életünk belesűrűsödik a várakozásnak, habozásnak, elmélyülésnek, késlekedésnek, önátadásnak, bizonytalanságnak, bizonyosságra törekvésnek ebbe az összetett és nem is egykönnyen leírható, jellemezhető, értékelhető magatartásába. Az indulásnál máris megáll a vers. Méltó a kezdőmondat kérdéséhez. Az élet maga csupa kérdés – annak, aki komolyan, felelősséggel kívánja végigélni. Hogyan mondja majd egy Petőfi-utód?
Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.
(Ady Endre: Az eltévedt lovas, 1914. november)
A Petőfi-vers végighullámzása azonban nem csak a kettős refrén miatt zajlik le igen rendezett, mondhatnám, megrendszabályozott keretek között. A versszerkezet gondosan felépített és nyomon követhető. Az első versszak a szeretett nő szép szemébe néz, a másodikban e szem tekintetéről lesz szó (vagyis megmozdul a szem, sőt, „rám röpíted tekinteted”), a harmadikban az arc másik hangsúlyos része, a száj „zendíti meg hangjait”, csupán a negyedikben „olvad össze lelkünk”, „a csók tüzében”, hogy ezáltal az ötödik máris elhozza az eksztázist, csúcspontján lenyugodva, ismét átadva magát a kezdet merengésének, ezúttal azonban már nem különálló személyként, hanem hitvesével – „Édes szép ifjú hitvesem” – maradandó egységben. Ez az egész szerkezet a Genezisből Jézus által felidézett „többé tehát nem kettő, hanem egy” – a lelki ragaszkodás és a testi egyesülés – bibliai útját mintázza. A Bibliához köti az Énekek éneke felépítésével, elragadtatott múltidézésével való rokonsága is.
Az első–negyedik versszakban a képek és képi hasonlatok természetessége és bősége az uralkodó. A szem mint esti csillag, annak mindenik sugára a szerelemnek egy patakja, mely az imádó lelke tenyerébe fut; a tekintet szelíd galamb, melynek mindenik tolla a békesség egy olajága, s aztán, ha kép helyett már csak a tapintás adhatja vissza e tekintetet: „…lágyabb a selyemnél / S a bölcső vánkosánál”. A hang, melyet kedvese hallat, szinte varázserőt hordoz magában, a száraz téli fák ágait is kidomborítja, elővételezvén a tavaszt, hogy énekelhessen a csalogány. Itt, a harmadik versszakban hangzik el a leginkább biblikus kifejezés a tavaszról, „a régen vált megváltóról.” A negyedik versszakban a csók – vele kezdődik Salamon király Sir Hassirimje, a „legszebb ének” is – a rubintkő és a tűz képzetét hozza, s egyben a földi világ tér-idő viszonyait alapjaiban rendezi át, kivált az időbeliség tekintetében. „S eltűn előlem a világ, / Eltűn előlem az idő, / S minden rejtélyes üdvességeit / Árasztja rám az örökkévalóság –”. Mintha csak a János Vitéz végsorai elevenednének meg újra:
Halált nem ismerve élnek boldogságnak;
Nem szükséges nekik sem étel sem ital,
Élnek a szerelem édes csókjaival.
Mintha a létezés szélkereke vagy óriáskereke megállna most, ezzel a békességgel adózván minden mozgás és tett végső okának, a szeretetnek, szerelemnek, melynek apoteózisával zárul Dante Isteni színjátéka is: „A szeretet, mely mozgat minden Napot és csillagot.”
A befejező, hatodik versszak uralkodó retorikai jegyei a metonimikus kifejezések, allegóriák („Boldogságomnak édesanyja”, „Képzelet tündérlánya”) és allegorizáló fogalmak („remény”, „ragyogó”, „valóság”, „egy világnál többet érő kincs”), s midőn már fokozni lehetetlen a fokozhatatlant, a hétköznapi beszéd szintjére való hirtelen visszatalálás, a Himalája-csúcsról egyszerre a tengerszintre:
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?
Az ihlet felfokozottsága olyan retorikai-poétikai áradást idéz elő, hogy sem kötött ritmus, sem rím nem tehetné tökéletesebbé a versbeszédet, szinte el is felejtkeztünk keresésükről a képek patakzó bűvöletében. Képet és költészetet is azonban a szív zenéje diktál, a lélek odaadása, teljes átadása, mely a szerelmi vallomást őszintévé, valóságossá és élővé teszi. 1848 januárjában fogant a vers, midőn a pesti albérletben a féléves házasok még aligha tudhatják, hogy rövid két hónap múlva az események gyors vágtája forradalmat, szabadságharcot hoz, vagyis megint a szélcsend ajándéka e vers, mint a költői mézeshetek nem egy költeménye 1847 szeptemberében–októberében, s mint később az Itt van az ősz, itt van újra 1848 őszén vagy a Pacsirtaszót hallok megint… 1849. március 8-án. S ne feledjük: a Szép Napkeletnek… után, mely az örök életet nem mint János vitézbeli tündérálmot, hanem hitvesétől hallott valóságot helyezi el a költő lelkében.
Petőfi Sándor
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnák először…
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békeség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha megzendűlnek hangjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának,
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek?
Boldogságomnak édesanyja,
Egy égberontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedűli
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?
(Pest, 1848. január.)