Szétázott akvarell a jelenem s a múltam.
Már amikor apám
ujját fogva járni tanultam,
oly idegennek éreztem
talpam alatt a rögöt,
inkább rám hulló árnyéka fölött az
eget bámultam folyvást,
meg-megtorpanva, az újtól való szorongást
színlelve percekig álltam egy helyen,
majd hirtelen,
félrelökve a biztonságos kezet,
hasra vágtam magam.
Már bátran bevallhatom: a zuhanást
élveztem olyankor, az arcomba
suhintó levegőt, a bódító
pillanatot, mely akkoriban
még annyiszor megadatott
nekem, két biztos pont között a sikongó lebegést,
amely – bármily kevés
ideig tart is, többet ér s oly más, mint az
anyaföldön járni tudás. Később is, amikor Pesten
barátom padlásáról leestem,
zúzódott testem görcsölt,
de lelkem hónapokig ég s föld
közt lebegett,
őrizve anyaggá préselt
énemben az eget.
S hogy miért nem lettem ejtőernyős? – kérded.
Hisz tudod: valami nagy hős
sohse voltam, így ragadtam meg ebben
az áporodott porban, ahol újra
meg-megállok, vagy az őszi esőkben
lábam elé révedve dögönyözöm a sarat.
Csak álmaim peremén ragadt
meg a néhai érzés, hogy zuhanok
olykor a mennyből a földre,
a felhők közt pörge
kalapos angyalok
bámulnak az esőfüggönyök mögül,
míg le nem érek, s nem rúgok az ágy
végébe egy nagyot.
Kivételesség-tudatom is elhagyott,
s néha már magamat
is győzködöm: csak hazudtam,
hogy egykor szárnyam volt,
és röpülni tudtam…