Napló az 1848–1849-es magyar szabadságharc eseményeiről
Kevés a föllelhető korabeli beszámoló az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc délvidéki eseményeiről, a véres összetűzések történetei jószerével a visszaemlékezések nyomán rajzolódnak ki a kései utókor előtt. Ritka kivételt jelent az 1930-ban Aradon megjelent A pancsovai minorita rendház naplója (1718–1850) című kiadvány, melyet Wild Endre fordított latinból, és látta el értékes bevezetővel. Wild leírása szerint a kiadvány az Assisi Szent Ferenc által alapított conventualis minorita rendnek Szent Erzsébet pártfogása alatt álló magyarországi rendtartományhoz tartozó, egykor a Segítő Szűz Máriáról, később Borromei Szent Károlyról nevezett pancsovai tisztelendő rendház naplója. „Vezetni kezdtük nt. Wilkovszky Vendel atya házfőnöksége és plébánossága alatt az 1791. évben, városunknak a török ellenség részéről történt második megszállása és elpusztítása után.”
A kötetben a požarevaci békekötéstől 1800-ig terjedő évtizedek eseményeinek csak rövid összefoglalása olvasható, a naplószerű beszámoló az 1801. esztendővel kezdődik. Az első bekezdésekben – a krónikási szándékról árulkodó módon – amolyan, az előzményekről tájékoztató kortörténeti összefoglaló olvasható: miután Savoyai Jenő herceg seregei 1716-ban Temesvár városát s vele a Bánát legnagyobb részét, következőleg Pancsovát is visszaszerezték a császári-királyi jogarnak, s a következő esztendő augusztus 18-án a vitéz hadvezér magát Belgrádot is szerencsésen elfoglalta, megtörtént a „pozserovaci (sic!) békekötés”, melynek értelmében Temesvár s a hozzá tartozó területek újólag „a felséges császár tulajdonává lettek, a visszahódított vidéken a császári-királyi törvényszolgáltatás és a római katholikus vallás kezdett lassankint gyökeret verni”. A napló visszatekintés-szerűen megjegyzi: az 1804. év februárjában Szerbiában a rácok elhatározták, hogy a már oly hosszú idő óta hordozott „szörnyűséges ottomán igát” lerázzák, és nyíltan fellázadnak ellene. A naplóíró szerzetes egyformán sajnálkozik a szenvedő köznép sorsa és a kieső termés felett.
Az 1848. év azután – úgy tűnik – egyszerre meghozta a krónikás számára a méltó feladatot. „A Franciaországban kitört lázadás nem sok jót ígér! – olvasható az első magyar nyelvű bejegyzés a naplóban, melynek nyelve eddig kizárólag a latin volt. – Remény és rettegés közben lessük a friss híreket. Már jött is egy új: Bécsben, a különben oly békés és csendes császárvárosban is kitört a forradalom. Vér folyik az utcákon. Az országlás régi rendje megváltozott. A világhíres miniszter, Metternich száműzetett. Néhány nap múlva Pesten is nagy népmozgalom indult meg. Új alkotmányt adtak, magyar minisztériumot alapítottak. Az adófizető (jobbágy) népet felszabadították urai hatalma alól. […] Minden magyar ajkán e szavak lebegnek: »Szabadság és Egyenlőség«.” A naplóbejegyzések elárulják, hogy iskolázott, az események jelentőségét tisztán felismerő írástudó rótta a sorokat. Mondatai tömörek és felettébb drámaiak. Egészen bizonyos, hogy a szabadságharc eseményeit egyetlen személy rögzítette, aki lépten-nyomon elárulta a magyar forradalom iránti rokonszenvét. Június 1-jén érkeztek az első hírek a szerbek betöréséről, „akik Zimonyon keresztül Karlovicig akarnak hatolni”. Június 21-én csapatosan szállítják a falvakból Pancsován keresztül az elvakult fölkelőket, akik „rakoncátlanságukkal és ordításukkal megfélemlítik a békés lakosságot”. Hírek érkeznek arról is, hogy a magyarok ellen támadó szerbek Perlaszon és Alibunáron két nagyobb tábort ütöttek. A július 15-ei bejegyzés szerint: „A beképzelt felkelők már hetekkel ezelőtt hirdették, hogy a mai napon bevonulnak Budára. Azért, hogy valami mégis történjék, éjjel a perlaszi táborból megindultak észak felé, de miután az écskai hídról ágyúkkal üdvözölték őket, és az erdőből a katonaság rájuk tört, délelőtt 11 óra tájban táborukba visszavonultak.” 1849 februárjában és márciusában azután a szerbek a magyarok által elhagyott egész Bácskát és a Bánságot végigpusztították. „A magyar lakosság elmenekült falvaiból Szeged felé. Különösen Zentán kegyetlenkednek a szerbek a magyarokkal, több mint kétezret lenyakaztak. Szegedet is meg akarják támadni.” A dicsőséges tavaszi hadjárat történései a krónikást is magukkal ragadták, lelkesen üdvözölte a honvédeket: nagy volt a felfordulás, a szerbek a rabolt holmikkal átkelési lehetőséget kerestek a Száván, de csónakot csak aranyért lehetett bérelni. Augusztusban azonban bizonytalan hírek érkeztek a déli határszélre: „Halljuk, hogy a császári katonaság orosz segítséggel Budát s Pestet elfoglalta.” 9-én „a magyar hadsereg hirtelen parancsot kap Pancsova és a határ elhagyására. Estefelé az összes magyar katonaság csendben távozik”. Egy nappal később „az itt maradt magyar tisztek közül néhányat a császáriak Zimonyba visznek fogságba. Reggelre kelve félelem szállja meg a lakosságot, nehogy valami baj történjék az ittmaradtak és a bejövők között”. S utána már csak tétova sorok következnek, érezhetően több a hallgatás, mint az események őszinte rögzítése. Wild Endre szerint a naplót 1850. szeptember hó óta felületesen vezették, sőt érthetetlen okból 1852-ig a bejegyzések szünetelnek, csak 1852 novemberében folytatódik.
A pancsovai minorita rendház naplója (1718–1850) című kiadványhoz írt bevezetőjében Wild Endre elmondta: a napló magyar szövegét a háború alatt, 1915-ben rendezte sajtó alá Wittigschlager Károly pancsovai nyomdájában. Kézirat gyanánt mindössze 50 példány készült. „A következő év elején hadi szolgálatban az aradi várban történt áthelyezésem után a munka megakadt, és a kinyomott ívek öt példány kivételével a pancsovai minorita rendházban maradtak.” Az eredeti naplót azonban sikerült Aradon a rendfőnökség irattárában elhelyezni. A békekötés után a minoritáknak távozniuk kellett Pancsováról. A rendház minden vagyonával a horvát papok kezébe került; így a kinyomtatott naplóívek is, melyeket tőlük „a mai napig sem sikerült megszerezni” (1930).