Harkai Imre X-ei

Harkai Imre X-ei

Harkai Imre (1952.11.1. – 2004.1.11.

 

Néha az emlékezés írásra késztet.

Írásra, ami valójában semmin sem változtat.

Mindez töprengés csupán mulandóságunk felett.

 

Sarokpontok

 

A kezdet Csantavér, a fontos helyszín mégis Topolya, az álmos vidéki kisváros, belesüppedve a múlt század utolsó harmadába. Az utak porát még jobbára szekerek verték fel, melyek a kora nyári hajnalokon a határba tartottak, az alkonyban meg éppen onnan igyekeztek a település valamelyik portájára.

  Megismerkedésünk idején szépreményű középiskolások voltunk. Ő még, én meg már. Három év korkülönbség bizonyos életszakaszban nagy idő.

  Amikor Gyantár Laci barátom révén találkoztam a nyurga, halk szavú fiúval, csak annyit tudtam róla, hogy Szabadkára jár az építészeti technikumba. Bentlakó volt, így aztán hétvégeken próbáltuk megváltani a világot. Szinte mindenről véleményt formáltunk, és mindenen vitatkoztunk! A kezdetek elsősorban irodalmi próbálkozásokról szóltak. Verseket írtunk, szabad-, majd számverseket… Ma is őrzöm a füzetet, amelybe ő is bemásolta néhány alkotását. Egyfelvonásosát elő is adták osztálytársaival, novellája pedig a Magyar Szóban látott napvilágot.

  Gyorsan bezzeggé lett! Sokat adtunk szavára, noha nem törekedett társasági véleményvezérré válni közöttünk.

  Belgrádba került, az építészeti fakultásra. A nagyváros elkápráztatta pezsgő kulturális életével. Legtöbbször arról beszélt, ami friss élményként megérintette. Történeteit úgy hallgattuk, akár az obsitosokat volt szokás egykoron!

  A fiatalság türelmetlen naivitásával oda jutottunk, hogy irodalmi lap indítását határoztuk el! Buzgólkodtunk, mintha csak és kizárólag rajtunk állt volna a megvalósítás lehetősége. Hetekig töprengtünk a tartalmon, arculaton. Aztán kitaláltuk, hogy a lapot Fénypontnak fogjuk elnevezni, mert fényt, színt akartunk vinni a kisváros életébe. Fejlécét a fellelkesült egyetemi csoporttársai tervezték meg…

  Általában a nyári hétvégéket tartottuk alkalmasnak a világváltó beszélgetésekre. Szombat esténként a hotel teraszán üldögéltünk, egy pohár vermut vagy sör mellett. Néha zárásig. Punyi, a már életében legendássá lett pincér számos alkalommal tessékelt ki minket, mondván: záróra! Aztán hazafelé, az utcánk végén, Mernyák borbély műhelye előtt, a két akácfa közötti kispadon ülve folytattuk a beszélgetést. Sokszor ott hajnalodott ránk.

  Gyorsan peregtek az évek. Észre sem vettük, hogy majd két X-szel a vállunkon, a felnőttkor küszöbére léptünk. A nagybetűs élet ekkorra már a szemhatáron lopakodott, Bácska magas ege alatt.

Harkai Imre X-ei
Szerző: Pulai Árpád: Introspekció

 

Kutatások

 

Emberré, felnőtté érésünk egyik kétségtelen jele, számunkra mérföldköve, a tudomány világával való kacérkodás. Elsőként a bennünket körülvevő értékekben merítkeztünk meg. Az a két nyár, amikor felfedeztük a város építészetét, tanyavilágát, döntő fontosságúnak bizonyult. A kutatási élményt annak köszönhettük, hogy mint a tanyákról szóló könyve bevezetőjében írta: „…a kötelező nyári gyakorlat elől menekültünk a kisváros tervezőirodájának félhomályából. Mármint ő, Cservenák Lajossal együtt. Okosan akarta eltölteni a gyakorlatra kijelölt időt.

  Megkérdezte, hogy van-e kedvünk némi pénzmagért részt venni az építészeti örökség felmérésében.

  A munka magával ragadott. Meggyőződésem, hogy az akkor szerzett tapasztalat indított el azon a pályán, melyen életem jó részét töltöttem. Akkor találkoztam a néprajzzal, amely később hivatásommá lett.

  No de vissza az első nyárhoz! Mielőtt elindultunk volna, Imre egy szabályos eligazító megbeszélést rögtönzött, kezében a város térképével, melyen megjelölte a tervszerűen kialakított, bejárandó körzeteket. Aztán az első napok tapasztalata alapján tagolta a hátralévő kutatási időt, egységekre lebontva a feladatokat.

  Naplót vezettünk, amely a fényviszonyokról is tartalmazott feljegyzéseket. Be kellett osztani a harminchat képkockás filmeket. Ezért sokkal alaposabbnak, precízebbnek kellett lenni. Ő alapjáraton az volt, a részleteket illetően is!

  Szóval jártuk a várost. Hol itt, hol ott keltettünk feltűnést a rajzolással, méricskéléssel, fényképezéssel. A hónap elillant, a munka pedig a következő évben, 1972 forró, aszályos nyarán folytatódott. A tanyavilágot, vagy ahogy Topolyán mondják, a szállásokat jártuk. Megint csak térképpel, eltervezett rend szerint kerékpároztunk a dűlőutakon.

  Mindig volt megbízólevelünk, mert a rend éber őrei figyeltek mindent és mindenkit. Az egyik hétvégén már éppen befejeztük az aznapra és arra a hétre tervezett kutatómunkát, amikor nem várt izgalmak elé néztünk. Hazafelé tartva, a város alatti vendéglőhöz érve egy motoros rendőr állt meg mellettünk. A filmeket követelte, mondván: jelentették, hogy hidakat fényképeztünk a szállások között. Imre próbálta győzködni, hogy a tervezőiroda megbízásából ügyködünk. Ám mindez semmit nem ért. Ekkor azt javasolta, hogy a filmeket a bűnügyi laborban hívják elő. Szerencsére a rendőr rábólintott az ötletre. Időbe telt, míg az egyenruhás visszahozta őt a teljes előhívott anyaggal.

  Aztán évekre elváltak útjaink: ő befejezte, én elkezdtem az egyetemi tanulmányokat. Ki-ki a maga feladatainak próbált megfelelni, majd egy újabb bő X-szel a hátunk mögött, ismét közös kutatások, könyvek következtek.

  Megint nyarakat kell emlegetnem, méghozzá magyarkanizsaiakat. A Tisza-parti táborok idején nyílt alkalmunk együtt dolgozni.

 

Örökségmentés

 

1983-ban jelent meg a Temerin népi építészete, amely meghozta számára a szakmai elismerést, majd 1991-ben napvilágot látott a Topolya építészete is. Ahogy a kutatás, úgy a könyv is átfogta a kisváros építészeti hagyományait. A népi építészet mellett a parasztpolgári is tág teret kapott benne.

  Kiváló szakmai kapcsolatait kihasználva még 1991-ben megjelent az általa válogatott A Vajdaság népi építészete című kötet a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum kiadványsorozatában, közreadva a vidékünkön akkor folyt kutatások szétszórtan, lapokban és folyóiratokban megjelent eredményeit.

  A század utolsó évtizede igen termékeny időszaka volt életének. Ekkor írta jelentős összefoglaló művét, a Házrendszerek és szerepük a magyar népi építészetben címűt (1995), amelyben a lakóház struktúráira helyezte a hangsúlyt. Módszerével sikerült a korábbinál jóval árnyaltabb képet festenie a Kárpát-medencében lakó magyarság házvidékeiről.

  Tervszerűen vállalt feladatokra 1996–97-ben a magyarkanizsai Veszendő Értékeink Nyomában elnevezésű nyári táborok idején került sor Adorjánon és Martonoson. Érdekesen, izgalmasan teltek a nyárközépi sokadalmak. Rendszeres vendége volt az eseménynek, építészeti hagyományokról, majd kutatásmódszertanról több ízben tartott előadást. Aztán célirányosan kidolgozott, kérdőívekre épülő terepmunkák következtek.

  Majd a kérdőívek adataira alapozva elkészült az Adorján népi építészete (1997) kötet, ahol egy falu épületállományán belül bizonyította elméletének igazságát, módszerének használhatóságát, egyszersmind a strukturalista tipológiavizsgálat eredményességét.

  Rá egy évre, 1998-ban már a Topolya mezőváros tanyarendszere című könyve jelent meg. Elhelyezve térben és időben a határbeli gazdálkodási telephelyeket, bemutatva a paraszti hagyomány szívós, meg-megújuló példáit.

  Szerkesztője és szerzője is a Topolya monográfiája 1750–1945 című kötetnek 2001-ben. Valójában ennél a többszerzős összefoglalásnál mutatkozott meg a rá oly jellemző integráló, tudományszervező magatartás.

  Végül, nem sokkal halála előtt foglalta össze a tartomány magyar lakosságának népi építészeti hagyományait, A Vajdasági Magyarok Néprajzi Atlasza kommentárkötetében (2003).

  Idejét racionálisan beosztó kutató, oktató volt. Pesten és Szabadkán, nem középiskolás fokon, építészetet tanított. Tanulmányai, könyvei avatott szakmai jártasságát tükrözik, műveit sok néprajzi tanszéken a kötelező olvasmányok között találjuk.

  Topolya sokat köszönhet neki a műemlékvédelem terén kifejtett munkássága okán is, hiszen mára pótolhatatlan épületek lettek volna az enyészeté, ha nem irányítja azokra a kisváros vezetőinek figyelmét. A tájház 1984-ben került községi tulajdonba, majd a kovács- és bognárműhely következett 1986-ban. A szélmalom hosszabb és regényesebb történet, hiszen megvétele 1976-ban történt, ám az áttelepítés csak 1984-ben valósult meg. A próbaőrlésre pedig 1987-ben került sor.

  Csak zárójelben jegyzem meg, hogy nem akármilyen teljesítményről van szó. Másutt kiemelt intézményes háttérrel – főként szabadtéri néprajzi múzeumok szakembergárdájának összehangolt tevékenysége eredményeképpen – valósultak meg hasonló munkák. Ezek a berendezett épületek napjainkban is látogathatók.

  Mindez csak egy szegmense a műemlékvédelmi tevékenységének, hiszen Topolyán a helyi viszonylatban jelentős épületek rekonstrukciója szintén az ő nevéhez fűződik. Ilyen a zsidó hitközség épülete, melyben a városi könyvtár kapott helyet, és a Kray-kastély, amely visszanyerte eredeti díszeit, és ma a város múzeumának ad otthont.

  Részéről így zárult a huszadik század sokadik X-e.

 

Hiánygyarapodás

 

Sosem gondoltam volna, hogy a hiány is gyarapodhat. Harkai Imre öt X-szel a háta mögött távozott. Emlékét idézve, nemléte jószerével még ma is felfoghatatlan. Ahogy sorjáznak az esztendők, egyre halványodik alakja, de nem halványodnak tudományos eredményei. Sőt! A róla, munkásságáról szóló korábbi emlékezések számomra valójában a hiányt gyarapítják, az űrt tágítják, amit maga után hagyott.

  Eredményei, megállapításai ma is érvényesek, további vizsgálódásra, elemzésre ösztönöznek. Itt utalok újfent egyik legfontosabb munkájára, amelyben áttekintette a Kárpát-medence házrendszereit. Ez a munka azért fontos, mert a szerző új szempontok szerint vizsgálta a kérdést. Hangsúlyozta, hogy műve nem a történelmi megértést szolgálja, hanem házrendszerek képleteit állítja fel egy adott területre vonatkozóan. Új utakra lépett. Kutatási módszerére alapozott az elméletével, választ adott arra a kérdésre is, hogy mitől lesz sikeres egy-egy háztípus a vonatkozó területen, és miért építenek variánsokat a kérdéses terület más-más etnikumhoz tartozó lakói.

  Ez egy merőben más szempontú elemzést mutat. A hagyomány nem kötötte gúzsba a gondolkodásmódját. Merthogy a hagyomány az éppen a hagyománnyal való foglalatosság, nem pedig egy tárgy, amelyet ünnepélyesen megfogdosunk, majd a sarokba teszünk. A hagyomány megértése meg is változtatja őt magát – olvashatjuk Esterházy Péternél.

  Az életművek egyik jellemzője, hogy néha-néha megfeledkeznek róluk. Majd jönnek újabb generációk, melyek megint felfedezik maguknak a korábban elfeledettet, hogy reá építve további tudományos eredmények szülessenek.

Hiszem azt, hogy az ő hiányának is ez a sorsa, jussa.

 

Epilógus: a hiányzó ikszek eredője

 

Éppen tizennyolc évvel ezelőtt – majdnem két X-nyi idő –, egy hideg januári napon, Aszódon ért utol a tragikus hír: Harkai Imre nincs többé. Önszántából szállt be Kharón ladikjába. A mogorva révész, ott a Sztüx partján, végigmérte barátomat, és a feléje nyújtott oboloszra fejét rázva annyit mondott: – Te már megfizetted szolgálatom díját. Azzal ellökte a parttól a ladikot, és szótlanul evezni kezdett. A tervezőmérnök elhelyezkedett a csónak orrában, kissé szomorkás mosollyal nézte a ködbe burkolódzó túlpartot, az ismeretlent, ahová tartott. Hallgatta az evező után loccsanó víz hangját.

  Nem kérdezett, mert tudta, hogy Kharón úgysem válaszolna.