1
bárányt szülsz, izzadsz, téli ég alatt
forró combjaid közé nyúlok, kihúzom a hasadból,
fél egyedül megszületni
nem termett még benned semmi, ami élne, így
véres szájába fújom sötét tüdőm mindenét
véres szalmával dörzsölöm csupasz hasát
véres anyja sír, bőg: ennek élnie kell
fehérbárány nem halhat meg ilyen vörösen
fehér fogak közt halált lehel
ha élni is szeretne, egyedül kell világra jönnie
nyúzott bőrével takarom be apró tested
hideg éjszaka az, ami ilyen kegyetlen
ne vegyen el két életet, vigyázlak
de a halott bárány súlya a melleden azt akarja
hogy te se lélegezz
2
dideregsz vagy félsz
önmagad reszketése a bordáid közt
a párnakőhöz csapkodja a fejed
közben ikrek csillagai alatt rugdosod
áporodott otthonod, a testem
reggelígérő szemmel nézem
apró sejtek kényszerítenek a hidegre
maradtunk volna állatok
tudatlanságban forgatnád álmod
ahogy édes húsát
forgattad nyelveddel
bűnbánó szavaid zaja közt
nincs isten, aki megbocsát
de én itt fekszem melletted
egy maréknyi testhővel
homlokodra pattintok
álmos tüzet – hajnalban az is kialszik
összeszűkölő ereid kiáltására
ébredek
reggelre elvesztél a tejködben meztelen
arra gondoltam, bemászhatnék a véredényeiden át
egészen a mellkasod közepéig
3
zöld harmatszálak közt
tévelygő felhőket követünk haza
nem egészen sárga reggelbe takaródzva
magányt lehelünk egymásra
éles pillantásodtól előttünk
botorkáló bárányok bőre bomlik le
mint az elkülönülés csészelevelei
tanítjuk őket nem ragaszkodni – elengedni
mint egy termés a kocsányt
a hullás szükségszerűsége