Szabadság, szerelem
Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.
(Pest, 1847. január 1.)
Ahogy Illyés Gyula írja, „háromszoros ünnepen” lepte meg magát Petőfi ezzel a hatsoros versével. 1847. január elsején, az akkori idők törvényei szerint 24 évesen lett nagykorú; születésnapja volt; s egyben újév. Az előző év szeptemberében talált rá élete párjára, akivel kapcsolatban kétségei sem voltak, hogy jövendő felesége lesz, s hatalmas költeménnyel adózott mindjárt annak a felismerésének, hogy minden addigi szerelme „költői ábránd volt csak, mit érzett”. Megújuló szerelmi költészete ekkor már túl van többtucatnyi költeményen, és olyan csúcspontokat ismer, mint a Reszket a bokor, mert… Ha küzdelmes hónapok állnak is előtte az eljegyzésig és a megismerkedésük egyéves évfordulójára helyezett esküvőig, addigi hányt-vetett, valóban „vándorlegény” (más verse szavával: „vándormadár”) élete befejezése felé közelít, újabb, napvilágosabb mezők felé tárulkozva ki. Az életsors egyik – egyéni – szála tehát kibogozódott, kisimult, ámde nem úgy, hogy a másikat, a közösségbelit félrevetette volna, hanem éppen ellenkezőleg, sikerült egy marokba ragadnia mind a kettőt, legalábbis a gondolat, az elhatározás, a jövőt előlegező tudatosság szintjén. Márpedig, mint az eddigiekben is bőven láthattuk, Petőfinél minden ezen a síkon dől el, mint egy igazi gondolkodó ember és gondolati költő esetében.
E vers, amelyről most szólunk, ha mégoly rövid is, hallatlan erővel és súllyal ad nyomatékot jövendő életprogramjának. Nagy és méltán híres vers ez a rövidke költemény, amely prognózist kínál az új esztendőre: az egész Petőfi-líra lüktet benne. Hatalmas szívütés, még akkor is, ha nem feledtet és nem tesz fölöslegessé mellette másokat. Könnyen megjegyezhető, megtanulható, de felidézése, újraismétlése, mások előtti elmondása nyomán újabb és újabb gondolatokat kavar föl, összefüggésekre irányítja rá a figyelmet. Nem véletlenül beszéltünk mások előtti elmondásáról, mert költőnket magunk és mások elé aligha állíthatjuk hatványozottabban e rövid megszólalásával. E kis vers valójában óriás: nem csoda, hogy Kínában emlékműre vésték, és egy parkban a járókelők elé közszemlére tették.
A magam emlékeiből, aki ugyan Kínában nem jártam, de egy 2017-es zenei táboron az ott jelen levő kínai zenésszel leírattam e verset kínaiul, a következő esetet idézhetném. Legnagyobb meglepetésemre ugyanis nem hat-, hanem mindössze kétsoros írásjeleket kaptam, az viszont igaz, hogy elég hosszú sorokban. Rögtön visszafordítást kértem a fiatalembertől. Ez valahogy így hangzott: „Két fontos dolog van az életben: a szabadság és a szerelem. De az előbbi nagyobb.”
Mit mondjak, kicsit prózai vagy inkább visszaprózaisított változat állt előttem, de eszmeileg, ha kissé egysíkúan is, pontosan adta vissza a vers igazságát.
A magyar eredeti azonban még többet kínál a kínai fordításnál. Személyesebb és többet sejtetőbb, több gondolatot provokáló. Mivel versek esetében jó, ha mindig az eredetivel foglalkozunk, induljunk hát neki az e kis költeményben rejlő hatalmas összefüggések kibontásának, próbáljuk megnyílni hagyni a bimbót, hogy a virág minden színe és illata elibénk terüljön.
„Kell nekem” – mondja a szabadságról és a szerelemről. Ismét keresetlen Petőfi-verskezdés, az „ide nekem az oroszlánt is” shakespeare-i megragadásával. E két elemi szükségletre születése óta vágyakozik minden ember. Igaz megjelenésére és fokozatos beteljesedésére egyaránt. Petőfi azt mondja: az óhajból most végre már kézzelfogható valóság körvonalazódik előttem, olyannyira biztosra veszem, hogy már rendelkezem is felőle, a közelebbi jövő után még a távolabbi jövőt tekintve is. Megvannak, illetve meglesznek, s ez olyannyira biztos, hogy már mint a valóságba élem bele magamat kettejük segítségével. A kezdet kezdetén viszont eldöntöm, hogy milyen sorrendben állítsam őket, melyik jár előtte a másiknak, amit nekem is tekintetbe kell vennem, nehogy útközben valamiképp eltévedjek.
A kezdő gondolat után viharos gyorsasággal következik – szinte még meg sincs, máris mindkettőt feláldozza – a folytatás, amelyben az 1846-os év jellegzetes Petőfi-verseinek felsorakozását látjuk: Sors, nyiss nekem tért…, Véres napokról álmodom…, Egy gondolat bánt engemet…, és e hatalmas megnyilatkozások mellett persze a Himalája-láncolat alacsonyabb hegyei vagy dombjai.
De miért ilyen gyors a még alig meglévő feláldozása? Romantikus fokozás vagy túlfokozás? Eksztatikus kijelentés a lelkesültség bizonyos hőfokát túlhaladva?
A vers most következő két kijelentése a valóságban drámai tömörségű üzenet. Ha valakinek a szabadságról és a szerelemről netán az önzés jutna eszébe, mintegy gyökerestül való kiforgatása az önzésnek az önzetlenség irányába. Lássuk csak sorjában, miről is van itt szó.
Először is meglepetésként hat, hogy magát az életet fel lehet, sőt fel is kell áldozni a szerelemért. De mit jelent ez a valóságban?
Mindenesetre azt, hogy szeretet, szerelem nélkül nem élet az élet. Olyannyira hozzátartozik ez az élethez, hogy maga az élet nem él meg nélküle. Ha az élet virág, a gyökér a szeretet. Az élet alapja a szeretet. Nem véletlenül jelképezi egyik későbbi versében a szeretetet egy tövestül kitépett szép virággal, amelyet az út porába löknek, és átmegy rajta a királyi fogat. Amikor „szeretett királyt” emlegetnek, valójában a szeretet megtaposásáról van szó – leplezi le majd a következő évben Petőfi a királyok hatalmát a mai korban tartósító szómágiát (A királyokhoz, Pest, 1848. március 27–30.). Sokféleképpen megfogalmazhatjuk ezt a valóban megrendítő igazságot, például azzal, hogy az élet valamennyi kincse nem ér fel az igazi szeretettel, vagy azzal, amit Antigoné mond Kreónnak: „Szeretetre születtem, nem gyűlöletre”. Dávid király, aki a legnagyobbak közül való ókori költő volt, azt írja 63. zsoltárában, hogy „kegyelmed több az életnél”. Az egyik leghíresebb görög bölcs, Platón is azt vallotta, hogy „nem az élet a legnagyobb érték, hanem a jó élet”. A közbeszédben mi általában az életet tartjuk legfőbb értéknek, hiszen ha nincs, semmi más nem tud kibontakozni belőle. Van azonban olyan költői hagyomány, amely megfordítja a dolgot, és az élet végső gyökerei felé kutat, s ha ezeket nem találja, akkor szemei előtt maga az élet válik semmissé. Az igaz, a jó, a nekünk és minden teremtménynek örömére szolgáló élet egyedül a szeretetteljes élet. A magyar nyelvben a középkor vége óta ráadásul a szeretet és a szerelem felcserélhető két szó, a máig legszebb Károlyi-bibliafordítás az istenszeretetről mint valóságos szerelemről beszél, de még az emberekkel kapcsolatos zsoltárvers is így áll a mi fordításunkban: „Szerelmesének álmában ád eleget”. Igaz ugyan, hogy a Bibliában szereplő Énekek éneke – Sír Hassirim: a legszebb ének – ugyan nem allegorikus, vagyis a valóságban egy férfi és egy nő, Salamon és Szulamit történetének lelkesült kifejezése, ennek ellenére allegorizálható, vagyis a szeretet törvényszerűségei ugyanúgy kiolvashatók belőle, ahogy erre egyébként Pál apostol is rámutat az Efézusi levél 5. fejezetében.
Ha tehát az élet mit sem ér szeretet, szerelem nélkül, akkor igaz Petőfi versének első merész állítása: „Szerelmemért föláldozom az életet”. Nem mellékes, hogy nem azt mondja, hogy a szerelemért föláldozom életemet, hanem egészen pontosan azt, hogy szerelmemért föláldozom az életet. Ha valaki igazán szeret, azért már odaadhatja élete minden más javát, vagy éppen le is mondhat róluk.
Ezután következik azonban az első hallásra és olvasásra talán még hihetetlenebb második állítás. Az, hogy a szeretet, a szerelem is tulajdonképpen származék. Ha gyökérzetét vizsgáljuk, nem tudjuk nem fölfedezni a fő gyökeret. Vagyis nem létezhet szeretet és szerelem az ezt nekünk ajándékozó Teremtő szabad elhatározása nélkül, amellyel egyszer eldöntötte, hogy megosztja teremtményeivel a maga életteljességét. Létrehozni más, hozzá hasonló értelmes lényeket – ez egy szabad elhatározás következménye volt. Hogy most bibliai messzeségekbe ne menjünk vissza, ne idézzük például a 8. zsoltár dávidi hitvallását, költészetünkből József Attila halhatatlan négysorosát elevenítjük fel 1932–33 fordulójáról Petőfi hatsorosának megvilágítására:
Valamikor volt a tett
abból lett a gyűlölet
ebből pedig szeretet,
s a világnak vége lett.
A későbbi költő tömör, mégis kikerekített létösszegzéséig Petőfi nem jut el, nem is akar eljutni, hiszen csak a maga felnőttkorúságát ünnepli, és látja el jó tanáccsal, biztos buzdítással magát a következő évekre. Bármit hoz is e szerelem végső kiteljesedése, bármit követel is majd a házasság és a családalapítás, „szabadságért föláldozom szerelmemet”.
Jól figyeljük meg, nem magát a szerelmet áldozza fel, hiszen az életnél is többnek tartotta előző kijelentésében. A szerelem és a szabadság érvényesülésének kényes egyensúlyáról van itt szó, amelyet házasságának mindjárt a második évében meg fog ismerni, sőt bizonyos tekintetben már e problémát a Válasz hitvesem levelére című hatalmas versében meg is előlegezi, tehát azelőtt, hogy a házasélet napjai elközelítettek volna. Kényes egyensúly ez, hatalmas erőfeszítéseket kellett tennie, hogy megőrizze, hiszen a honvédségbe való sorozás vagy a születendő gyermek elől a haza gondjaiba való belerohanás éppúgy veszélyeztette. A tejtestvérként egymás mellett álló szabadság és szerelem érvényesülése követeli az embertől a legnagyobb erőfeszítéseket. Ha a végsőkig feszítjük a húrt, ki kell mondanunk, a szerelem sem nagyobb a szabadságnál, minthogy a szerelem is csupán akkor szerelem, ha szabadság hozza létre. Viszont a szabadság sem teljes annak szeretetteljes beteljesülése híján. Nem lehet parancsra szeretni, még akkor sem, ha a szabadságban megszülető szerelem egy idő után a parancsolat erejével hat. Mindez megérteti velünk, hogy ha egyszer valakit önként, szabadon és nemcsak érzelemmel, hanem értelmünk teljes latba vetésével megszerettünk, ahhoz hűségeseknek kell lennünk, mert a világrend ugyanolyan követelménye ez is. „Szabadság, te szülj nekem rendet…” – idézhetnénk újra az előbbi költőutódot, immár a Levegőt! című meghatározó művéből.
Petőfi hatsoros költeménye valójában a legvégső kérdések legmélyéig hat el, de nem filozofikus töprengéssel, hanem a mindennapokban jelentkező egyéni döntések szükségszerű szintjén. E kis vers szinte megelőlegezi, sőt bizonyos értelemben felül is haladja a 20. századi német és olasz redukcionalista költészetet. Az első világháború után kibontakozó, nagyon fajsúlyos műveket létrehozó líra Ungarettitől Bennig a költészetnek azt a hivatását ismerte fel, hogy rövid szóval, de ténylegesen legyen vezető erő az egyre kuszáltabbá váló modern világban. Talán nem úgy, mint Petőfi korában a romantikus vátesz vagy próféta, de egyféleképpen mégis úgy, hogy az emberek számára rövid, de biztos hangot, eligazítást hallasson.
A szabadság, sőt 1846 decemberétől a világszabadság Petőfi legfőbb jelszavává vált. Nem csupán ideologikus, hanem minden oldalról átérzett jelszóvá. Költészetünkben Petőfi világítja meg a szabadságot a legsokoldalúbban, a gyermeki kötetlenség megélésétől az ifjúi keresés korlátnélküliségén át a felnőttkori függetlenségig és a testi-lelki élet önellátó biztosításáig. Ugyanakkor számos fénytörésében máig ható világossággal értelmezte szabadság és szerelem, szabadság és igazság, szabadság és törvény, szabadság és hűség, szabadság és boldogság hatalmas kapcsolódásait. Néhány héttel e rövid költemény után a farkasok dalát emelte föl a kutyákéval szemben híres ikerkölteményében, amelyekben a szabadságot nagyobb értéknek állítja a biztonságnál. A szabadságot tartotta a legnagyobb igazságnak, az új kor istenének, vallása legközéppontibb kultuszának. Olyan időszakban élt, amikor a hosszú középkori elnyomás után minden, ami a szabadság jegyében fogant, ígéretesnek, sőt probléma nélkülinek is látszhatott. A szabadság erózióját létrehívó következő több mint másfél évszázad még nem pereghetett le Petőfi szemei előtt, és főképp nem a maga sok mélységet megmutató katasztrófáiban. A mai emberiség civilizáltabb része Észak-Amerikában és Nyugat-Európában 2015 után egyértelműen állást foglalni látszik a szabadság és biztonság kérdésében az utóbbi javára. Inkább fel kell adnunk a szabadságba vetett hitünket, mert az életünket, pontosabban szólva az eddig elért magas életszínvonalunkat veszélyezteti. A szabadság kockázatát nem szeretnénk vállalni, mert nyugalmasabbnak és főleg kényelmesebbnek gondoljuk a biztonság biztosítását. A szabadságból így fordíthatta át láthatatlan Ellenségünk az önkényuralom felé világhajónk kormányrúdját. A szabadság vagy zsarnokság kérdésére Petőfi még felháborodottan utasította el az utóbbit, korunkban azonban szinte alulról jövő óhaj valami biztos vezető, legyen bár politikai vagy vallási diktátor igénylése. Amikor a gondolkozás helyébe felejtés és főleg felejtkezés (szórakozás) lép, akkor vesszük észre, milyen távol sodródtunk a 19. század eleji partoktól.
Szabadságpártiságunkat feladtuk biztonságpártiságért. Petőfi gondolkozásában a biztonság mindig a szabadságban vállalt kockázat egyfajta kiküzdött egyensúlyi helyzete, nem jöhet létre erőfeszítések, sőt áldozatok vállalása nélkül. Petőfi nem láthatta előre, hogy az emberiségben, sőt magában a meg nem változott emberben nincs erő ennek vállalásához. Ha most feltámadna, és eljőne közénk, ahogy Arany János mondja Toldijáról, keresetlen szavakkal emlékezne meg arról, hogy az isteni szabadság helyébe hogyan is állíthatta a világ a biztonság nagyon is emberi, más szóval ördögi felfogását.
Nem véletlenül említünk vallási, sőt bibliai fogalmakat. Ahogy Petőfi költészetének legtöbb felvetett problémája szinte ismeretlen az iskola és a közvélemény számára, még inkább ismeretlen az az egyszerű tény is, hogy maga a Tízparancsolat is a szabadság megjelölésével veszi kezdetét. Az első parancsolatban ugyanis Isten mint a szabadság és a felszabadítás istene mutatkozik be, és kéri az embertől azt, hogy törvénnyé tegye életében a szabad gondolkozást, a szabad választást (II. parancsolat), a szabad és meggyőződéses képviseletét felismert igazságainak (III. parancsolat), hogy aztán élete a munkán és megpihenésen alapuló szabad cselekvés élete lehessen (IV. parancsolat). A Tízparancsolat második kőtáblájának kijelentései még úgy-ahogy ismertek (a statisztikai felmérések szerint Amerikától Magyarországig hatvan–hetven százalékban a „Ne lopj!” parancsolat), az első kőtáblának a másodikat is meghatározó rendelkezései azonban csupán tíz–húsz százalékban jutottak el szélesebb néprétegekhez, részint a keresztény egyházakban való felmutatásuk hiánya, részint a középkortól mindmáig elható torzulások (a II. parancsolat elhagyása, a IV. parancsolat átszövegezése) miatt. Petőfi költészetének átgondolása azonban még ahhoz is hozzásegít, hogy ilyen fajsúlyú kérdésekről méltóképpen megemlékezzünk. Ha a költészet s a benne levő költemények jelentőségét nem rőfre és kilóra mérik, ahogy ezt Rónay György szokta ismételni, akkor a Szabadság, szerelem Petőfi nála nagyobb költeményeinél is messzirehatóbb jelentőséget hordoz. Nem csendes földrengés, hanem valódi dinamit. A szabadság az alapja az értelmes lények a megismeréstől a cselekvésig eljutó életének. Ha ez az alap hiányzik, a világ összeroskadása csak idő kérdése.
József Attila idézett négysorosa világkorszakokat fog át. Petőfi hatsorosa a mindenséget a hétköznapok számára béleli ki. Dinamit, vagy szelídebben szólva oázis a sivatagban, csendes sziget egy gyors folyású és sebes sodrású folyó közepében.
Petőfi költeményeinek folyama 1846-ban válik bővizűvé és ilyen gyors sodrásúvá. Ennek az egész évben kitartó, „tavaszi áradásnak” az Egy gondolat bánt engemet… a végső, vízesésszerű lezárása decemberben. Január elsején bukkan föl az árból versünk kicsike szigete, feszültségeiben is harmóniában záruló tündöklése. Petőfi azonban, a gondolati költő, nem lenne Petőfi, ha további élveboncolással nem nézne szembe megmaradt vagy más formában kiújuló kétségeivel, és nem látna hozzá kisebb vagy nagyobb bizonytalanságai kibeszélésének, verssé formálásának legyőzésük érdekében. Ezért találkozunk e rövid vers után szinte egy második Felhők-korszakához hasonló pályaszakasszal, amelyben nem rövid hatvanhat költemény sorakozik fel, hanem nagyon is méretes versek követik egymást (Szomorú éj, Világosságot!, Az ítélet stb.), mint inkább kétségeket felsoroló megnyilatkozások, szorosan követik azonban ezeket (Ha férfi vagy, légy férfi, Magyar vagyok, A nép nevében, A XIX. század költői, Arany Jánosnak stb.) a kivívott megbizonyosodások és megerősítések is. A hatsoros remekmű után most harminc-negyven, sőt olykor még a százsoros terjedelmű versekig is eljutó hegyormok következnek, amelyeket Kárpát-medencénkben leginkább a Petőfi által sajnos nem látott Fogarasi-havasokhoz tudnánk hasonlítani, és amelyek egyikének elemzésében ezt írta Bányai Gábor irodalomtörténész: „hogy ismét nyilvánvalóvá váljék: mennyire összetartozik Petőfinél a tépelődés és a vátesz-hivatás”.