Monyov Glória alkotásairól egy néprajzos szemével
A néprajzi kutatásnak, főleg a tudományág kezdeti szakaszában, ha úgy tetszik, hőskorában, igen jelentős hajtómotorja volt a művészet. Sokszor a művészek, írók, költők, képző- és iparművészek voltak azok, akik felfedezték az értéket az egyszerű falusi nép valójában korántsem egyszerű művészetében, és módszeresen gyűjteni, feldolgozni kezdték a népművészeti kincseket. Gondoljunk csak a Zomborból származó Juhász Árpádra, aki előszeretettel festette a pompás viseletű matyókat, és akinek nem kis része volt a Malonyai Dezső szerkesztésében megjelent ötkötetes A magyar nép művészete létrehozásában, amely máig pótolhatatlan forráskiadványnak tekinthető. A népművészet és az iparművészet igen szerencsés találkozása tette naggyá a torontáli szőnyeget is: a bánáti asszonyok generációról generációra továbbadott szövőtudására alapozva kiváló művészek tervei alapján olyan alkotások készültek, amelyek szecessziós iparművészetünk meghatározó darabjaivá váltak. Szintén egy, a helyi értékek iránt fogékony értelmiséginek a szervezői tevékenységére volt szükség a kalotaszegi varrottas újbóli felvirágoztatásához Gyarmathy Zsigáné személyében vagy a Hertelendyfalvát megalapító bukovinai székelyek varrottasa esetében Tomka Viktória tiszteletes asszony személyében.
E hőskor után a néprajztudomány továbblépett, már nem csak a díszes, az ünnepi után kutatott, ennél sokkal mélyebbre ásott a paraszti réteg, majd később a modern társadalmunkat alkotó közösségek életmódjában. A tárgyalkotó népművészet revitalizálására törekvő mozgalmak pedig időről időre, különböző intenzitással, de továbbra is vissza-visszatérnek, divatba jönnek. E törekvések sorában üdvözölhetjük most egy fiatal székelykevei szobrászlány, Monyov Glória egyszemélyes küldetését, amellyel az akadémikus művészetet és a népművészetet szeretné közelebb hozni egymáshoz saját művészetén belül.
Glóriával néhány évvel ezelőtt Zentán, a Művészet és műemlékvédelem elnevezésű művésztelepen ismerkedtem meg, ahol szervezőként voltam jelen. A művésztelepnek kötött témája van, a helyszínül szolgáló Zenta épített és kulturális örökségéhez kapcsolódó alkotásokat hoznak létre a részt vevő művészhallgatók, akiket néha épp a városi múzeumban való látogatás, illetve az ott látható néprajzi kiállítás ihlet meg. Glória akkor egy szőttesszerű alkotáson kezdett dolgozni, piros csíkritmust idéző mintázattal, egy régi fogasból rögtönözve „szövőkeretet”, a diplomakiállítására készített alkotásaival pedig még inkább elmerült a népművészet és szülőfaluja, Székelykeve világában. Beszélgetésünk alkalmával egy olyan művész bontakozott ki előttem, aki sokféle szempontból közelíti meg tárgyát, aki egyaránt értékeli a hagyományos technikákat és a népművészetben alkalmazott szimbólumok kommunikációs értékét, és aki a tárgyak egymás mellé helyezésével izgalmas új dimenziókat nyit meg, és ezzel közvetíti saját gondolatait művészetről, hagyományról.
– Nálunk a családban senki nem foglalkozott tudatosan a hagyományőrzéssel. Amikor benőtt a fejem lágya, akkor vettem észre, hogy a saját hagyományunk nem egy eldobni való dolog. A tanulmányaim alatt sokféle technikát kipróbáltam, hogy megtaláljam, mivel szeretnék foglalkozni. A professzorainak úgy készítettek fel minket, hogy bármilyen ötletünk legyen, azt meg is tudjuk valósítani saját magunk. Talán negyedik évre jöttem rá, hogy ami engem érdekel, annak köze van a hagyományhoz: a fa, a vászon, a cérna ott találkoznak.
– A diplomakiállításom elkészítéséhez egy erdélyi tanulmányút után szerettem volna hozzákezdeni. Fel is vettem a kapcsolatot ottani mesterekkel, hogy mutassák meg, hogyan kell kopjafát faragni, kosarat fonni, bútort festeni és így tovább, de aztán jött a járvány, és a határok lezárultak. Ekkor Vajdaságban kerestem olyan mestereket, akiktől érdemes tanulni. A székely varrottas készítését a keresztanyámtól terveztem megtanulni. Erre az augusztusi templombúcsú idején lett volna alkalmam, mivel a keresztanyám is, mint minden külföldre elszármazott székelykevei, ilyenkor szokott hazalátogatni. Persze a vírus miatt ez is meghiúsult, de szerencsére találtam másik tanítómestert.
Magam is hímző lévén csak bámultam a 7,5 méteres, 125 centiméter széles székely varrottast, amelyet Glória így kezdésként bevállalt. Sok esetben hangoztatjuk, hogy a méret, a mennyiség nem számít, ebben az esetben viszont az alkotás igenis a puszta méretével kívánja átadni a népművészet nagyságát, ezzel igyekszik piedesztálra emelni azt. A hatalmas alkotáson 9 hónapon át napi 7 órát dolgozott! A függesztve elhelyezett, lágy redőkben leereszkedő varrottas valóban a kiállítás uralkodó eleme.
A másik leglátványosabb tárgycsoportot a kopjafák alkotják – gondolhatnánk, hogy technikailag ez igen nagy váltás, egy felkészült szobrásznak azonban a fafaragás nem jelenthet gondot. A kopjafákon látható díszítményeket úgy válogatta Glória, hogy azok minél inkább a hagyományos szimbólumrendszerhez igazodjanak. Bár gondolt a kopjafák analízis-szintézis jellegű feldolgozására is, végül úgy érezte, ha csak bizonyos elemeket emelne ki, nem tudná átadni azt, amit szeretne. Gyakran magam is hasonló eredményre jutok egy-egy eredeti népművészeti alkotás láttán: annyira elvarázsol az eredeti kompozíció, az eredeti színhasználat, a funkció és a díszítmény teljes harmóniája, vagy a kivitelezés mívessége, hogy szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy lehet ebből bármi jobbat alkotni, hiszen a régi mesterek már elérték a felülmúlhatatlan, olykor tökéletlenségében is tökéletes összhangot. De akkor mégis mi dolga lehet a mai alkotónak a hagyományos művészeti formákkal? Monyov Glória munkája számomra egy meggyőző választ jelent erre a kérdésre, mivel ő az installáció eszközeivel visz új, egyedi jelentésrétegeket a tárgyakba.
– Nálunk otthon, Székelen, ha keresztülnézünk az ablakon, egyik irányban a temetőt, a másik irányban a kanálist találod.
És valóban, a kiállítási tárgyakat egy fal választja ketté a beleépített, régi szekrényajtóból készült ablakkerettel, amely pontosan a kopjafák csoportjára irányítja a néző tekintetét. A fejfák a gyász témáját emelik be a kiállításba: gyász a fogyatkozó közösségért, gyász az elvesztegetett, talán örökre elfeledett értékekért. Ugyanakkor az élet megy tovább: néhány régi teknőre vízfodrozás van vetítve miközben az elhaladó birkanyáj zajai hallhatóak. Egyik oldalt tehát az elmúlás patetikus komorsága, a másikon pedig melegséget árasztó, otthonos hangulat. Monyov Glória számára ez mind a szülőfalujához tartozik.
Az installációban számos eredeti, székelykevei néprajzi tárgy is megtalálható – természetesen egy kis csavarral ellátva, mint például az a tökgyalu, amely egy hegedűnyakkal lett egyesítve, bemutatandó az emlékezés és az emlékek interpretációjának nagyon is lehetséges hibáit. Egy nagy méretű fonott terménytároló kosárhoz szintén igen érdekes, dizájnszempontú magyarázatot fűz Glória:
– Ez egy konvex-konkáv forma, attól függ, hogy fordítod, lehet vele játszani mint képzőművészeti elemmel. Találtam egy másik kosarat is, egy lapos füles kosarat, de azt kihagytam a kiállításból: abból nem lehet alkotni, az már elvégezte a vizuális munkáját, átadta az egyetlen üzenetét – hogy ő egy kosár.
Mindezeket hallva, valószínűleg soha többé nem fogok már ugyanúgy tekinteni a kosarakra, és remélem, hogy sokan mások is így lesznek még a tárgyalkotó népművészettel, miután látták Monyov Glória alkotásait.
