„…a művészet léte épp a valóság bizonyítéka…” – fogalmazott Acsaji Györgyi az egyik interjúban. Azóta eltelt öt év, és láthatjuk, hogy a valóságot egyre erőteljesebben és határozottabban bizonyítja műveivel, sorozataival. Célszerű és szükséges is lenne ezeket a bizonyítékokat egy tágas galériában alaposan szemügyre venni, de addig is, amíg erre várunk, megpróbáljuk pár oldalon elhelyezni néhány meghatározó művét és a hozzájuk fűződő töprengések lenyomatait.
Acsaji Györgyi korábbi festményein, különösen azokon, amelyek a Vízpartok és emberek (Festészeti napló az eltűnésről) című, 2015-ben készült sorozatot alkotják, már találkozhattunk a festék- és jelentésrétegek kérdésével. Milyen lépései, milyen fokozatai is lehetnek egy festő naplójának az eltűnésről? Emberek már nincsenek, csak az emberi lét süllyedő nyomai, hajóroncs, partra sodródó hulladék, mindössze néhány vaskos ágból álló fa, már-már fiktívnek tűnő táj, végül a tájtól, a parttól szinte teljesen elszakadva megformált hajórészlet, amelynek tárgya immár nem a hajó, sokkal inkább maga a festészet, a művészet.
A sorozat egyik legerőteljesebb alkotásának központi eleme a képmező háromnegyed részét kitöltő sárga négyzet. Egy hajó részlete látható a kép felső részén, amely első pillantásra akár egy félszemű, száját résnyire tátott, absztrakt emberi arcot is idézhet. A vízből faágak emelkednek ki, a felszínen pohárszerű tárgy úszik, amelynek közepén ecsetre emlékeztető gally mutatja az elsüllyedt jeleken felülkerekedő irányt. Lehetne akár szimbolikus is ez a kiút, és így a legfontosabb festői eszközökkel, az ecsettel, az anyaggal és a mély tartalmakkal máris eljutunk a művész fenti gondolatáig: a valóság bizonyítéka ez a mű (is), minden apró részletével, és sokkal mélyebben, mint ahogyan az elsőre látszik. Hasonló darabja a sorozatnak az a festmény, amelyen szétfolyó piros négyzet alkotja a hajórészlet hátterét. Itt az arcszerűség nehezebben asszociálható, a hajó kitölti a képmezőt, néhány eleme pedig jóval konkrétabban jelenik meg, mint az előző képen.
Acsaji Györgyi festményei egyszerre sejtetik a jól ismert, kissé nosztalgikus múltat, miközben valamiféle nyugodt, háborítatlan időtlenséget sugároznak. Izgalmas részét alkotják ennek a világnak sajátos zenészportréi. Az igazán jól sikerült zenészportrék gyakran hordoznak groteszk vonásokat, ahogyan például Pechán József jól ismert Énekes gitárral című festménye, amely Wilhelmet, „a verbászi idiótát”[1] ábrázolja. Tolnai Ottó szerint ez a kép „…művészetünk egyik központi alkotása. A kopaszra nyírt Wilhelm egy ládán ül. Kezében gitár. Szája tátva, csak metszőfogai vannak meg. Vicsorít? Nyüszít? Üvölt? Sír? Énekel?”[2] Bizonyos, hogy Acsaji Györgyi különös, kissé zavart tekintetű zenészei is beírták magukat szűkebb és tágabb térségünk művészettörténetébe. Tulajdonképpen lényegtelen is, hogy mindezt az Énekes gitárral című mű ismeretében tette-e, számunkra sokkal fontosabb az, hogy miről mesélnek ezek a muzsikusok. A Harmonikás című festmény a fent említett, az eltűnést megragadni próbáló festészeti naplóval azonos évben készült. Formai szempontból ez teljesen nyilvánvaló, hiszen itt még egyértelműen a festőiség dominál, ellentétben a későbbi, a rajzot előtérbe helyező képekkel. Egy letűnt korszak dalnokát látjuk, aki egyenes tartással, nyugodt, kiegyensúlyozott arccal ül egy zöld széken, tekintete a távolba réved, száját enyhén, talán épp énekre nyitja. Bal keze alig érinti a harmonika gombjait, jobb kezének hüvelykjével erősen szorítja a hangszer sarkát, mutató- és középső ujjával épp lenyomja a gombokat. Ha még néhol, apró falvak eldugott kocsmájában találkozhatnánk is hasonló karakterrel, sejtjük, hogy ő is inkább az eltűnés naplójának hőse, mégis, a testtartása és minden arcvonása időtlenné teszi, olyan érzést kelt, mintha mindig itt ült volna, és örökre így is maradna. Rokon vonásokat hordoz a Régóta keresem Önt című festmény harmonikása, arca azonban közel sem mondható nyugodtnak, távolba nézése sem olyan kiegyensúlyozott, tekintete kifejezetten zavart, és a szájtartása hasonló kérdéseket vet fel, mint Pechán énekese: Vicsorít? Nyüszít? Összeszorított foggal énekel?
Fragile feliratú ládán ül az azonos című mű tamburása, száján és tekintetében halvány, de kicsit sem derűs mosoly, inkább bizonytalanság és kétely, amelyet a széttöredezetten megformált orr csak még inkább felerősít. Ez a töredezettség határozottan megjelenik a Konzertina című képen, amelyen a fekete és a fehér árnyalatai és Acsaji Györgyi kiváló rajztehetsége dominálnak. Fiatal harmonikás ül egy lebegő deszkán, jobb szemével, amely tökéletesen kidolgozott, kitekint a képből, a bal szeménél pedig további arcok formálódnak, akár az emberi élet korszakai vagy a zenészlét sokféle arca. A kép erejét és hatását a fehér-fekete árnyalatai mellett szinte drámaian növeli a kezeken, a fejen, a hangszeren és az egyébként is bizonytalanul lebegő deszka mellett megjelenő piros szín. Ugyanez a visszafogott színhasználat adja a Szónok című kép erejét is. Itt sziklaszilárdan áll egy kalapos férfi egy sakktábla-lapon, körülötte pálcikatestű üvöltő arcok. Sem test, sem fej, mindössze arcok képezik a beszélő körül elhelyezkedő figurákat, a fej hátulsó részét piros félgömb helyettesíti. Mintha dühös tömeg kereszttüzében állna ez az ijedt tekintetű, mégis egyenes tartású férfi, akinek a fekete-fehér arca mellett leghangsúlyosabb része a piros cipője és a zöldeskék keze.
Új korszakot nyitnak ezek a művek Acsaji Györgyi művészetében, méghozzá olyan sorozatot, amelynek egyetlen meghatározó vonása a rajz, az az eszköz, amelyet a művésznő gyermekkora óta magabiztosan tart a kezében. Végignézve a 2018-ban készült Álom, Kőalvók, Lamentálás a már elveszett felett című sorozat képeit, méltán lehet büszke tanítványára Skrabány Viktor, aki Acsaji Györgyi egyik első mestereként a rajz jelentőségét hangsúlyozta. Szervesen illeszkednek ebbe a korszakba a Benes József tiszteletére alkotott művek, amelyeken a kezek megformálása a (kő)alvó figurákéhoz hasonlatos.
Töredezett, törékeny emberi arcok, kezek, amelyek mintha a gyémánt fénytöréseit idéznék, álomba merülő, múltba révedő tekintetek, téren- és időnkívüliségükkel már a valóságnak egy másik szeletére, a nem látható, ám annál erősebben érzékelhetőre irányulnak, és mindez még erőteljesebb hangsúlyt kap az Aranykor képein.
Irodalom:
Tolnai Ottó: Pechán József. Híd, XLI. évf. 1977. 6. sz.
[1] Tolnai 1977, 798.
[2] Uo.
