Reisinger János: Petőfi különleges versírói ösztöne

2021. július 17. szombat, 13:23

Szerző: Dobó Tihamér: Járás Fotó: Bicskei Zoltán

Miért írt, tudott írni Petőfi olyan sok verset? Alig hétéves működése során közel kilencszázat? Miért vallhatta magáról többször is, hogy nagyon gyorsan megy nála a versírás? Nem vált ez a versek minőségének kárára? A kérdést rögtön megválaszolhatjuk azzal, hogy több mint négyszáz versét ítéljük remekül megírt műnek, ezek közül is mintegy ötvenet egészen nagyszerű alkotásnak, amelynek mindegyikéért egész életművüket adhatnák mások. Míg például Ady több mint ezerkétszáz verse közül száz valódi remekmű sincsen, Petőfinél ez az arány a tíz százalékhoz képest az ötven százalék felé közelít. Valami különleges versírói ösztön dolgozott benne, amely tükröződik mindenekelőtt egy-egy költemény szerkezetének biztonságos megtalálásában, felépítésében, másodjára a hasonlatok kibontásában, harmadsorban pedig a rendkívüli összefogottságban és gazdaságosságban. Petőfi költeményeit már Horváth János a hókristályokhoz hasonlította, amelyekben mindegyik részlet valahogyan az egészre mutat, azaz az esztétika első két alaptörvényének messzemenően megfelel: a lehető legkevesebb eszközzel fejezzen ki legtöbbet, továbbá az egyes részek nem múlják felül az egészet.

A minőség után azonban kerítsünk sort a mennyiségre. Mert számszerűségében is példátlanul álló tünemény a Petőfi-líra. 1842 és 1849, vagyis a két keretező év mennyisége a legszerényebb, 1843-tól folyamatosan emelkedik a versek száma, 1846–48 között éri el a minőségileg is értékelhető csúcspontot, s talán az 1847-es év hozza azokat a kimagasló alkotásokat, amelyek szintjén halad tovább a rá következő mintegy másfél év verstermése. Hogy miért írhatott olyan sok verset, annak többféle magyarázatát is adhatjuk.

Először is arra az általunk sokat hangoztatott tényre kell hivatkoznunk, hogy Petőfinek sok gondolata – s nem futó, éppencsak felröppenő, hanem mélyen megszenvedett, sokáig hordott, újra visszatérő és állandóan megoldásra váró gondolata volt. Amivel régóta küszködünk, az egyszer vagy egyre többször megnyilatkozást is kíván. Nem lehet nem kibeszélni őket. Főleg akkor nem, ha másokban is hasonlóféléket sejtünk, míg azonban mások ezeket nem tudják vagy nem merik méltóképpen kifejezni. Az egész Petőfi-lírára ráterül egyetlen mondata, amely egyben máig tartó rendkívüli hatásának is magyarázója: „Egy ember szól, de milliók nevében!” (A Nemzetgyűléshez, 1848. július 4.) Másodszor, kivételes alkalmak nyitották meg önkifejezésének vulkanikus hegyeit. Történelmi földrengések az egyik végponton, baráti, szerelmi idillek csendessége a másikon. Ezért is lehet olyan sokszínű és kifogyhatatlan témákat nyújtó költészete. És az első végponton ne csak a forradalmat és a szabadságharcot értsük, hanem az azokhoz vezető évek fordulatait is. Például a nekünk talán ma már nem sokat mondó 1847-es évben (amelyben Petőfi talán legnagyobb költeményeit szerezte) és mindjárt az év elején súlyos éhínség pusztított az országban. A Pesti Napló arról tudósított, hogy „Minden utcán, minden percben növekszik a nyomor”. El tudjuk-e képzelni, hogy Pest-Buda utcáin és közterein éhen halt emberek feküdtek, mint ma a Gangesz-parti Indiában? Februárban már névtelenül Táncsics Mihály közölt helyszíni tudósítást, majd Eötvös József vezércikksorozatot a tarthatatlan helyzetről. Ki gondolná, hogy ezekben a fájdalmas és nyomasztó napokban szerezte Petőfi a Magyar vagyok negyvensoros remekművét? Vagy – hogy a másik oldal pozitív helyzeteit se hagyjuk említetlenül – az Itt van az ősz, itt van újra… vagy a Pacsirtaszót hallok megint… gyönyörűséges ódái-idilljei a legvészterhesebb szabadságharcos események szüneteiben keletkeztek? Goethe szerint minden nagy költészet alkalmi költészet, ehhez Petőfi esetében azt tehetjük hozzá, hogy bőségesen jöttek alkalmak, viszont az is igaz, hogy bőségesen is vett észre alkalmakat. Egyformán rendelkezett affinitással a háborúhoz és a békéhez, a mennydörgéshez és a néma csendhez. Mindezek versalkotó tényezőkké válhattak, szó nélkül egyik mellett sem mehetett el rövidre szabott életének felgyorsuló körülményei között sem.

Harmadszor, hogy immár esztétikai és poétikai érvekre is térjünk, hadd dicsérjük különösképpen versalkotó erejében a verskezdés megtalálásában megnyilatkozó leleményességét, remekül ráérzett a kezdő sorok által kiváltott energiák forrására, felszabadítására és folyamatos növelésére. Mivel „költőileg kellett az életúton végigrohannia”, gyorsan, biztos kézzel kellett nyúlnia az ihlet kibontakoztatásához és leírásához. Ahogy Petőfi elkezd egy verset, és arra rögtön oda kell figyelni, ahogy üstökön ragad egy témát, és arról nehezen veheted le azután a szemedet, ahogy végig megtart egy bizonyos hanghordozást és feszültséget: ez szinte leírhatatlan és csodálatra késztet. „Petőfi a verskezdések széles skáláján játszik, nem egyszer meghökkentő merészséggel.” (Mezei Márta irodalomtörténész kifejezése a Petőfi állomásai című kötetben. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1976. 302.) Idézzük csak fel magunkban az Egy gondolat bánt engemet…-től az Anyám tyúkjá-ig a verskezdések felejthetetlen kifejezéseit!

Negyedszer, és még mélyebb vizek felé haladva, a lélektani és esztétikai jelenségek összetalálkozására kell hogy utaljunk. Minden művészi tevékenység főleg a zenében és a költészetben a fájdalom és az öröm végpontjai között halad. Petőfinél ezek a végpontok meglehetősen távoliak és feszítettek: az őrületig elmenő zaklatottság és az idilli megnyugvás helyzetei mintha nem is egy embert jelentenének. A széles skála tulajdonítható alkati végleteinek, a Horváth Jánostól gyakran említett szerepjátszási hajlamnak, a mondás és nagyotmondás kényszereinek akár, egyvalami azonban tagadhatatlan: Petőfi minden megnyilatkozásának egyéni színezete és jelentősége van, ahogy később ezt Arany János eltanulta tőle, nincs két ugyanolyan verse, vagyis nem kaptafára dolgozott, és nem a hírlapi honoráriumokból kívánt megélni, ahogy egyébként az 1844–45-ös évek fordulóján Vahot Imre egyik rossz szelleme erre az útra akarta csábítani. Volt műve, amelyet elégetett, még több, amelyekről lemondott (például Vörösmarty unszolására, hogy túlságosan tetemesre duzzadt bordalait vegye ki első kötetéből), míg másokat kötetre való besorolásra méltatlannak talált, túlnyomórészt azonban helyes értékítélettel és önértékeléssel rendelkezett, ha költeményeiről volt szó. Nem is olyan ritkán cenzorok is besegítettek verssorok és versek kigyomlálásába, amelyeket aztán később visszaállított, olyannyira, hogy sok nagy költeményét csak az 1867-es kiegyezés után jelentethették meg, az 1847-es reprezentatív kötete elé írott előszavát pedig csupán 1908-ban tették közzé. Ha jól megvizsgáljuk, az első teljes Petőfit talán a második világháború után vehetjük kézbe, mert addig a cenzúra folyamatosan működött, a filológia pedig nemegyszer gyávának bizonyult a politikai nyomással szemben. Petőfi kisajátítása mind a mai napig érvényben van, túl hatalmas költő ő egy ilyen csöppnyi nemzetnek, túl hatalmas mondanivalóval e nemzet és nép olyan korszakainak, amelyekben – Babits halhatatlan megfogalmazásával – „a nóta és a frázis járja”.

Ahol ismerjük eredeti kéziratait, láthatjuk, hogy még tisztázatukon is gondosan, aggályosan javított, mérlegelt egy-egy szót, szófordulatot, verssort. Aki minden verssorát nagybetűvel kezdte, művei túlnyomó részét datálta, valóban szentnek, „szentegyháznak” tartotta a költészetet, ahová ugyan mezítláb is be lehet lépni, de őszinteség és jóság nélkül aligha. Méltán írhatta Arcképemmel című, Szalkszentmártonban, 1845. augusztus 20. – szeptember 8. közötti versében:

Lelkem gyűrü, egy acélgyürű; de

Láthatsz benne drágaköveket.

Legnagyobb, legszebb ezen kövek közt

Egy gyémánt, a tiszta becsület.

A magyar politikusokhoz című, általunk nem véletlenül sokat idézett költeményében (többek között azért, hogy meghallják korunk egyre szaporodó és magyar földön különösen sok viszályt okozó „közéleti kitűnőségei”, hogy most a Petőfit módfelett becsülő Kosztolányi kifejezésével éljünk) pontosan megfogalmazza az örök érvényű igazságokat, a hétköznapokban számon kérő költők és a „perc-emberke” politikusok közötti különbséget (hogy most pedig a Petőfi nem alkuszik-ot szerző Ady Endre kifejezését vegyük elő). A XIX. század költői-ben az ékesszólásnál is fényesebb igazságok kereteibe illesztette bele a költészetről szólva az egész emberi létezést. Az ugyanez időben írott Arany Jánoshoz gyönyörű hitvallását nem lehet nem idéznünk:

Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű,

De oly tiszta is, mint a puszták harangja,

Melynek csengése a rónákon keresztűl

Vándorol, s a világ zaja nem zavarja.

S ez az igaz költő, ki a nép ajkára

Hullatja keblének mennyei mannáját.

A szegény nép! olyan felhős láthatára,

S felhők közt kék eget csak néhanapján lát.

Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más,

Enyhítsük mi költők, daloljunk számára,

Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás,

Egy édes álom a kemény nyoszolyára!

Korabeli szemtanúk tudósítanak róla, hogy nagyközönség előtt legszívesebben a Dalaim (Pest, 1846. április 24–30.) című költeményét adta elő, feltehetőleg azért, mert az utolsó versszakokat kihúzó cenzor nem lehetett jelen egy szűk körű társas összejövetelen, tehát a cenzúra kijátszásának egyik módjaként, de feltehetőleg azért is, mert szívéhez nagyon közel érezte ezt a valóban igen erős ihletből feltoluló költeményét. Ma is többféle célra ajánljuk elolvasását, továbbadását, megszólaltatását: pályakezdő költőknek, kezdő és hivatott versolvasóknak egyaránt.

Petőfi Sándor

Dalaim

Elmerengek gondolkodva gyakran,

S nem tudom, hogy mi gondolatom van,

Átröpűlök hosszában hazámon,

Át a földön, az egész világon.