Csikós Tibor:  Cigonya

Töredezett emlékek Dobó Tihamérról

Tihamért gyerekként ismertem meg Magyarkanizsán a hatvanas években. Ötödikes koromból van az első emlékem. Akkor már túl voltunk jó néhány korcsolyázáson a befagyott Kőrös jegén, jó időben pedig pecázni jártunk a Bányába vagy a Slajcra, a kis Tiszára (a Tisza holtága) vagy valamelyik kanálisra. Egy ilyen alkalommal figyeltem fel a különös alakra, aki festőállványát a Törökkanizsára vezető töltés oldalába állította, és a látványt így festette vászonra különös festékeivel.

  Ez itt a Cigonya – suttogták mellettem a gyerekek. Majdnem vallásos áhítattal néztem, ahogy festékes kezeit törölgette a nadrágjába. Olajfestékes palettája ott hevert mellette a fűbe helyezve, amin nagyon vastagon nyomott festékcsíkok virítottak, összekeverve vagy csak úgy sorban a szélén. Hihetetlen izgalom fogott el, amikor megláttam a melléhelyezett bolti festékdobozt. Egy egész ajtó befestésére alkalmas fehér festék. Milyen sok festéket használhat, gondoltam.

  Máskor pedig kint az úton, a házunk előtt fociztam új utcai pajtásaimmal. A játék hevében érkezett Tihamér, lassan lépkedve a járdán. Odahívott magához, az apámat kereste, aki nem volt otthon. Megsimogatta a fejemet, talán még a kezét is a vállamon hagyta. Jólesett, és nagyon büszke voltam rá a játszótársaim előtt.

Egy délután apám egy illatozó olajfestménnyel tért haza. Soha ilyen nem történt velünk. Apám egy képpel. Teljes volt a meglepetés. A Tisza-part egy részletét ábrázolja. Balra öreg fűzfa törzséből hajtanak ki ágak az ég felé, ahol fehér felhőket sodor a szél. A napsütés átragyogja a képet. A folyó hömpölygő felületén a túlpart fái és a mólóhoz kikötött ladikok tükröződnek. A kép váltakozva lazúrosan és pasztuózusan festett, és semmi felesleges nincs rajta. A levegőperspektíva csodálatos természetességgel érvényesül. Valahol távol, a túlpart közepén két jegenyefa alakja kimagaslik a növényzetből. Rögtön észrevettem, hogy a festő két színt használt: kéket és rá narancssárgát, száraz ecsetvonásokkal. Az első pillanattól kezdve csodáltam a képet. Azonnal szögre akasztottuk, hiszen Tihamér maga keretezte alkotásait. Két hét elmúltával már nem éreztük erős festékszagát.

  Hetedikes koromban már gyakran átvitték az osztályunkat a Zmaj Jovanović iskolából a főutca végén lévő Ifjúsági Otthonba. Itt két nagy méretű festményét is megcsodálhattuk. Rögtön a lépcsőfordulónál egy stilizált tájkép fogadta az érkezőt. Egy nagyvonalú Tisza-kép, direkt a falra festve, à la secco. Erőteljes sárga, barna színekkel és fantasztikus vonalvezetéssel. A csónakok szabályosan tükröződtek a vízen, a felhők nyalábba szedve ritmikusan gomolyogtak az égen, a fák égre meredő ágai erőteljes kontrasztot alkottak a fal fehér felületével. A vízen pedig, lent a csónakoknál, fantasztikusan egyenes, merőleges vonalak ellenpontozták a kép rengeteg vízszintes elemét, formáját. Ez hihetetlen eleganciát adott a Tisza lassú hömpölygésének, örvénylésének.

  Fent, az Otthon színpadán pedig két óriási méretű vászna szolgáltatta az állandó hátteret. Minden állami ünnep rendezvényén ott voltak Cigonya nemes egyszerűséggel formált, stilizált tiszai fűzfái és fénykarikái. Nagyvonalú, de finoman összefogott kompozíciók. Ahogy ott álltam a színpadon, tekintetemet mindig arra a részletre függesztettem, ahol a vásznat energikusan összecsapkodta a festmény kezdésekor. Megfogott ez a szabad expresszió. Nem mintha a festmény egyéb részletei, a különböző napszakokat szimbolizáló fénykarikák vagy a látszólag typografikus elemeket tartalmazó betét a kép jobb szélén nem vonzották volna a tekintetemet.

  A kisvárosban különböző munkákkal bízták meg Tihamért. A ballagó diákok tablóit is vele díszíttették. Dekoratív, modern stílusával az ábrázoltakat könnyedén átformálta, saját kifejezésével „transzponálta”. Ennek mibenlétét mindenképpen el akartam lesni. Nem átallottam az áruház kirakatába kihelyezett tablót átmásolni. Volt, hogy csak sokáig néztem, és bemagoltam az összes vonását. Azután odahaza egy reneszánsz férfiportrét alakítottam át egy rajzlapon Tihamér jellegzetes körelemeivel, díszítéseivel. Tudása szó szerint lenyűgözött.

  Az egyik hétvégén a társam azzal fogadott: „Hallom, hogy öngyilkos lett a barátod, fejbe lőtte magát.” Csak később, évek múlva mesélték el annak az estének a történetét. Tihamér megkaparintott egy átalakított kis kaliberű pisztolyt. A ház udvarán homlokához emelte a fegyvert. Ideges lehetett, mert egy kicsit felfelé fordította a csövét. A lövés eldördült, de a golyó fontos agyi központot nem érintett. Az újvidéki kórházba vitték, ahol sebészprofesszor barátja távolította el a golyót a koponyájából. Az operáció után Tihamér tökéletesen felépült, még sok évig alkotott. Enyhe beszédzavara maradt ugyan, de ezt csak akkor lehetett észrevenni, ha idegen nyelven kellett beszélnie.

  Középiskolás koromban már közelebbi ismeretségben voltam a művésszel. Emlékszem a kitéglázott kis udvarra abban a sarki házban, ahol Tihamér lakott. A Kőrös-híd felé lehetett arra kijutni. A szobaajtó mellett állt a sötétbarna kandalló, azon pedig rengeteg bakelitlemez, papírtok nélkül, egy rakáson. Mind orosz dalok voltak. Nagyon szerette az érzelmes orosz népdalokat hallgatni.

  Egyszer Tihamér meglátott, ahogy a kanizsai Tisza-part Sziget nevű részénél tájképet festek. Megígért egy közös alkotást. Mondta, hogy ő a helyszínen szeret festeni. Olyan dolgokat tud így megfogalmazni, amire különben képtelen lenne. Együtt indultunk el hát egy napon a vasúton túlra. Tábori festőállványt, olajfestéket, palettát, ecseteket és alapozott vásznat vittünk magunkkal. Tihamér visszaküldött a sarki boltba tömény alkoholt vásárolni. A helyi romák főnökét ismerte. Régen is mindig pálinkát vitt ajándékba, hogy békén hagyják, míg a putrikat festi. Maga is kedvelte, de sokan rendeltek is nála ilyen motívumú képet. Ahogy odaértünk a célunkhoz, bemutatott a ház tövében ülő főnöknek. Nem fogadtak bennünket örömmel, de a pálinkát azért elvették. Tihamér segített motívumot választani. Egy kis fehér falú házikó, néhány fával, dombbal is talán, jó szögből. Egy megjegyzést kaptam ekkor tőle festői munkámra. Én ugyanis a kerítés deszkáját szélétől széléig lapos ecsettel kitöltöttem, amolyan iparművészeti megoldásként. Megjegyezte, már azt is jobban szereti, ha valaki durván csak egy csíkot húz ecsetjével a vászonra. Megértettem. Spontaneitásra nevelt. Ő festői egységként látta a képet, én csak jó néhány évvel később, a festészeti stúdiumok elvégzése után jutottam el erre a szintre.

  Apám még egy festményt vásárolt középiskolás koromban Tihamértól. Egy pénteki napon Újvidékről hazaérkezvén Tihamért és apámat találtam házunkban egy nagy méretű, fekvő vászon előtt. Sajátos, úgynevezett transzponáló (átíró, átlényegítő) stílusában egy holland vadászcsendélet parafrázisát készítette el. Élénk, piros és lila színekkel, ritmizálva festette Tihamér. Apám kikérte a véleményem, mondván, hogy most már elég régóta járok művészeti iskolába. Apámat megsajnálva Tihamér lazúros festőtechnikáját kritizáltam naivan. Gondoltam, olcsóbban megússza sokat költekező apám a képvásárlást. Ma már tudom, hogy teljesen téves úton jártam. Tihamérnak még csak eszébe sem jutott ez a lehetőség. Csendesen megjegyezte, hogy akkor mégsem értek annyit a festészethez. Igaza volt, ma már tudom, hogy nagy vállalkozás volt ez a később általam is annyira kedvelt festmény.

  Igazán kollegiálissá az egyetemi éveim befejeztével vált a viszonyunk. Mivel mesteremmel konfliktusba kerültem, ötödévre már nem volt kilátásom a képzőművészeti egyetemen maradni. Hirtelen kisvárosi, vidéki magány szakadt rám. Ebben a légüresnek tűnő térben lassan felfedeztem Tihamér támogatását. Útjaink akaratlanul is keresztezték egymást. A várostól műtermet kapott az amatőr színház épületében. Oda is költözött. Családi házunk garázsában berendezett műtermem közel volt, majdnem szomszédok lettünk. Gyakran vendégségbe hívtam. Főleg jazz-zenét hallgattunk, de minden mást is. Nagyon bízott a Cseh Tamás–Másik János szerzőpáros nagylemezében a borító alapján. Ezek a szemek nem hazudnak – mondta nagyon meggyőzően. Ahogy a dalokat meghallotta, mégis mintha lehangolódott volna egy kissé. A Kádár-rendszer kritikáját értettük, de nem éreztük közelinek.

  Művészeti könyveimet is együtt lapoztuk át. A pózba merevedett művészkollégák fotói ellenérzést váltottak ki belőle. Amikor napilapunkba, a Magyar Szóba illusztrációt készítettem egy íráshoz, előrajzolt nekem. Gyermekarcokat ábrázoló kis skiccét máig őrzöm.

  Felkarolt két szegényebb sorsú, árva fiatalt. Heka tizenhét év körül járhatott, nővére, Gabriella pár évvel idősebb volt. Odaköltöztek Tihamér házába. Gabi takarított. Heka rendkívüli birkózótehetség volt. Versenyeken sok érmet szerzett első ligás csapatának, a kanizsai Potisje kötöttfogású birkózócsapatnak. Ellenfelei nehezen tudták legyőzni, minduntalan kifordult a fogásokból. Egyszer azt mesélte nekem, hogy mérkőzés előtt kiment a temetőbe meditálni, hogy megfelelően a küzdelemre tudjon összpontosítani. Tihamérral jól megértették egymást. Szereztek egy farkaskutyát. Egy évig élhettek így, egymást boldogítva. Tihamér piros sapkás arcképet festett barátjáról. Heka azonban balesetet szenvedett, hirtelen meghalt, nővére pedig már hamarabb elköltözött tőlük. Így Tihamér megint csak egyedül maradt. Azután még évekig ábrándozott, azt képzelte, szobrot készített egy neves újvidéki szobrászművésszel Heka sírjára. Kutyás fiú lett volna a szobor címe.

  Szólnom kell utolsó találkozásunkról. 1986 novemberében végre megoldódott párizsi ösztöndíjam kérdése. Már csak napok választottak el útra kelésem idejétől. Átugrottam a közeli amatőr színházbéli műtermébe, hogy illőn búcsút vegyek tőle. Nagy megdöbbenésemre Cigonya műterme üres volt. Azazhogy nem, az ágyában feküdt. Délután lévén nagyon furcsállottam. Nem érzem jól magam, mondta. Előadtam, hogy miért jöttem. Várjál, majd összeszedem magam, és átmegyek hozzád. Így még tisztességesen el sem búcsúzhatunk egymástól, mondta. Rövid idő elmúltával átjött. A beszélgetés hatására egyre inkább erőre kapott, kezdett visszatérni régi formája. Mondanivalója azonban megdöbbentően hatott. Öngyilkossági kísérleteiről kezdett el beszélni. Ez a téma visszatérő volt nála az évek hosszú során. Néha ez még tragikomikus is tudott lenni, de most nem volt az. Tragikus halálhíre néhány hónap múlva Párizsban ért utol. Eltemettük Cigonyát – hallottam a lesújtó hírt 1987 telén.

  Sok év távlatából időnként feldereng bennem egy beszélgetés, amelynek még felső tagozatos diákként lehettem szem- és fültanúja. Egy régi parasztház lebontása okán Tihamér is hivatalos volt a kalákára, vagy ahogy a bácskaiak mondják, a móvába. El is ment, de nem nyúlt semmihez, kijelentette, hogy ő rombolni nem hajlandó, csak építeni. Inkább leült törökülésben, és hagyta, hogy mások végezzék el a bontás durva munkáját. Ő építeni jött közénk.