Amrita Sher-Gil levele nagybátyjának,
Baktay Ervinnek
Egy nap, tudom, hiába menekülök tovább,
éppen felszállnék a vonatra, de lehet, hogy
még odáig sem jutok, utolér,
nem némán surrogva, ahogy zen szerzetes
nyílvesszője halad a céltábla közepe felé,
és nem is az aktuális apokalipszis lovasaiként,
nehéz és sűrű trappban, szerelemtől csatakos
ágyban, magánytól kővé gyűrődött
párnák között, nem, nem, nem,
a kvartett lassan lépdel a harmatos fűben,
a ráhangolódás percei ezek, ezt onnan tudom
majd meg, ha egyáltalán, hogy a csellista
szandáljából kilógó csupasz nagylábujja
sáros marad,
leülnek a dunaharaszti resti műanyag székeire,
csapolt sört rendelnek a délelőtti próba ellenére,
és játszani kezdenek, lassú, nyugodt tempóban,
és ahogy mindig is ilyenkor, de csakis a zene által
hűlő helyemhez szögezve lemaradok a vonatról,
és mivel nem csak bölcs apám és önző anyám
gyereke vagyok, hanem testvére minden égből
lehullott és fel-feldobott kőnek, a kissé hosszú
zárótétel vége felé, a beálló rövid csönd előtt,
a fájdalmas hegedűszóló után fekszem csak ott
egy lenge száriban
és meg-
halok.
Vezérvers
Jász Attila
SZÉKELY ANGYAL
Az angyal elaludt a lesben, nem veszi észre,
hogy a medvebocsok előtte hancúroznak,
verekszenek, az anyjuk elkergette őket,
egymásra vannak utalva, nem ettek
három napja, már nem sírnak, túlélnek,
a turisták pedig fizetnek a látványosságért,
az ételmaradékot szándékosan az utak
mellé szórják, hogy a medvék könnyebben
megtalálják, jobban tudják fotózni őket,
amikor az angyal felébred, medve alakú
felhő suhan át homlokán, és tudja, ami
nem történt meg, még megismételhető,
vigyázzon rájuk is valaki.