Nyár
Kivert kutya a tömb előtt.
Hold helyett az erkélyfényeket
nyívi a vacogó nyáréjszakában.
Tegnap a lépcsőházat vadul
vonítva dúlta fel, asszonyidegek
arénájában törve meg az örök
csendet, mit a falkatörvény
előír veszett korcsok számára.
Macskalárma, macskanyerítés, törj
darabokra, megjöttem, vaskos
homlokom az ajtódat beszakítja,
mielőtt nyaúgathatnál, állj odébb,
enyém az ájult padló, tiéd az
álmatlanság vánkosa, a holtak
kelletlen ébredése, ülj csak meg a
penészes mennyedben, s hagyd
végre elnyújtózni kimerült testemet
a boldog kárhozatban szunnyadó
nemlét ölén.
Lábfejét kulcsolja görcsös imára,
arccal a kopott fal felé, nincs még
tudatában: ebben az életben most
igazán teljes először – és utoljára
egyszersmind, ó, sánta kutya!
Nedves selyemérintés a tarkójánál,
bársonyok bársonya sóhajt minden
érintésben, ám ő aluszik, szőrrel
szegett pofáján morgó nyál csorog
a patyolat paplanra, hideg álmában
lábujja meg-megremeg, kaparja a
vakolatot, sejtjeinek sóvár sajgása
a vakon elhintett sósivatagba vész.
Ősz
Girhes eb, te, mit vesztettél?!
A szeles kapualjból bámulhatsz
a sarkon elkanyarodó szekér
után, hah, ott viszik már fészked
melegét, minden álmod aranyát,
az ő könnyeinek gyógyító záporát,
ott fonnyad már magod, csírád,
még csak imént feltámasztott
lótuszkelyhed a benzinszutykos
országút végenincs füstködében.
A valkűr persze még visszaint.
Ében tekintetét utoljára rászánja
még hűtlenné vált, falnak forduló,
tétova hősére, kinek szenvedélyét
szikesre szárították e világi csalfa
angyalok, a kulisszák mögött
végső esélyét, ím, elkockázta:
megint avarral süllyed immár
feledésbe, pazar sorsa, léte minden
sava-borsa, újfent önként
megkeseredik;
horizontja tágas egén reggele
beesteledik.
Tél
Vonyítanék még erkélyed alatt,
ám csüggedt tüdőm már csak
sóváran kapkod sókristályok felé,
a búval bőven havazó, görnyedt téli
éjszakában didergő talpaim az
ima görcsébe merevedve esdenek
visszafordulásunkért. Önnön girhes
testemet markoló, téged elképzelő
karjaim bordáimba gyógyultak,
saját satnya sajgásomba, nyakamat
cirógató tincseidtől zokogom le
a vakolatot falunkról, de vissza nem
fordulnék soha már, némán károgva
utánad hagylak inkább szárnyalni,
elrugaszkodni e jeges és mocskos
talajtól, hadd hulljon csak reám
fekete hó tollaid hegyéről; vissza ne
nézz, angyal, vissza ne nézz!