egy vita közepén, háromkanyarnyira a kiindulóponttól.
én akartam, hogy ne légvonalban menjünk (ha már így alakult,
szenvedjünk meg, mondtam). (kérsz egy pohár bort, kérdezed):
ez volt az első kanyar. a visszapillantó tükörben a benzinkút,
amelyet éppen elhagyunk (adj egy kis időt, hogy összeszedjem
a gondolataimat, kérted). közben a térképet néztem, olcsó
közhelyekkel törtelek meg, utólag ezt bántam a leginkább
(ha igazán szeretnél, megértenél; ne haragudj, ezt a megjegyzést
nem kellett volna, csak a vita hevében csúszott ki a számon).
cserbenhagyásos lélekbe gázolás. (miért sírsz, kérdeztem).
a második kanyarnál lassítottam, talán meg is álltam.
(miért csináljuk ezt, kérdezted) (hogy eljussunk a megoldásig,
válaszoltam). férfi vagyok, én vezetek, te pedig
nézed az elhaladó tájat. persze ez a mondat arra engedhet
következtetni, hogy azonos sebességgel haladunk a végcél felé
(egy csónakban evezünk, mondom is – újabb közhely, amellyel
beléd fojtom a szót), holott ez nincs így, haladásunk sebessége
a legtöbbször esetleges, és a legkevésbé sem azonos. hiába
hiszem, hogy már megérkeztünk, te mutatod, menjek még két sarkot,
hiába érzem, hogy még nem vagyunk ott, intesz, kiszállnál.
a harmadik kanyarnál veszem észre, hogy valami
nincs rendben, (kiszállok, mondom), és látom, az aszfalt ráragadt
a gumiabroncsra, mire észrevettük, négy kilométernyi utat hoztunk
el magunkkal. kiszállsz, állunk az aszfalt hűlt helyén
a porban, míg sértődöttségünk szép lassan feloldódik
a kialakult helyzetkomikumban.