Minden nagy költészet öröksége komoly felmérésre váró szellemi feladat, mely az utókort kötelezi. Petőfi Sándor költészete minket is kötelez, akik magyarul beszélünk, és kultúránk egymásra következő építőköveit számon tartjuk. Ennek a kötelezettségünknek eddig Petőfivel kapcsolatban csak részlegesen feleltünk meg. Horváth János 1923-as Petőfi-monográfiájától, Illyés Gyula 1936-os, költőnek költőről szóló életrajzától, valamint az utóbbi évtizedek néhány kutatójának (Martinkó András, Németh G. Béla, Margócsy István) eredményeitől eltekintve sem irodalmi, sem közgondolkozásunkban Petőfi költészeti hagyatéka nem foglalhatta el méltó helyét.
Amikor a Ki nekünk Arany János? című ismeretterjesztő könyvünkben Arany költői örökségét próbáltuk számba venni, négy főbb tételre hívtuk fel a figyelmet. Először is kisverseire, arra a mintegy félszáz négysoros költeményre, amelyek egy részére ő maga a „mondacsok” kifejezést alkalmazta. Afféle versforgácsoknak tartotta ezeket, melyeket később Kosztolányi Dezső már briliánsoknak, ékköveknek nevezett.
Másodrészt mintegy negyven balladájára utaltunk, népi, történelmi, szerelmi tárgyú „tragédiáira, dalban elbeszélve”, ahogy abban a korban Greguss Ágost mai napig tökéletesen kifejezte ennek az irodalomtörténetben csak az európai középkortól kialakuló műformának a lényegét, s melyek Aranynál Az örök zsidó zárókövében futnak össze. – Ebben, az egyik legnagyobb versében a költő saját életét tette ballada tárgyává, hamleti élveboncolást végezve.
Harmadsorban rá jellemző, egészen egyedi és sajátos elmélkedő (meditatív) líráját említettük, középpontjában az egyébként Petőfi által kimunkálni kezdett hétstrófás nyolcsorosok vonulatát említve (Fiamnak; Visszatekintés; Évek, ti még jövendő évek; Letészem a lantot; Kertben; Magányban). Ezek Arany költészetének máig meghaladhatatlan hegycsúcsai.
Végezetül öt (ebből három befejezett) eposzát hoztuk szóba, Az elveszett alkotmánytól a Toldi-trilógián és A nagyidai cigányokon át a byroni és szintén önéletrajzi ihletésű Bolond Istókig és a Csaba-trilógiáig, annak egyetlen befejezett darabjáig, a Toldival egyenértékű Buda haláláig. Ide sorolhatók rövidebb-hosszabb elbeszélő költeményei is (Rózsa és Ibolya; Az első lopás stb.).
Ha valaki Arany örökségét magáénak vallja, ezekre a fő tételekre kell tekintettel lennie, hogy a hagyatékozónak és az örökösnek valódi gazdagságát felmérhesse.
Mindezekhez képest Petőfi költői öröksége jóval szélesebb körű. Arany János mintegy negyven éven, Petőfi hozzá képest csak hét éven át alkothatott, mégis az élet megközelítéseinek az előbbinél összehasonlíthatatlanul gazdagabb formáiban. Ha Petőfi szellemi örökségét számba vesszük, legalább háromszorosan gazdagabb zsákmány jut osztályrészünkül.
Neki is vannak kisversei, sőt ezeken belül külön kötetet kitevő ciklusban, az 1846 első hónapjaiban létrehozott Felhőkben, mely közel hetven alkotást foglal magában. Az élete más szakaszaiban ehhez csatlakozó szerzeményekkel együtt Petőfi rövid költeményeinek listája közel a kétszerese Aranyénak.
Számottevő balladát, regés-románcos elbeszélő költeményt nemhogy Aranyhoz, de még Vörösmartyhoz, Kölcseyhez képest sem hagyott hátra, gondolati lírája viszont hatalmas méretű, és egyik legkevésbé ismert része életművének. A diákokon és az érdeklődő olvasókon kívül számos példát tudnék felhozni arra nézve is, hogy országszerte ismert színészeink kezébe adtam a számomra leghatalmasabb, a Shakespeare drámai formájában, a blank versében írott Világosságot! című, világraszóló, mintegy magyar hamleti monológját, és nem hittek a szemüknek, hogy ez egy huszonnégy éves fiatalember tollából való. Ezenkívül említhetném a hozzá csatlakozó további nagy gondolati műveket is (Az ítélet; Szép napkeletnek…, Beszél a fákkal a bús esti szél; Fölszedtem sátorfám; Szörnyű idő stb.).
Harmadsorban, az előző tételhez szorosan csatlakoztatva, Petőfi többtucatnyi episztoláját kell említenem, amelyek a mintegy nyolcszázhatvan verset számláló Petőfi-életműben mind számban, mind méretben külön kötetet tehetnének ki. Ahogy számtalanszor kiadták eddig a Petőfi–Arany-levelezést költői dokumentumaival együtt, csodálni való, hogy ezeket az episztolákat miért nem rendezték egyszer hasonlóan, külön is sajtó alá (Várady Antalhoz, Adorján Boldizsárhoz, Jókay Mórhoz, Tompa Mihályhoz, Vörösmartyhoz, valamint többszörösen is Aranyhoz).
Negyedsorban, szintén a megkezdett logikai szál mentén haladva, mintegy húsz bejegyzésből álló „Emlékkönyvbe”-költészetét emelném ki, melyek a Berzsenyitől és Vörösmartytól elkezdett utat folytatva a legszemélyesebb hangon vallanak egy-egy fontosabb tárgyról, s melyek között található Petőfitől az emberi jellemnek mint legnagyobb értéknek felmutatása (Kovács Jánosné emlékkönyvébe; Burián Pál emlékkönyvébe; a többiek általában monogramokkal).
Ötödsorban térnénk rá a legnagyobb tételre, Petőfi dalainak gyűjteményére. Lélegzetelállító gazdagság és színpompa tárul ezekben elénk! Helyzetdalok és zsánerképek, indulók és csatadalok, bordalok különböző nemei, végül a legnagyobb vonulat: szerelmi költeményeinek mintegy kétszáz darabra rúgó gyűjteménye (köztük tűnődései, vívódásai, álmai és lidércálmai), ezekből mintegy száz a Júlia-szerelem ihletéből a magyar, sőt a világirodalom máig meghaladhatatlan ormaival (Júliához; Reszket a bokor, mert…; Szeretlek, kedvesem; Tündérálom; és a Himalája-csúcs: Minek nevezzelek?).
Hatodsorban külön említeném ódává emelt dalait, melyek legszebbikét, az Itt van az ősz, itt van újra címűt Németh G. Béla lenyűgöző tanulmánya tudatosította.
Hetedikként a humorral szintén gyakran élő Arany Jánost messze túlhaladó szerzeményeit gyűjteném egybe (Valahogy; Az volt a nagy, nagy munka; Csokonai; Megyeri; Állj meg, feleségem stb.)
Nyolcadsorban A helység kalapácsa eposzparódiájából kinövő és az újabb kor lényegesen könnyebben emészthető eposzainak megfelelő elbeszélő költeményeit említeném, élükön a vulkanikus erejű János vitézzel. Ez az 1844. november–december közötti földrázkódtatás állítólag alig több mint hat nap és hat éjszaka alatt érte hazánkat, ahogy emléktábla is jelöli az Astoria épületén, ahol Petőfi az időben lakott, és ahol Vörösmartynak, mesterének és más barátainak ezt a gyönyörűséges tündérmesét felolvasta. Petőfi a János vitézen kívül közel tucatnyi hosszabb elbeszélő költeményt is szerzett, élükön a Bolond Istókkal, melyben Istenről és gondviseléséről a legelragadtatottabb strófáit is írta.
Kilencedikként a mindmáig sok fejtörést és ismétlődő értelmezést provokáló Az apostolt említhetnénk, mely Petőfi szabadszállási fiaskója után íródott – az alföldi, saját hazájában elszenvedett csapást a budai Zugligetben, az elbeszélő költeményt Hegyek között letisztázva heverte ki. Az apostolhoz társítanánk előzményeit és következményeit (Sors, nyiss nekem tért; Miért zárjátok el utamat; Nagykárolyban stb.).
Tizedikként öneszmélésének a személyes és szerelmi tárgya melletti harmadik nagy költeménycsoportját, a szintén mindmáig utolérhetetlen magyarságverseit emelnénk ki (Magyar vagyok; Föltámadott a tenger; A nép; A nép nevében; A magyar nemzet (2.); Isten csodája; Ismét magyar lett a magyar; A gyáva faj, a törpe lelkek…; Készülj, hazám; Megint beszélünk…; Dicsőséges nagyurak; Az országgyűléshez; A nemzetgyűléshez; A magyar politikusokhoz stb.).
Tizenegyedikként szintén felülmúlhatatlan tájkölteményeire kell emlékeztetnünk (Az Alföld; A Tisza; Szülőföldemen; Kis-Kunság; A hegyek között; A gólya; Téli esték; A puszta, télen stb.).
S végül, tizenkettedikként előttünk áll még szinte sehova sem besorolható, mégis esztétikailag, poétikailag tagadhatatlanul szintén Himalája-magasságokat elérő verseinek sorozata (A négyökrös szekér; Füstbement terv; Anyám tyúkja; Ha férfi vagy, légy férfi…; Az év végén; Szomorú éj; Az őrült; Egy barátom, az ifjúság; Szabadság, szerelem; Tűz; Falu végén kurta kocsma; A vándorlegény; Okatootáia; Jövendölés stb.)
Gyermekkoromban, mint sok nemzedéktársam, én is elragadtatással tanultam meg a Füstbement tervet, édesanyám gyakran ült le úgy konyhaasztalunkhoz, hogy elmondta az Anyám tyúkját, gimnazista- és egyetemistaéveimben azonban sajnos hódoltam annak a divatnak, amely az őszinteség, egyszerűség és a naivnak nevezett hit lekezelésével eltávolított bennünket Petőfitől és költészetétől is. Bizonyos, hogy Babits Mihály Petőfi és Arany tanulmánya nálam azért is nagy szerepet játszott, mert 16-17 éves koromtól fogva Babits kezébe tettem le irodalmi érdeklődésemet, sőt bizonyos értelemben világszemléletemet is. Kosztolányi Dezső, Nemes Nagy Ágnes és a születésének 150. évfordulójára írt Levél Petőfi Sándorhoz Pilinszky Jánosa olykor-olykor felpiszkálták érdeklődésemet, és mintegy húsz évvel ezelőtt szokásommá tettem, hogy Petőfi verseit minden év végén, a karácsony és újév közötti időszakban újraolvassam. Ennek folytán mintegy tizenöt évvel ezelőtt a magam számára szavazást rendeltem el: kit is tartok költészetünk legjelentékenyebb első öt alkotójának? A sorrendben egy idő után csak egyetlenegy név nem változott, az 50–60 éves koromban első helyre sorolt és az alig 27 évet megélt Petőfi Sándoré. Csak utána következtek Vörösmarty, Arany, József Attila és Ady.
Megdöbbenve költészettörténeti érdeklődésem ilyen hatalmas fokú megváltozásán, egyre inkább tanulmányozni kezdtem Petőfi Sándor egész életművét, a prózai alkotásokkal egyetemben. Az elmúlt tíz év mindegyikében újraolvastam ezt az életművet, és a következő megállapításokat tettem:
Aligha létezett költő, aki ennyire szentnek tartotta a költői megszólalás lehetőségét. Ezért kezdte minden áldott verssorát nagybetűvel, ahogy a Károlyi-biblia óta mi is megszoktuk, hogy Biblia-versekről beszéljünk, és ezek a versek, még ha mondatot folytatnak is, akkor is nagybetűvel állnak sorszámuk után a sor elején. Azután: Petőfi több mint 90 százalékban datálta verseit, szintén a Bibliához hasonló módon, amelyben a próféták megjelölték, hogy mikor kapták Istentől üzeneteiket álomban, látomásban vagy gondolatihletésben. Harmadszor: Petőfi minden év végén számvetés elé állította önmagát, és ezt egy-egy költeményében ki is fejezte (Egy gondolat bánt engemet; Az év végén; Téli éj; Szilveszter éje 1847-ben stb.). Év elején pedig szinte programot állított maga elé a jövőre nézve (Isten csodája; Szabadság, szerelem…; A téli esték; Egy könyvárus emlékkönyvébe stb.) Ennek egyik lehetséges magyarázata, hogy az év utolsó napján született, és az év első napján anyakönyvezték. Számomra azonban valószínűbb, hogy ebben mélyebb tudatosság dolgozott. „Költő vagyok, nekem költőileg kell az életúton végigrohannom” – ez volt egyik hitvallása, mintha zsigereiben is tudta volna, hogy neki jóval kevesebb idő áll rendelkezésére önmaga és a világ kifejezésére, mint a közönséges földi halandóknak.
Negyedszer, szeretném közölni értékítéletemet, mely – ahogy említettem – az elmúlt tíz év Petőfi-újraolvasásaiból jött létre. Eszerint a mintegy nyolcszázhatvan Petőfi-költeményből jelenleg a magam szempontjából háromszázharmincat sorolok a jó versek közé, ezekből mintegy százat tartok egészen rendkívülinek, még tovább menve pedig negyvenötöt ítélek fölülmúlhatatlan remekműnek – időtől, stílustól, nyelvi megjelenítéstől függetlenül.
Amikor Ady halála után az 1920-as években Babitsot felkérték, hogy a Magyar Rádió számára válogassa ki a legfőbb Ady-költeményeket, mintegy húsz-harmincra esett választása. Kérem, hogy fenti adataimat ennek figyelembevételével fontolják meg…