Megteremted, Uram, a világot,
benne mindent,
növényt, állatot, embert,
az anyag fel-alá örvénylő,
egymást lerontó, egymást építő,
egymást kiszorító masszáit,
tüzet, vizet, fényt, levegőt,
engeded,
hogy a levegő fellobbantsa a tüzet,
hogy a tűz eloltsa a vizet,
hogy a tűz és a levegő felszárítsa a vizet,
hogy a fény megfessen mindent,
és láthatóvá tegye a láthatatlant,
a sötétséggel nyakon öntött létezőket.
Aztán halhatatlan létedre
halandóvá teszed magadat,
túlvilági útlevéllel zsebedben
átléped e világ kapuját,
a mérhetetlenből
átlendülsz a mérhetőbe,
és megpróbálod
úgy ontani kincseidet,
hogy érzékeljük,
ez több, mint emberi,
de azért ne égjen ki az agyunk,
ne süljön ki a rendszer
a befogadhatatlan isteni bőség miatt.
Szaporítasz kenyeret,
de csak annyit,
hogy beláthatóan hatalmas
mennyiség jöjjön létre,
ötezer férfinak és pereputtyának való,
tizenkét kosárnyi maradékkal.
Így érzékeljük, milyen aránytalanul
áradó a te hatalmad,
mégsem fulladunk bele.
Simán képes lettél volna
azóta is működtetni a jelenséget,
titokzatos kenyérforrás
ott, azon a szent helyen,
nap nap után, egyik évről másikra
sülnének ki a kenyerek a semmiből,
a semmi közepén,
aki csodát látni akar,
oda zarándokoljon,
soha ki nem apadó kenyérforrás.
Viszont milyen az ember, Uram,
megszoknánk ezt is,
mint ahogy azt a döbbenetes tényt,
hogy a föld mélyéből víz fakad,
s nem apad el soha,
hogy a föld mélyéből tűz fakad,
s nem apad el soha,
ugyan már, nem nagy dolog,
vonunk vállat okosan,
tektonikus rétegek,
karsztvíz, búvópatakok,
párák és csapadékok körforgása,
lerágott csont,
tudományos evidencia,
nincs itt semmi látnivaló,
mintha a csodát kioltaná
a szakszerű magyarázat,
mintha lehetne szomjat oltani
tudományos értekezések levével.
Adod magadat, ontod és árasztod,
mi pedig lemásoljuk jól-rosszul
egy-két technikádat,
apró dobozokba zárjuk
az ugrabugra képeket,
a robbanásokat, fortyogó fényt,
tündöklő káprázatot,
és dobozkáinkat bámuljuk
világod helyett,
mit sem törődve azzal,
hogy te közben szüntelenül
adod, csak adod, csak adod
a mannát, melyet kütyüzés közben
csipsznek elropogtatunk,
természetesnek véve,
hogy mindegyikünk
személyre szabottan
a saját kedvenc
ízeit élvezi benne,
pedig az égi kenyér ugyanaz.