Nem kell tőle félni,
nem árt az a légynek sem,
szokta mondani nagyapa.
Nem is találkoztak még!
Jó is lenne egy ilyen találkozó:
én a légy vagyok, én meg
a tavalyi Hóember,
örvendek!
Szóval jó ember
a Hóember, szereti is
minden gyerek; szénfekete
szemek, mindig piros orr,
füle is van, meg sálja,
meg fazékból kalapja,
kezében seprű és lapát.
Ezzel lapogatja, ha viszket
a háta (s ha jön a nátha).
Ha esik a hó,
akkor van elemében,
– gyertek, gyerekek,
játszani! –
kint ilyenkor szuper jó!
Vár a domboldal,
siklik a zsák-szán,
szalad a hinta-ülőke…
Csuda jó, csuda jó!
S ha beesteledett,
oly szomorú a szeme,
könnye is kicsordul,
orra is lekonyul…
Tavaszodván csintalan
szellőlányok bújnak inge alá,
nincs már, ki foldozza süvegét,
megtépázott öltönyét,
s barátai is elhagyják,
levitézlett harcosként
áll, talán a könnye is
kicsordul.
S ha már végképp
nem telik új ruhára,
s elfogynak
hó-csillagos éjszakák is,
karon fogja egy
Napsugárlányka,
s elballag vele egy
másik bolygóra.