A hármas egységtől a brechti epikus színházig
A klasszikus dramaturgia a hármas egység (idő, hely, cselekmény egysége) szabályrendszerére épül, amelyen belül a cselekmény egysége a legfontosabb követelmény, hiszen a drámai szerkezet egészére kihatással van. A cselekményt akkor nevezhetjük egységesnek, amennyiben az elbeszélésre szánt anyag egy központi történetre fókuszál, amelyből logikusan ágaznak ki a mellékszálak. A szabályrendszer a 17. században vált esztétikai elvárássá, kialakulásához Arisztotelész Poétikája szolgáltatta a hivatkozási alapot, hiszen – ugyan tévesen – őt tartották a hármasegység-törvény megalapozójának. Arisztotelész valóban megfogalmazta a cselekmény egységének fontosságát, amely szerint a részeknek olyan szoros kapcsolódásban kell állniuk egymással, hogy egyetlenegyet se lehessen belőlük kihagyni vagy áthelyezni. Ahogy Poétikájában írja: „ami meglétével vagy hiányával nem befolyásolja a mű értelmét, az tulajdonképpen nem is része az egésznek”. A klasszicista elgondolásban a cselekmény egysége megköveteli a hangvétel egységességét is: kerüli a különböző nyelvi rétegek és a műfajok váltogatását. A dráma univerzumának mindvégig következetesnek kell maradnia, nemkülönben a szereplők lélekrajzának. A drámai hős tettei teljes összhangban kell álljanak a jellemével, nem lehetnek egymásnak ellentmondó lépései, döntései.
A szabályrendszer valójában L. Castelvetro Poétikájának (Arisztotelész alapművének kommentárokkal ellátott fordítása, 1570) hatására egészült ki az idő egységével (amely követelmény szerint a cselekmény időtartamának bele kell férnie egy „napfordulásnyi” időbe, és az idő csakis folytonos lehet) és a hely egységével (az ábrázolás során kizárólag egy adott helyszín alkalmazható, avagy felosztható a tér olyan helyszínekre, amelyek 24 óra alatt bejárhatók). Ezek a kitételek leginkább a „valószerűség” illúzióját voltak hivatottak biztosítani. Az egységszabály azonban a színháztörténetben meglehetősen vitatott és nehezen betartható követelmény a dramaturgia számára, hiszen túl szigorú korlátokat szab, ami leginkább arra (lett volna) jó, hogy az epikus kísérletezéseket megfékezze. Ám a 20. század úttörő alkotóit nehéznek bizonyult megzabolázni. Némely elképzelések alapjaiban írták felül a meglévő szabályokat, és teljesen új színházi struktúrában kezdtek el gondolkodni, új drámai forma kialakításán fáradoztak. A hagyományos dráma helyét lassan felváltotta az epikus hangvétel, amelyben nagymértékben változott a szerkesztési mód, a hatásmechanizmus és a szándék is. A drámai forma szuggesztióval dolgozik, érzelmeket vált ki, a nézőt belehelyezi a cselekménybe. A jelenetek egymásból következnek, az események láncolata egyenes vonalú. Ehhez képest az epikus forma érvekkel dolgozik, döntésekre kényszerít, a nézőt szembehelyezi a cselekménnyel, és minden jelenet önmagáért van, az események kanyarognak.
A modern dráma epizálását leginkább Bertolt Brecht valósította meg. Színházelméleti munkásságának középpontjában az epikus színház eszménye áll, amely szembemegy a realizmussal, a melodrámával, az illúzióval, a szórakoztatás igényével. A nézők érzelmi bevonásának, a szereplőkkel való azonosulásának helyébe a racionális önvizsgálatot, a színpadi eseményekre való kritikus reagálást állítja. Brecht fontosnak tartotta, hogy a néző tudatában legyen annak, hogy színházban ül, és egy üzenettel bíró előadást néz. A hatás elérése érdekében elidegenítő effektusokat (Verfremdungseffekt) alkalmazott: olyan dramaturgiai és színpadi eszközöket, amelyek ráébresztik a nézőt arra, hogy amit lát, az csupán a valóság reprezentációja, és nem maga a valóság.
A V-effektus – Brecht színházának egyik legnagyobb hatású kifejezése – a teatralitástól, a mesterkéltségtől megfosztott játékstílus alapvető eleme, amely valójában megszünteti a beleélés, a katarzis lehetőségét. A színész a szerző elméleti álláspontjára helyezkedik, átélés helyett a szerepet szemtanúként éli meg, a nézőnek pedig saját ítéletét kell kialakítania a látottakról. Ez a távolítás képessé teszi az embert arra, hogy ne a megszokott, rögzült sémák alapján ítéljen meg valamit, hanem képes legyen akár több nézőpontból is megvizsgálni a helyzeteket. Ennek érdekében Brecht szakít a logikusan kapcsolódó eseménysor hagyományával, és helyette epizódok sorozatából álló fragmentált dramaturgiai szerkezetet alkot, amelyeknek fókuszában eltérő témák is állhatnak, változhat a szereplők köre, szabadon kezelhető az idő, a hely.
A cselekményt gyakran betétdalokkal (songokkal) szakítja meg, amelyek szaggatott, szinkópás ritmusukkal, diszharmonikus hangzásukkal nem a jelenetek emocionális hőfokának növelésére szolgálnak, hanem hogy párbeszédbe lépjenek a témával, gondolkodásra serkentsenek, és meggátolják az érzelmi viszonyulást. A zenészek láthatóak a nézők számára, ami szintén a hamis illúziók lerombolását erősíti. A mozdulatokat, gesztusokat is hasonszerűen alkalmazta, és fontosabbnak tartotta őket a verbális közlésnél. Azon alkotók egyike volt, akik tisztelték a keleti színházi hagyományokat. Inspirálták a mozdulatokban rejlő kommunikációs és stilizációs lehetőségek, amelyek lehetővé teszik a távolságtartást, ebből kifolyólag nagyon beleillenek a brechti színházeszmény eszköztárába. A gesztus Brechtnél a test jellemző módon való használatát jelenti, amely már rendelkezik a másik emberrel szembeni magatartás társadalmi konnotációjával is. Nem individuális gesztusokról van tehát szó, hanem az emberek egymás felé tett megmozdulásairól, társadalmilag jellemző attitűdökről. Brecht szótárában ez a társadalmi gesztus, amely az ember jelleme helyett a társadalmi valóját mutatja meg. Szereplői ugyanis nem igazi drámai hősök, nem jellemeket testesítenek meg, inkább valamilyen magatartástípust ábrázolnak (sokszor használ egyszerű, archetipikus vagy szociális státuszt jelölő neveket a szereplőkre, például Parasztasszony, Lány, Katona).
A színésznek tehát nem az a feladata, hogy azonosuljon a szerepével, hanem hogy némiképp eltartva magától, „demonstrálja” a karaktert, mintegy pártatlanul mutatva be azt a nézőnek. Soha nem szabad megfeledkeznie arról, hogy egy másik ember tapasztalatait, tetteit, érzéseit közvetíti. Nem kell beleélnie magát az adott sorsba, és főként nem kell úgy tennie, mintha nem tudna a néző jelenlétéről. Annak érdekében, hogy világossá tegye a szerepformálás reprezentatív jellegét (színészeket látunk, akik szerepeket játszanak), Brecht még szerepmegosztásokat is alkalmazott (többen is játszhatták ugyanazt a karaktert), valamint egyazon színész több figurát is eljátszhatott. Létjogosultságot nyert továbbá a narrátorszerep is, aki – megszakítva az eseményeket – felhívta a figyelmet a mű erkölcsi, társadalmi kérdéseire – elemzésre, vitára késztetve ezzel a nézőt. A brechti színház ledönti a képzeletbeli negyedik falat, megbontja ezzel azt a realista színházi szabályt, amely szerint a színésznek úgy kell játszania, mintha egy szobában lenne, ahol egy fal elválasztja őt a nézőtől.
A „songok” mellett a V-effektus gyakorlati elemei közé tartoznak az álarcok, feliratok, vetített szövegek, a jelzésszerű jelmezek, a többfunkciós kellékek, a láthatóvá tett színpadtechnika. Ugyanúgy elidegenítő a töredezett dramaturgiai szerkesztés is, a montázsdramaturgia, amelyet Brecht szívesen alkalmazott. Nyilvánvalóan hatottak rá a némafilmek montázstechnikai megoldásai (nagy tisztelője volt például Sz. Eisenstein szovjet filmrendezőnek), ahol független jelenetek sora követi egymást olyan rendszerezésben, amely a legerőteljesebben tükrözi a művész üzenetét az adott témával kapcsolatban. Brecht történetkezelése, darabjainak szerkezete is kihagyásos. Merészen bánt az idővel, szabadon ugrált az epizódok, a témák között. Bátran és gátlástalanul felhasznált mindent, amire szüksége volt: kortárs daraboktól kezdve a tanmeséken, történelmi tényeken, kínai opera-drámán (Li Hszing-tao: A krétakör, 13. sz.) át egészen a Bibliáig, és ezeket a hatásokat saját ötleteibe ágyazva integrálta műveibe. Emiatt gyakran plágiummal is vádolták, amit ő élesen elutasított, nála a cél szentesítette az eszközt: darabjaival a megbomlott világrend ellen lázadt. A kritikai realizmus eszközeivel élve valamilyen társadalmi, politikai, gazdasági, erkölcsi problémával kapcsolatban fogalmazott meg oktató jellegű üzeneteket. Témái közt szerepel a háború, a hatalommal való visszaélés, a kapzsiság, álszentség, szeretet, árulás, önzetlenség, igazságosság, felelősség. „Aki nem ismeri az igazságot, az csak tökfej. De aki ismeri, és azt hazugságnak nevezi, az bűnöző!” – mondja Galilei Brecht darabjában. Drámáinak központi kérdése, hogy mit tehet az ember, hogyan élhet, hogyan őrizheti meg emberségét egy olyan világban, ahol mások kárára lehet csak boldogulni; ahol a becsületesség az ember pusztulásához vezet. Brecht az eseményeket és a személyeket társadalmi és történelmi viszonylagosságukban és változékonyságukban mutatja be, vagyis historizál. Valamely meghatározott társadalmi rendszert (például a mű eredeti történeti kontextusát) egy másik (az előadás pillanatában fennálló) társadalmi rendszer szempontjából vizsgál. Az ember egyediségének bemutatása helyett a személyes konfliktusok mögött húzódó történeti és társadalmi folyamatokat szándékozik érzékeltetni. Így hőseinek egyéni drámai életútja azok társadalmi és politikai környezetében értelmeződik.
Brechttel nem csupán irodalmi és színháztörténeti jelentősége miatt érdemes foglalkoznunk, hanem egyéb okokból is. Drámáiban, előadásaiban és színházelméleti írásaiban ugyanis annak a színházi kifejezésmódnak és eszköztárnak a forrására bukkanunk, amelyet ma természetes módon fogadunk be a kortárs színházakban. Nem mellesleg, a korszerű oktatási módszertan is jócskán átitatódik a brechti szellemiséggel. A brechti esztétika jó néhány „találmánya” (mint például a nézők direkt megszólítása, a töredezett dramaturgia, a többfunkciós tárgyak, a szerepsokszorozás stb.) ma már nem tűnik kuriózumnak, ami azt is jelenti, hogy számtalan dolgot örököltünk meg és alkalmazunk ma is a színházban ebből a maga idejében még vitatott színházeszményből. Ezek ismeretében pedig nem csupán tudatosabb színházcsinálókká, de tudatosabb befogadókká is válhatunk.