Harminchárom éve a városházán dolgozom, és a Kertvárosból jövet szinte mindennap a valamikori Nemzeti Kaszinó, a mai Városi Könyvtár épülete előtt megyek el. Számtalan tanulmányt olvastam róla, sőt magam is több cikkben foglalkoztam vele. Szinte mindent tudok az 1896-ban emelt épületről. Gordana Vujnovićtyal még könyvet is írtunk tervezőjéről és építőjéről, Raichle Ferencről. Az épületnek azonban a mai napig is van egy nagy titka: ki alkotta a főtérre néző teraszt tartó alakokat? Ezt a kérdést a mai napig senki sem tudta megoldani. Számtalan kutató próbálta megtalálni a titok kulcsát, legalább egy írásos dokumentumot, amely felfedné a szerző kilétét, de ilyen a mai napig nem került elő. Az akkori újságok bőségesen foglalkoztak az épülettel, az építkezés minden részletéről naponta beszámoltak. A díszítésekkel is foglalkozva, megemlítik a díszterem mennyezetére készülő monumentális festményt – ám a szobrokról nem tesznek említést.
Először Bela Duranci művészettörténész írásaiban találkoztam a szobrok értékelésével. Duranci kiemelkedő alkotásoknak tartja őket, és rendkívül jól képzett szobrász keze munkáját látja bennük. Amikor sorra veszi a lehetséges alkotókat, legvalószínűbbnek gondolja, hogy az Telcs Ede szobrászművész.
Telcs Baján született 1872-ben, és Budapesten halt meg 1948-ban. Szabadkán töltötte gyerekkorát. A négy gimnáziumi osztály elvégzése után apja Budapestre vitte, Maász Kálmánhoz szobrászinasnak. Tizenöt évesen visszatért Szabadkára, amelyet 1888-ban ismét elhagyott, hogy Bécsben folytassa tanulmányait. Magyarországra huszonhárom évesen tért vissza, és Budapesten telepedett le. 1895. október 1-jétől egy évig katonai szolgálatot teljesített. Nekünk ez azért fontos, mert a Nemzeti Kaszinó épületét 1895 augusztusában kezdték építeni, és 1896. október közepén fejezték be. Telcs az építkezés alatt katona volt, és csak az épület befejezése után szerelt le. Két évvel később bevonult a nyári két hónapos gyakorlatra a szabadkai 6. honvéd gyalogezredhez. Ekkor ismerkedett meg Gerőfi Annával, akit 1900 tavaszán vett el feleségül. Az évek tükrében Duranci feltevése lehetséges, de csakis azzal a kikötéssel, hogy a szobrok az épület befejezése után kerülhettek fel a homlokzatra. Ez magyarázza, hogy az építkezés alatt miért nem emlegetik a szobrokat. Az épület átadása után azok már elkerülték a sajtó figyelmét.
Érdekes kérdés, hogy Telcs és a tervező Raichle ismerhették-e egymást. Az ismeretség mellett szól, hogy a Nemzeti Kaszinó építése előtt mindketten Budapesten éltek. Raichle amellett, hogy kitűnő építész, közismerten nagy műgyűjtő is volt. Telcset ekkor már az elismert szobrászok közé sorolták. Az akkori művészkörökben könnyen találkozhattak. A két művész közel egyidős volt, három év választotta el őket egymástól. Tudjuk, hogy – eredeti nevükön – Eduard Teltsch és Franz Josef Raichle családja is német nyelvterületről származott, és mindkettőjük anyanyelve a német volt. Ez is kapocs lehetett közöttük. Telcs Szabadkán nevelkedett, és itt járt iskolába. Az 1890-es évek második felében sokat tartózkodott a városban. Gyerekkorából és iskolaéveiből sok szál fűzte ide. Felesége is szabadkai volt. Raichle a kaszinó megépítése után döntött úgy, hogy városunkban marad, és ő is itt adta nősülésre a fejét. A két kiemelkedő művész a kisszámú szabadkai német értelmiség köreiben nem kerülhette el egymást. Bela Duranci feltevése ezeknek a tényeknek a tükrében szerintünk legközelebb áll a megoldáshoz, de továbbra is hangsúlyozni kell, hogy erre kézzelfogható bizonyítékunk még nincs.
Kata Martinović Cvijin a másik ismert szabadkai művészettörténész, aki Raichle Ferenc életművével foglalkozott. Durancihoz hasonlóan neki is szemet szúrt a szobrok és az épület mérete közötti ellentmondás. Duranci ezt azzal magyarázta, hogy a szobrász elképzelése szerint a két szobrot nemcsak a terasz alátámasztására szánták, hanem ilyen módon szerették volna emelni az egész épület monumentalitását is.
Kata Martinović Cvijin ugyancsak Telcsben látta a lehetséges alkotót. A túlméretezett figurákat az igen kicsi és keskeny bejárati ajtó két oldalán üzenetként fogta fel, amely szerint ebbe az intézménybe a bejutás csak igen kevés, kiváltságos személynek lehetséges. Ezt a feltevést azonban mindjárt el kell vetni. A kaszinó előtti nagy teret csak közvetlenül a szecessziós városháza 1908-as megépítésének kezdete előtt alakították ki, addig a szobrok egy üzletekkel teletűzdelt keskeny utcára néztek. A sokat emlegetett kis ajtó pedig nem a kaszinó bejárataként szolgált, hanem az alagsorban kialakított üzlethelyiségek egyikének bejárataként, amelyeknek az intézmény működésének költségeit kellett fedezniük. E mögött az ajtó mögött volt a város egyik leghíresebb sörözője, amelyet a Pilaszanovits család tartott. A két főbejárat ma is könnyen kivehető, az egyik az akkori Wesselényi utcára (ma Radić fivérek utca), a másik pedig az Úri utcára (ma Dušan cár utca) nyílott. A kaszinó hivatalos része és az üzlethelyiségek egymástól el voltak választva. Azok a művészettörténészek és építészek, akik az épülettel foglalkoztak, a teraszt alátámasztó figurákat Atlaszoknak nevezik, és ez az elnevezés ma is elfogadott a szabadkaiak között. Én is így neveztem őket, idomulva a többséghez, egy pillanatra sem kételkedve annak pontosságában.
Az év elején egy alkalommal munkába jövet a megszokottnál is többen sürögtek az épület előtt, főleg távol-keletiek, akik igyekeztek minél jobb szögből lefényképezni bakancslistájuk legújabb szerzeményét. Amíg vártam, hogy elmúljon a sürgés-forgás, és kikerüljem a fényképezőgépek fókuszát, azon gondolkodtam, hogy egy távoli kultúrából ide csöppent idegennek mit is jelent egy ilyen épület. Megpróbáltam a helyükbe képzelni magamat, és amennyire csak lehetett, az ő szemükkel nézni az európai neobarokk e kiemelkedő alkotását. Természetesen az Atlaszokkal kezdtem. Akkor figyeltem fel rá, hogy ágyékukat oroszlánfej fedi, mellettük szemet szúrnak a lelógó éles karmok. A szakállas figurák hátukon viselik a megnyúzott oroszlán bőrét, ez védi meg őket a goromba tehertől. Ekkor koppant az alma a fejemen: ez nem is Atlasz, hanem Herkules. A képeken és szobrokon az elmaradhatatlan bunkó mellett az oroszlánbőr az, ami az ókori szuperhőst mindenki számára felismerhetővé teszi.
Héraklész vagy Herkules, ahogy a magyar nyelvben meghonosodott, az ókori görög mitológia egyik legismertebb hőse. Zeusz és Alkméné tirünszi királyné gyereke. Megszületése után Héra azonnal megsejtette, hogy ismét egy szerelmi kaland gyümölcséről van szó, és bosszút esküdött ellene. Lépten-nyomon csapdákat eszelt ki, hogy megkeserítse az életét. Mivel tudta, hogy erejétől nem foszthatja meg, ezért tébolyt bocsátott rá. Herkules őrültségi rohamában saját kezűleg végzett három gyerekével. Ekkor jött Héra igazi bosszúja, ismét megvilágosította Herkules elméjét. Herkules szégyenében Delphoiba ment, hogy Apollótól kérjen tanácsot. Az isten Püthián keresztül azt üzente neki, hogy menjen el Mükéné királyához, tizenkét évig szolgáljon neki, és ha elvégzi azt a tíz feladatot, amit ő határoz meg, akkor megtisztul a gyalázattól, és elnyeri a halhatatlanságot. A feladatok sorában az első a nemeai oroszlán megölése és megnyúzása volt.
A nemeai oroszlán egy Nemea környékén élő gonosz szörnyeteg a görög mitológiában. Az oroszlánt Tüphón és Ekhidna gyerekének tartják, de más elbeszélések szerint a holdról hullott alá, Zeusz és Szeléné ivadékaként. Harmadik lehetséges eredeteként a Khiméra szülöttének mondják.
Az oroszlán rettegésben tartotta Nemea környékét, bőrén nem hatolhatott át semmi, fegyver nem árthatott neki. Amikor Herkules először mérkőzött meg vele, összes harci eszköze – íja és nyilai, saját maga által vágott olajfa buzogánya és bronzkardja – csődöt mondott. Bezavarta egy barlangba, amelynek két kijárata volt. Az egyik kijáratot eltorlaszolta, a másikon pedig behatolt, majd saját kezűleg megfojtotta.
Herkules órákat töltött sikertelenül az oroszlán megnyúzásával, fokozatosan öntötte el a düh, mivel úgy tűnt, nem tudja véghez vinni első feladatát. Pallasz Athéné vén szipirtyó formájában rávezette a nagy erejű hőst arra, hogy a legmegfelelőbb eszköz az állat bőrének lenyúzására maga az állat karmai. Ezzel az apró isteni beavatkozással Zeusz fia teljesítette próbáját, és visszamehetett Mükénébe. Ezt követően pajzsként hordta magán a sérthetetlen bőrt.
Herkules teljesítette a tíz feladatát, de a mükénéi király ebből kettőt nem fogadott el, ezért még kettőre szükség volt. Ráadásul a fogadalmi tizenkét év sem telt még le, csak nyolc év és egy hónap.
Tizenegyedik feladatában meg kellett szereznie a heszperiszek aranyalmáit, amelyeket Ladón, a százfejű, halhatatlan sárkány őrzött. Az aranyalmák Gaia nászajándékai voltak Zeusznak, amikor Hérát feleségül vette. Ladónnal még Héraklész sem mert megmérkőzni. Prométheusz tanácsára, akit annak idején ő szabadított meg láncaitól, elment Atlaszhoz.
Atlasz a görög mitológiában a titánok leszármazottja, az óriás, aki a vállán tartja az égboltot, egy titán és egy tengeri nimfa gyereke és Prométheusz testvére. Ő a heszperiszek és a pleiaszok atyja, és gyakran őt tartják az elsüllyedt Atlantisz első királyának is. Részt vett a titánok lázadásában az olimposzi istenek ellen, amikor megostromolták a mennyeket. Az istenek csak nehezen tudtak győzni, így Zeusz büntetésül Atlaszt arra kárhoztatta, hogy örökké vállain tartsa az égboltot.
Herkules megkérte Atlaszt, hogy hozza ki neki az aranyalmákat, cserébe átveszi tőle az égbolt tartását, amíg vissza nem ér. Atlasz boldogan ki is hozta az almákat, de az égboltot már nem akarta visszavenni. Herkules ezért azt kérte Atlasztól, hogy fogja meg egy pillanatra az égboltot, csak addig, amíg hoz egy párnát a vállaira, mert nagyon nyomja a teher. Atlasz beugrott Herkules trükkjének, és visszavette az égboltot, ő pedig kereket oldott az almákkal, és elvitte őket Mükénébe.
A két szobor között látható még egy elem. Maja Rakočević Cvijanov szobrász-restaurátor szerint egy turulmadár, amely a millenniumi ünnepségek hevületében került az ajtó fölé. A sok-sok feltételezés között ez is elfér. Szerintem a turul, ha turul, a két Herkules-figura előtt már fent volt a homlokzaton, és nem képez vele egy egységet. Jól kivehető, hogy a madár szárnyait megkurtították, aránytalanul rövidek a testéhez képest, ezt biztosan a később odahelyezett szobrok nagysága tette indokolttá. A monumentális Herkules-szobrokon kívül a barokk építészethez illően még számos kisebb-nagyobb szobor, címer és váza díszíti az épületet. Ezek a gipszből készült elemek nem képviselnek nagyobb értéket.
Az oroszlán bőrébe burkolt Herkules és Atlasz történetét a homlokzati szobor abban a pillanatban merevíti ki, amikor Herkules tartotta az égboltot Atlasz helyett. Az égbolt alátámasztása és Atlasz neve annyira összekötődött a köztudatban, hogy ezt mindenki kész ténynek vette, és nem is vetették komolyabb analízis alá a valamikori Nemzeti Kaszinó szobrait. Ha nincsenek a kínai turisták, nekem sem szúrt volna szemet az ágyékon csüngő oroszlánfej.
