az örök forgás pillanatra sem áll meg,
finom remegés mutatja, hogy az élő él.
lelked, mint zord tájat, belepte a hó,
mozgásodon látszik a visszatérő tél.
néhány könyv, bor, párna, őseid emléke,
egy kezedben elvihetnéd, amid maradt.
körbetekintesz, fürkészni némi jövőt –
elfedik a mostból kinövő gránitfalak.
az örök forgás pillanatra sem áll meg,
az öntudat idegpályáidon száguld.
az elmében dereng a lágy felismerés –
ez már a szűk jövő, bár a test túl kábult.
finom remegés mutatja, hogy az élő él,
haza kéne menni, ha lenne biztos haza.
a napot eltakarja lágy szófelhő,
az érző holdat az értelem szívtorlasza.
sorra veszed a múlt rejtett szerelmeit,
s nem tudod, te beszélsz, vagy benned más.
gond és gondolat közt a földre estél –
semmi sem hiányzik, csak épp a feloldás.
millió emberként jársz örökké körbe,
s egyenként nyom belül a tompa fájdalom.
te vagy mind, vagy csak elképzeled,
nem számít. kezem megpihen válladon.