Elképzelt vajdasági kirándulás Tóth-Kovács József festményeinek világában
Utazásra invitálnám most a tisztelt olvasót, egy nem szokványos utazásra: a vajdasági életérzést őszintén, hitelesen felmutató festői világba indulunk. Az előérzetem azt sugallja, intenzív képi élményekben lesz részünk, ha jól megfigyeljük az elénk tárulkozó festői univerzumot. Úgy érezhetjük, ismerős arcokkal, emberekkel találkozunk a képeken. Időközben akár megpihenhetünk egy-egy könnyedebb témánál is, hogy aztán ismételten kitérőt tegyünk a történelemben a művészet élményt, energiát közvetítő erejének segítségével. Tóth-Kovács József rendkívüli festményei azt sugallják nekem, hogy ha kellően elmélyült figyelemmel, nyitottsággal és érdeklődéssel szemléljük, hihetetlenül más fényben, színben tűnhet fel számunkra a megszokott. Vissza-visszatérő képi témája a – legalább ezerszer látott és esetleg negatív címkékkel teleaggatott – vajdasági létbe „ragadt” vidék lakója. Már-már szemérmesen azt hisszük, ismerjük ezeket az embereket, arcokat. Mintha hozzátartozóink lennének az alkotások szereplői. Ha kétkedünk is, nem tudjuk hová tenni azt a felismerést, hogy miért kell ezeket a „közönséges” témákat vászonra vinni. Kissé vakmerő ötlet például a disznóvágást a művészet dimenziójába emelni. Arra gondolunk: mi a csudának kell ezt megfesteni, mi ebben a szép?
Egy művésznek nemcsak hogy megengedhető, de el is várható tőle, hogy másként vélekedjen a szépről, mint az átlagember. Erre van érzékenysége, erre készül, és ezt tanulja éveken keresztül: hogy eljusson egy olyan megfogalmazáshoz, amely érzékeink (érzelmeink, értelmünk) által mélységeket és magasságokat érint. Tóth-Kovács József festményei talán legjobb példái ennek. Itt a vidékünkön éppen ehhez a képi élményhez kell bátran hozzányúlnia a művésznek, ott, ahol a „szép értékekből” hiány van, viszont annál több a ragadós sár, a minden résben ott lapuló piszkoló por.
Éppen a művészet az, amely minderre kíváncsi és érdeklődő. Ami a beavatatlan szem számára érdektelen siralomvölgy, a művészet számára kimeríthetetlen, végtelenített, kincsekkel teli tér. Meg lehet kockáztatni azt a kijelentést, hogy Tóth-Kovács József alkotásai lehetőségeket, kapcsolódási pontokat kódolnak álmaink, emlékeink, tétova gondolataink, görcseink, személyes és kollektív történeteink kusza halmazában. Talán vállalhatóbb, táplálóbb, színesebb közeggé válik ezáltal a megszokott tér. A minket érő képi impulzusokat egy bámulatosan biztos kezű, virtuóz festői technikákkal jól bánó művész követte el. Ki ez a festő?
Már gyerekkorában erős késztetést érez a rajzolásra. Meghatározó képzőművészeti útmutatásokat kap a legendás óbecsei rajztanárától, Skrabán Viktortól. Hamarosan az újvidéki Bogdan Šuput iskolában folytatja tanulmányait. A biztos rajztudását, tehetségét felismerik a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen is, ahova 2003-ban felvételt nyer. Ott csiszolja tovább mesterségbeli tudását. Még az egyetemi diplomakiállításán meghatározza azokat a sarokpontokat, melyek azóta is megmutatkoznak opusaiban. Az egyetem befejezése után Csongrádon otthonra lelő fiatalember kitartó és szorgos alkotómunkába kezd. Az ott készült festményei a számunkra ismerősnek tűnő síksági, mondhatni, magyar vidék szereplőit, aktuális és történelmi lakóit mutatják be. Ezek keverednek gyermekkora helyszíneinek, a vidéki Tisza menti kisváros, Óbecse emlékképeinek ismerős arcaival. Mindezt alapos festői tudásával realista módon mutatja be. Zavarba ejtően pontos képi ábrázolásához fényképeket is felhasznál, ami teljesen elfogadható és érthető. Ezzel a festői technikával tökéletes képi ábrázolást, kiszámított, anatómiailag pontos leírását adja témájának. Izgalmas, ízig-vérig igényes munkák gyönyörűséges szemlélésén időzhetünk. Látszólag egyszerűen értelmezhető, félreérthetetlenül átlátható, meggyőző festményekről van szó. De talán éppen ez ébresztheti fel bennünk a kíváncsiságot! Haladjunk lassan tovább a felszíntől a tartalmi dimenziók irányába. Több festményén belekapaszkodhatunk egy-egy feszültséget sejtető szálba, erővonalba. Ezt éppen a kidolgozás minősége és a témaválasztás kapcsolatában jelentkező ellentét sugallja. Tóth-Kovács József témaválasztása mindenképpen magában rejti a mélyebb tartalmat, magyarázatot is. Mintha valami láthatatlan erő húzná be a szemlélőt a kép mágikus erőterébe. A feszültség, amely a mű születése folytán vélhetőleg áthatja az alkotót, mintha ez az erő-élmény tartaná markában a kép szemlélőjét is. Egy híres montenegrói zenész gondolata jut erről eszembe: először az alkotót kell, hogy eltöltse az alkotás öröme, hogy a műve ugyanezt az élményt közvetítse a befogadó felé. A művészi feszültséget a virtuóz, ügyes, magabiztos ecsetkezelés még inkább katalizálja. Így válnak meggyőző festői élménnyé a vajdasági „perifériára szoruló” átlagos kisemberek, életérzések, élethelyzetek. A helyi színek tágabb értelmezését kapjuk meg Tóth-Kovács Józseftől. A 19. századi impresszionistákig a couleur locale volt a legmeghatározóbb a színekkel kapcsolatos ábrázolásban. A hely színe – ezt vélem felfedezni egyik-másik festményén. Esetünkben a képi impulzust nem a szó szoros értelemben vett színek tónusai adják, hanem az ismerős arcok, a figurák. Embereket látunk a képeken, akik nemrég még itt jártak közöttünk, fogadtak bennünket mosolygós, érdeklődő tekintettel, ahogy megérkeztünk rokonlátogatóba nagyszüleinkhez, nagynénénkhez, unokatesóhoz. Felelevenedik sokunkban a közös családi összejövetelek hangulata, a rokoni körben elfogyasztott, aranysárgán gyöngyöző vasárnapi tyúkhúsleves, kanalak csörgése, hangosodó, halkuló, tréfás, néha élces megjegyzések, vihogások a nagy megterített asztalnál. Vagy amikor gyermeki szemmel rácsodálkoztunk az udvaron kapirgáló tojótyúkra, megsimogattuk a lábunkhoz dorombolva simuló Cirmit, esetleg szemtanúi, résztvevői lehettünk a rokonság apraját-nagyját megmozgató, sürgő-forgó disznótornak. Képeinek látványát lelki dimenzióból tolmácsolva azt is mondhatnám, szinte mágikus ellentétes erők ütköznek össze azáltal, hogy a mulandó és közönséges, hétköznapi emberi pillanatok itt az örökkévalóságba emelkedés illúzióját keltik. Emiatt aztán kiérződik belőle az abszurd, az irónia és a humor is. Azt is mondhatnám, hogy a hétköznapiból formálódik a kozmikus örökkévalóságba kívánkozó létérzés. Tóth-Kovács József a felejtésre ítéltetett, jelentéktelen és éppen ezért nem értékelt, hétköznapiságból előbújó létmorzsákat tartja fontosnak, azokat valorizálja. Nem idealizálva, kicsinyes pátosszal elénk tárva, hanem őszintén vonultatja fel a képein. Eszembe jut egy élmény, illetve többszöri élmény, amikor a vidéken szárnyát bontogató művészpalántát az alapján vizsgáztatták, tud-e lovat rajzolni, vagy sem. Tóth-Kovács József lovas képeit szemlélve, gond nélkül átmenne ezen a vizsgán. Nagyon híres festmények születtek a lovakról a régi időkben. Théodore Géricault szenvedélyesen szerette a lovakat, még a fényképek kora előtt. Az egyik legpontosabb kezű impresszionista festő, Degas is egész sor festményt készített ezekről a nemes állatokról. Tóth-Kovács József a nagy elődök precíz ecsetvonásait követve örökíti meg a lovak testének bársonyos villanásait, a fények reflexeit. Nem újít e témában, konokul, pontos ecsetvonásokkal dolgozik. Mint kiderült róla, ahogy a vidékhez ragaszkodik, úgy a lovakhoz is mély kötelék fűzi. Szenvedélyes lovas, a lovaskultúra szakavatott értője.
Alkotói vágya, alkotni vágyása, úgy tűnik, más művészi területekre is elcsábította a fiatal festőt, említést érdemelnek a szobrai, kisplasztikái is. Nem akárkitől: Dudás Sándor egykor Topolyán élő szobrásztól tanulta el a szobrászkodás szakmai fortélyait, mint látjuk, szintén nem eredménytelenül. A realista ábrázolást tükröző Liszt Ferenc-mellszobortól a fa textúráját, a tömegek drámai kombinációját egységbe tömörítő szürreális jellegű feszületig.
A legnagyobb mesterek nyomdokait követő bravúros technikai tudása irigylésre méltó. Az európai festészet nagyjából a 19. századig az empirikus, vagyis tapasztalati ábrázolásmódot követte, mígnem a modernek szakítottak a több évszázados hagyománnyal, megteremtve a szintetizáló absztrakt, elvont, enformel stb. képi ábrázolást, amely véget nem érő gazdag variációban tárta/tárja elénk az izgalmas képi impulzusokat, megfejtésre váró képi szerkezeteket, jobban követve egy belső ideát, a nagy ötletet, víziót vagy éppen spontán véletleneket, mintsem a külső látvány másolását. Tóth-Kovács József festészete azt a lehetőséget keresi, vajon ebben a modern világban van-e helye a klasszikus értékek, technikák virtuóz megjelenítésének. Életképek, állatképek, zsáner, a falu, a falusi emberek mindennapi, közönséges pillanatai, amelyeket kiragad a mulandóságból, a jelentéktelenségből, a biztos elmúlásból. Úgy tűnik, nem sokat gondolkodik a „lehet – nem lehet” kérdéséről. Határozottan alkot, dolgozik, a vidéket választja, mely sokak számára nem menő, nem modern, nem fenszi. A „vidéki lét kitörölhetetlen nyomot hagy festészetén”, írja egy róla szóló méltatásában Nátyi Róbert. Túlzás lenne azt állítani, hogy más festők nem követnek el ilyen próbálkozásokat, egyre több fiatal festő akad, „akik tudatosan mernek »korszerűtlenek« lenni”. Tóth-Kovács József festményeinek láttán megállapíthatjuk, hogy talán nem más ez, mint egy fiatal kimagasló tehetség művészi útkeresése a múlt-jelen-jövő kapcsolódási lehetőségeinek izgalmas atmoszférájában, világában.