Elprivatizált országunkban és faluvá globalizált világunkban tanácstalanul keressük a jövőt. Ki a nyugati faluvégen, ki bizonytalanul a saját helyén. Jövőnket itt vagy ott bizonyosan megtaláljuk. De megtalálja-e a közösségünk? Ismerjük mi önmagunkat? – adódik a kérdés, amikor a szociográfia meglétéről vagy hiányáról kezdünk el gondolkodni. Arról a szociográfiáról, amely megállít, megdöbbent, fölfedezéseivel belénk szúr, s erre legalább fölszisszenünk. Mert ennek a műfajnak sohasem az a célja, hogy felszínes megállapításainkat, felületes ismereteinket alátámassza; sokkal inkább az, hogy megmutassa: olyan-e a világ, mint amilyennek a vonat ablakán kitekintve látjuk, vagy le kell szállnunk, hogy a vidéket bejárva igazán megismerjük a valóságot. S ha vállalkozunk a „terepjárásra”, sorjáznak a meglepetések, amelyeket megtapasztalva földbe gyökerezik a lábunk.
Persze a huszonegyedik század, a világfalu kora, ritkán hoz már olyan meglepetéseket, amilyenek az 1930-as évek közepétől, a nagy falukutatások alkalmával Magyarországon a szociográfiai művek által a városi ember elé kerültek, romba döntve a népszínműves falusi romantika illúzióját. Bár a szociográfus bizonyosan nem a vakvilágba indul el, mégis maguk is többen megdöbbentek a látottakon, amiként a valóság elsöpörte a vélt világot. A magyar szociográfia kezdeti, egyben nagy korszakában a vidék „legszélének” a bejárása legfeljebb azok számára nem járt meglepetéssel, akik onnan nőttek ki, miként Illyés Gyula, hogy azután általa megismerhessék a puszták népének romantikába csöppet sem hajló életét. Hatalmas viták, sőt perek kísérték a faluszociográfiák megjelenését, legkeményebben Féja Géza bűnhődött a Viharsarok föltárásáért. Ezek a művek olyan hangosan kiáltottak, hogy még a visszhangjuk sem ült el egykönnyen, miközben azt példázták, hogy a szociográfia – még ha irodalmi is – akkor nyer értelmet, ha rámutatva a bajokra, olyan társadalmi hatást vált ki, amely elindít az orvoslás felé. Erről Lázár István szociográfus így vélekedik: „Miért a nyilvánosság? Hogy a várt eredmény érdekében, nyomatékul, a publicitás felsorakoztassa a tanúvá lett közvéleményt. A szociográfus nem az olvasó tetszéséért száll síkra, hanem azok megnyeréséért, akik a legtöbbet tehetnek! Kezében a tollát taktikai fegyvernek használja…”
Bár a szociográfia tudományos gyökerekből táplálkozik, tényirodalom, amely egy-egy társadalmi réteg, csoport, település… életmódját mutatja be, mégis azt kell mondanunk, hogy igazi hatásuk azoknak a műveknek van, amelyek szépirodalmi eszközöket is alkalmazva lépik át a tudományosság határait. Éppen ezért a tudományos hitelesség nem kérhető számon tőle, az írói hitelesség viszont igen, tehát az nem csorbítja az író hitelét és a mű szavahihetőségét, ha a tények leírása mellett a személyes élmények vagy emlékek is helyet kapnak benne, miként azok az érzelmi, lelki mozzanatok, stiláris eszközök is gazdagítják, amelyek valójában szépirodalmivá emelik, a szociológia tudományosságától elirányítják az alkotást. Csoóri Sándor szavai szerint a szociológia az értelemhez szól, a szociográfia az érzelmekre is szinte úgy hat, mint az irodalom. (Mert irodalom is – tehetnénk hozzá.) A szépirodalmi művek szinte nélkülözhetetlen eszközéről, a fikcióról azonban le kell mondania a szerzőnek, vagy ahogyan Hegedűs András fogalmazta meg: a szociográfusok „az élő anyagot az irodalmi képzelet által nem alkotják újra”.
Bármennyire is önálló műfajnak tekinthető a magyar irodalomban a szociográfia (ellentétben más nemzeti irodalmakkal), mégsem kínál ez a megállapítás könnyed eligazítást, amikor konkrét műveket kellene műfajok szerint rendbe rakni. Vajon az irodalomba áthajló remek riport a szociográfia számára fönntartott polcra helyeztetheti-e velünk a riportkönyvet? S hová tennénk Sütő Andrásnak az Anyám könnyű álmot ígér című regényét? Legeza Ilona e remekmű ismertetőjében azt írja róla, hogy „A könyv műfaji meghatározása nem könnyű, sőt alighanem lehetetlen; szociográfia, emlékirat és regény egyszerre… mégis… lazának látszó szerkezete ellenére is, az egész romániai magyar társadalmat átfogó, a valóságot meggyőző erővel, hitelesen tükröző, költőien ihletett regény elsősorban.”
A mű a fontos, nem a műfaj – oldhatnánk föl a dilemmákat –, ám ha mégis a társadalomleíró, a valóságirodalom termésének (háttérbe szorulásának vagy feltörésének) a mennyiségi mutatóit vizsgáljuk, nélkülözhetetlen támpontként szolgál a besorolás, mert különben csalóka képet mutatnak a statisztikák. Amennyiben a szociológiai tanulmányt ugyanúgy a szociográfia tárgykörébe soroljuk, mint a riportot, a helytörténetet vagy éppen az önéletírást, valóban gazdag gyűjteménye alakulhat ki a szociográfiának. Egyik sem előbbvaló a másiknál, de az irodalmi szociográfia mégiscsak elsősorban a jelenről szól. Ki-kilép(het) ugyan a múltba, megkísérelhet a jövőre következtetni, mégis az teszi szociográfiává a szociográfus munkáját, hogy betér házakba, megismeri az embereket, hogy valljanak az életükről, asztalhoz ül velük, együtt szívják a levegőt, igyekszik belelátni az emberek lelkébe is, mert csak így tudhat meg többet róluk, mint amennyit a statisztikai adatok elmondanak. Lázár István azt mondja, hogy „Az irodalmi szociográfia nem alkotásra temperált dolgozószobában fogan, hanem a helyszínen folytatott »társadalmi nyomozás« adat- és élménygyűjtése hevében. Kevés hozzá a jó toll, a riporteri szemfülesség, az anyagszerző szorgalom. Sajátos alkatot kíván. Aktív közéleti érdeklődést, mely a hétköznapok ezer, izgalommal vizsgált kérdése között megleli a jellemzőket, a lényegeseket.” A helytörténetírás, miként az önéletrajz is rendszerint ott ér véget, ahol a szociográfiának ki kell teljesednie: a jelen megismerésében és megismertetésében. Annak a jelennek a föltárásában, amely javarészt a kéreg alatt található meg, és nem is könnyű felszínre hozni. Olyan módon lehet, hogy sikerülhet, ahogyan Nagy Lajos, a szerző számára nagy elismerést hozott Kiskunhalom című szociográfia írója tette. Így vallott az alkotás folyamatáról: „Az írás lényegének a valóság hű ábrázolását, az anyag mély átélését, a tendenciának a műben szükségképpen való, de nem durván kimondott, szinte önkéntelen és tudatosan észre sem vehető bennélését tartottam.”
Ha már különben is az irodalmi szociográfia foglalkoztat bennünket, zárjuk le a műfaj körüli bizonytalanságot azzal a szöveggel, amely egy anyaországi tanácskozás bevezetőjeként szerepelt arról, hogy mi is a szociográfia: „A szociológia »könnyűműfaja«, amely jó esetben ugyanolyan alapos és hiteles vizsgálódásokon alapul, mint a szociológiai kutatás, még sincs tele számokkal, statisztikákkal – így olvasmányosabb, átélhetőbb? Vagy a riport rokona? Ha a riport egy lokális kisvilág novellája, akkor a szociográfia ugyanennek a regénye?” Egyértelmű válasz híján megoldásként álljon itt Sükösd Mihály jóval régebben megfogalmazott véleménye, amely elkülönítette az irodalmi, a tudományos és az újságírói szociográfiát, minek értelmében „a szociográfia gyűjtőfogalomként használandó – az érintett művek ábrázolási módszerének alapján”. Hozzátehetnénk: a kiválóan megírt riport gyakran már a szépirodalom mezsgyéjén jár, így nem is kell törekedni elválasztani attól.
A magyar szociográfia második felívelő korszaka az 1960-as, 1970-es években volt, majd a rendszerváltás megtörte az ívet. Vagy mégsem? Csak éppen az új társadalmi és politikai viszonyoknak a nemzetit nélkülözni igyekvő irodalmi szemlélete nyomta rá bélyegét a szociográfiára? Oláh János ugyanis az ezredforduló tájékán egy kerekasztal-beszélgetésen így fogalmazott: „Nem az a probléma, hogy a magyar irodalom elveszítette volna a valóságérzékenységét, felelősségét, hanem az, hogy az oktatásban, a tömegkommunikációs műhelyekben nem vesznek róla tudomást, az álproblémákat boncolgató, zavarosságukkal, véleménynélküliségükkel tüntető szövegekkel helyettesítik az igazi műveket.”
Abban mégis igaza lehet Kőbányai Jánosnak, amikor azt mondja, hogy „A mi szociográfiai írásainknak nincs felrázó erejük, valódi hullámokat nem kavarnak, csak kibeszélve elodáznak. Valódi nyomot nem hagynak a jelenkori magyar társadalom arculatán, mint elődeink a harmincas években.”
Házunk táján
Ha a rendszerváltással járó társadalmi összevisszaság, bizonytalanság ilyképpen hatott az irodalomra, akkor milyen nyomot hagyott közelebbi környezetünkben, Vajdaságban? Mert itt nem csupán az új rendszer kötött az emberek életére és lelkére kibogozhatatlannak tűnő csomót, hanem a kisebbségi lét eleve eltérő, kiszolgáltatottabb életet föltételez, s ehhez társult még egy, sokáig szilárdnak vélt ország széthullása – véres háborúkkal –, amelyekből a magyarok sem maradtak ki teljesen.
A harmincas évek magyarországi szociográfiai mozgalma hatással volt a vajdasági szociográfiára is, bár Utasi Csaba azt állapította meg, hogy a Kalangya című folyóiratban inkább csak a szociográfiai felmérés igénye volt eleven, az eredmények sorra elmaradtak. A Hídban 1969-ben és 1971-ben meghirdetett falukutató szociográfiai pályázat, valamint az Új Symposion 1969-es, a szellemi élet felmérésére irányuló pályázata is felemás eredménnyel zárult. Születtek ugyan pályaművek (részben pályázatok nélkül is), ám a szociográfiaírás korántsem teljesedett ki, nem vált széleskörűvé. A későbbiekben is a folyóiratok és az újságok adtak teret elsősorban a szociográfiai riportoknak. Akiben az írói tehetség az újságírással párosult, kiváló szociográfiai riportokat tett a szerkesztők elé – Dudás Károly vagy Németh István és mások. Mostanra viszont a lapokból jóformán kihalt a riport is, megváltoztak az újságírás követelményei, az időigényes szociográfiára végképp nincs idő, gyakran tehetség meg kedv sem.
Már majdnem negyed évszázada, hogy a Kanizsai Írótábor mellett megalakult a Szociográfiai Műhely, nem állíthatjuk, hogy zömmel íróemberekkel. Bori Imre, a kezdeményező akkor azért is sürgősnek vélte a magyarság életének alaposabb megismerését, hogy a szociográfia dokumentálja az elmúlóban levő szocialista korszakot, mielőtt a várható változások elsöpörnék.
Kiemelt helyen szerepelt a programban a kisváros és a vajdasági magyar polgár szociográfiája, a magyar parasztcsalád, az elvándorlás vizsgálata a volt közösségben és az új környezetben, az együttélés szociográfiája a családtól az utcáig és a kétszeres kisebbségi helyzetig.
Csupán egyetlen kötet látott napvilágot tizenhat szerző tollából a Műhely szervezésében, a mintegy 450 oldalas Adryantól Adorjánig című könyv, amely mégis inkább helytörténet néhány szociográfiai ihletésű írással.
A vajdasági magyarságról mindmáig nem készült olyan nagy horderejű szociográfia, ami a harmincas évek anyaországi szociográfiáihoz volna hasonlítható. Ha lenne, akkor mostanság már újabbat kellene írni, hiszen a kapitalizmus betörésétől a magyarság (és mások) kivándorlásáig olyan sorsdöntő változások zajlanak az itteniek életében, amelyeket alaposan meg kellene ismerni, hátha menteni lehetne a még menthetőt. Mert miként Galgóczi Erzsébet, igaz, más társadalmi környezetben, de a szociográfia kapcsán írta: „Közösségi elvű társadalomban a valóságot tartósan sem jobbá, sem rosszabbá hazudni nem lehet. Jobbá tenni viszont csakis a társadalmi önismeret alapján lehetséges.”