A képeslapok üzenetének olvasatai
Hacsak módom van rá, nagy sétákat teszek a városban, az otthonosságot keresem olyankor – ami nem azonos a múltkereséssel, noha az is része a barangolásnak –, régi beidegződés ez, mondhatnánk: szakmai ártalom. Legutóbb Magyarkanizsa belvárosának megújult terén álldogálva, a mindig szép Longa-házat nézve, egy régi Locomotiv GT-sláger jutott eszembe: Miénk itt a tér… Némi nosztalgikus felhangot érezhetünk a dalszövegben, ami a terek, épületek emlékidézésben betöltött fontos szerepét mutatja. Mert emlékek nélkül nincsenek fogódzók, s az emlékeket a környezet hitelesíti, a házak, terek, utcák, parkok, amelyek életünk egy korábbi szakaszából köszönnek vissza.
Szétnézve a huzatossá lett egykori Úri utca derekán létrejött teret, kiszögelléseket szegélyező épületeken, elsősorban a bántóan magas, új házak zavarnak, amelyek nem is annyira újak, hiszen az 1980-as évek táján épültek, meg azt megelőzően, no meg később is. Tény, hogy felépítésüktől kezdve takarják a Fő tér emberléptékű maradékát, a késő barokk szerb templomot, az egykori Úri Kaszinót, a városháza és a Grünfeld-ház szecessziós tömbjét. Vagyis mindazt, ami miatt a város felkerült a térség kulturális örökségének térképére.
Szóval, a száz évvel korábbi régi helyszínek kimerevített emlékét, egykori harmóniáját főként a képeslapok őrzik, amelyek jó része mára albumokban is megtalálható.
Apropó, képeslap: az első levelezőlapot 1869-ben engedélyezték az Osztrák–Magyar Monarchia postaigazgatóságának területén, majd a nem várt siker után 1878-ban a párizsi nemzetközi postakonferencia fogadta el hivatalos küldeménynek. Ettől kezdve szabaddá vált az út a kezdetben osztatlan címzésű üdvözlőlapok előtt.
Magyarországon 1885-ben tették lehetővé, hogy magánvállalkozók is készítsenek postai forgalomba bocsátható képeslapokat, amivel a termék voltaképpen elindult a népszerűség útján. Az utazó ember ezeket megírva értesítette szeretteit, míg a helybeliek ilyen módon mutatták meg környezetüket ország-világ előtt.
Ahogyan megjelenésüktől kezdve, úgy napjainkban is a megélt múlt nosztalgikus emlékét hitelesítik, illetve egy adott pillanatban a jelent mutatják a napjainkban egyre kevésbé népszerű képeslapok. Digitalizált társadalmunkban a fotografálás a mindennapi gyakorlat része, ráadásul a világhálón a kattintás eredménye gyorsabban célba juttatható, mint postai küldeményként. Sovány vigasz, hogy egy település vagy táj épületei a hozzájuk kapcsolódó személyes emlékek nélkül díszletek csupán. Mindennapi életünk díszlete, vagy az sem, hiszen jó ideje bevett gyakorlat, hogy az építkezések általában bontással kezdődnek.
Sok helyütt Vajdaságban még napjainkban is a múlt átépítésével, eltakarásával vannak elfoglalva a döntéshozók, a régi helyébe mindenáron újat akarnak plántálni. Esetenként csak néhány utcára kiterjedő, körbebontott régi városmagok maradnak…így aztán az arculatvesztés egy véget nem érő folyamattá válik.
A fent említett sétákon magam is tapasztaltam, hogy Magyarkanizsán sem szakadt meg az „újítás” folyamata. Ezért a bontások következtében ismét létrejött egy közlekedési folyosó, amely talán inkább köz, és a főutcára korábban nyitott merőleges, a szerb iskola és a Szabados-ház fundusán kialakított teret köti össze a Népkerttel… Sajnos sokszor megfeledkeznek a városatyák arról, hogy az utcahálózat is érték, egyedi képződmény, egy kor lenyomata. Jelesül a város 17. század végén megvolt településszerkezetét tükrözi – lásd Johann Christoph Müller 1705-ben kiadott, ám jóval korábban rögzített térképét –, s nem biztos, hogy jót teszünk annak öncélú átszabásával. Ha rosszmájú akarnék lenni, akkor most azt mondanám, hogy a fent említett folyosót nyugodtan lehetne Szúnyog közre keresztelni! A Népkert vérszívói – a séta közben tapasztaltam – ott (is) áramlanak a városközpont irányába.
Tárgyi és szellemi térkijelölés: enyém, tiéd kié?
A különböző korok embere valamilyen módon mindig megjelölte környezetét, elsősorban azért, hogy otthonossá tegye, no meg azért is, hogy az odavetődő idegen könnyebben eligazodjon, hogy tudja, hol is jár valójában, milyen népek lakják a települést és a vidéket.
Számtalan európai példa közül a legáltalánosabbakról érdemes szót ejteni, azokról, amelyek egy igen elterjedt gyakorlat emlékét idézik. A lakóházak oromzatát díszítő, a tulajdonosnak emléket állító monogramokra, olykor a teljes névalakra, az építési évszám megjelenésére gondolok. A példákat valószínűleg a nemesség és a polgárság szolgáltatta: a kastélyok, udvarházak, városi paloták címerrel ékesített homlokzatait, kapubejáratait látva kezdte a parasztság is díszíteni épületeit a feudális viszonyok megszűnte után. Sok helyütt, különösen az etnikailag vegyes lakosságú településeken, még ma is megvannak az említett feliratok. Szép példákkal találkozhatunk Erdélyben és Magyarországon egyaránt, emellett Bácskában, Bánságban és Szerémségben is láthatunk ilyeneket.
Meg aztán ott vannak a szakrális kisemlékek, amelyeket általában Isten legnagyobb dicsőségére emeltettek a hívek, de egyáltalán nem kell csodálkoznunk, ha a dedikációk szövegében csupa nagybetűvel, jól kiemelve szerepel az állíttatók neve, legyen szó SZABÓ JÁNOS CSÁKÓ-ról vagy akár ВАСА БОГОСАЉЕВ-ről. Mert ugyebár az Isten mellett önmaguknak és családjuknak is szánták az emléket, méghozzá örök időkre. A keresztalapításoknak szigorú szabályai voltak, püspöki jóváhagyás kellett hozzájuk, no meg alapítvány, amelynek a kamataiból tartották rendben őket. Nem mellesleg az eseménysor bekerült a Historia domusba és a Letopisba, így a nevek sok helyen rögzítésre kerültek, a kutatók nagy-nagy örömére! Hát igen, mondhatjuk erre, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze! Az állíttatókéi is.
Meg az sem mellékes, hogy egy idő után megjelentek a helyi földrajzinév-adásban: Czérna-köröszt, Dukai-köröszt, Losoncz-köröszt… Ennek oka, hogy majd mindegyik egy-egy forgalmas szegletén áll a településnek, tájékozódási pontként szolgál még ma is. A múló évek lassan elfeledtették a közösséggel az állíttatók személyes emlékét, ám a feszületek, keresztek szerves részévé váltak a szellemi örökségnek épp úgy, mint a városképnek, és a templomokkal, középületekkel, boltokkal együtt láthatóvá váltak a képeslapokon is.
A köztudatba való beágyazódás pedig már azt jelentette, hogy a közösség magáénak érezte, a lokális identitásba beépítette őket, úgy is mint a keresztútjárás egy-egy állomását, meg úgy is mint városképi elemet. Így tehát bárki állíttatta őket, végül mindenkié lettek.
Képeslapos várostörténeti elemek
A paraszt-polgári hagyományokba kapaszkodó iparosok, kereskedők nagyon hamar meglátták a képeslapok készítésében, forgalmazásában rejlő üzleti lehetőségeket. Elsőként talán a posta útján messzire eljutó küldemény reklámüzenete motiválta a kiadókat. Ez lehet a magyarázata annak, hogy a kereskedők főként boltjaikat, majd a város fontos részleteit is mutató képeslapokat rendeltek, míg a nyomdatulajdonosok a vállalkozásuk telephelyéül szolgáló kisváros helyszíneit mutatták be az általuk kiadott lapokon.
Szilágyi Sándor kereskedő egy igen korai képeslapra a karós művelésű csemegeszőlő telepét, présházát tetette, no meg a családtagjait is ábrázoló fotót, gondolván: hadd lássa a nagyérdemű vásárlóközönség, milyen egy gondos, szorgos, gyarapodó kereskedő szőlőskertje.
A fénykép nagy valószínűséggel a Hateremben készült, amely a város alatti laposban, a Népkert mögötti részen található, bár abban az időben voltak még szőlők másutt is. A földrajzi név azt jelzi, hogy az alacsony fekvésű területet gyakran elvette a víz, így aztán: Teröm, ha teröm, de az ritkán van! – olvashatjuk Papp Györgynek a város földrajzi neveiről írott munkájában. A képeslap azonban mintha nem erről árulkodna, sokkalta inkább a munka, az igyekezet dicséretét sugallja.
Ha már Haterem, akkor a Népkertről sem feledkezhetünk meg, illetve annak egy részéről, ahol az Erzsébet ligetet alakította ki a város főkertésze, Bednárcz Károly. Köztudomású, hogy a tragikus sorsú királynénak mindenütt az akkori országban emléket állítottak, így Ókanizsán is. Igen grandiózus tervet terjesztett be Bednárcz, hiszen a ligethez mesterséges tó és sziget kapcsolódott, ami 1901-re elkészült. A színezett képeslap legkorábban 1908-ban készülhetett, hiszen ekkor változtatta meg a város nevét a belügyminiszter, ám a felirat másik része rejtély: Magyarkanizsa – Erzsébet sziget! Nagy a valószínűsége annak, hogy a nyomda ördögének köszönhető a név, mert a tanácsülési jegyzőkönyvekben nyomát sem találni.
Szilágyi Antal képeslapján a város fontos helyszínei láthatóak: az Úri utca eleje a szerb templommal és a
Nagyvendéglővel, utóbbit az 1960-as években bontották le; az artézi kút sarka, a kis háromszög alakú térrel, ahová 1908-ban állították fel a Jézus Szíve-szobrot; no meg a kiadó üzlethelyisége is ott van az osztatlan, korai lapon. Ő adta ki a térről készült újabb, a szecessziós megfogalmazású, díszes talapzaton álló, nyilvánvalóan a város egyik büszkeségévé lett, egész alakos Jézus Szíve-szoborról és közvetlen környezetéről készült képeslapot is. A szecessziós alkotás Stróbl Alajos tanítványának, Szeszák Ferencnek a munkája. Ami igazán érdekessé teszi a lapot, az a szobor mögött látható nádfedeles lakóház, éppen a Kezitcsókolom / Színház utca nyomvonalában állt. Az utcát, amely a szobortól az iparosotthon székházáig terjedő szakaszon húzódik, párhuzamos a volt Szent István utcával – ma Gesztenyefasor a neve –, az ott álló nagygazdaházak telkeit megkurtítva alakították ki. Mondhatjuk, így is lehet utcát nyitni, házhelyeket teremteni.
Nyomdák és kiadók – a környezet értékeinek tudatosítói
A szabadságharc leverése után a Tisza menti csendbe burkolódzó településen az első nyomdát az akkor még nagyközségi rangú Ókanizsán Schwartz Sándor már az 1867-es kiegyezés után, 1879-ben nyitotta, és 1904-ig működtette vállalkozását, úgy, hogy közben a szomszédos Zentán volt egy másik nyomdája is. Sebők Lajos hat évvel később, 1885-ben lett önálló nyomdász, és 1892-ig jelentett konkurenciát. Bruck P. Pál 1893-ban már nemcsak nyomdászként, de papíráru-kereskedőként, mezőgazdasági gépeket is forgalmazva lett konkurense Schwartznak, sőt vállalkozása túl is élte, hiszen az utolsó békeévig, 1913-ig működött. Aztán 1910-ben már Léderer Manó alapított konkurens céget, akinek a világháború végéig biztosan üzemelt nyomdája.
Kétségtelen tény, hogy a sok vállalkozó közül Bruck és Léderer voltak a legjelentősebbek, kiadói tevékenységük nagymértékben hozzájárult a kisváros önképének alakításához. A képeslapok mellett hetilapokat is megjelentettek.
Habár a két úr vállalkozása több lábon állott, mégis azt mondhatjuk, hogy elsősorban kiadói tevékenységük miatt korunk embere is sokat köszönhet nekik, hiszen számos olyan helyszínt örökítettek meg az utókor számára, amire nemcsak a rendezett tanácsú város polgárai lehettek büszkék.
Gondoljuk meg, hogy a zömében földbirtokosokból álló városi képviselők, akiket maradiságuk, földhözragadt gondolkodásuk miatt főként a Kanizsai Ellenőr pellengérezett ki sok esetben, mégis támogatták a fürdővárossá alakulást vagy a gőztéglagyár létesítését. Mondani sem kell, hogy mindkét vállalkozás kiállta az idő próbáját, a jövő-menő társadalmi berendezkedések nyomását. Napjainkban is két dologra büszkék a városlakók: a kanizsai cserépre és az időközben sokak által Banyának mondott gyógyfürdőre.
Ha már fürdőváros, akkor az új szökőkút apropóján a rendezett népkerti parkban álló, igen gyarló állapotban lévőről is ejtsünk szót, arról, ami évtizedek óta nem működik. Tolnai Ottóval szólva bennem is felvetődik a kérdés: „Miért van az, hogy ez a mi civilizációnk képtelen egy évtizednél tovább működtetni, tisztán tartani egy szökőkutat?” Mért van az, hogy időről időre megfeledkezünk arról, hogy eleink eredményeire építve is lehet előrehaladni?
Nemcsak a jelen és a jövő közös, hanem a múlt is az, így annak emlékeit valamivel jobban meg kellene becsülnünk. Nagy kár, hogy ennek tudatosításában már nincs egy hetente kézbe vehető helyi lap a paraszt-polgári múltjára oly büszke kisvárosban, hiszen az újság hasábjain többek között ilyen témákról is olvashatnánk.